Egy önarckép vázlatai

Tudom Gyerekkoromat két halott őrzi, nyárfák tenyere, siratók keszkenői, vénasszonyok kenyerükbe sütötték,   ha fáj,   ezért is édes szívemnek, hogy mint a gyerekeknek, arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.   Bízz hát! Majd jön az éj, és setét szíved zugában, a kifeszített erek fényszálain, föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan, s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin. Bízz hát! Ne remélj!   Hegedű Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem, mint akasztottaké, de ha a föld haló bőrömhöz ér, feszes idegeimben, mért zendül úgy, mint síró, egyedüli   kitalált hegedű, gyönyörű gyermeki szó?   Ne félj! Ha igazoltatnak – ne félj! Törékeny vállperced a fény. Foghatatlan. Ezért kemény.