Táj

1 Tócsák, kanálisok kezén mint a köröm, a jég kinő. Forradt sebhely az út, fehér. Sárbütykös, fagyott tenyerű. Deres a nád, a buzogány, bepólyált cimbalomverők. Eszelős nádas csépeli a húr nélküli levegőt. Árok sír. Púpos partokon bámul, szenvtelen az akác. Árnyéka, tűéles szigony, beszúr a víz körme alá. Pergamenbőrű ég nyakán mint ádámcsutka, ráng a hegy. A köd csuklik, mászik a ránc, tekergőző fények, erek. Eltorzult arcot lát a mély, mohos pilláit fölveti. Csupasz földön mászik az ég vinnyogó telet elleni.   2 Tudom, ez a tél, és makacs. De ezek a fák, s ezek a bokrok röptetnek körhinta nyarat, nyitnak zsibvásárt, madaras boltot. Zöld hangár a vidék, a sima rétek, betonfehér tavak keskeny kifutópályáira fényes, zúgó törzsű sugarak siklanak. Fák csúcsán, ezer emelet magasan, mégis szív felett, ejtőernyők, fényes szelek, bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek. Kitódul, aki él. Gyerekek – gyors vágyak – röptetik a napot, papírrepülők lengenek, sárkányok, tüzes léghajók. Körülöttük én hallgatok. Szabad röptér a szívem, szédítő vashangár, csikorgó állkapocs, tárulj, mellemre zárt idő.