Levél hazulról

Vasak, kövek japánakáca, idegen házban, idegen portán – csillagok albérlője, te, egyedül csak méhemben boldog. Én már tükrök kazlában mindig. Tükrök melegében melegszem, a fényt, mint a szotyolaszárat, szálanként szedegetem föl már. Csak az emléked melegít. Mintha kabátba, burkolódzom kicsikorodba, mosolyod kötöm államra, mint a kendőt. Jaj, őszifolyó-ereim, meglassudnak és megalusznak, hozzák két kicsi hugodat, apád véres köpenyét mossák. Én már csak arcuk fövenyén, hajuk hínárában, a mélyben. Hulló szavad nem ér el hozzám, csak a harangok zúgnak egyre. Vess vérembe rézkenyeret, a kenyérholddal kerestess engem, égő gyertya, gyúlj meg, fiam, majd az ének megtalál engem. Ó, én, ha nem leszel nekem, fiammá fogadom a földet, estjét megmosom, s tiszta reggelt készítek néki minden este.