Az ifjúság múzeuma

 

 

 

 

Zene

Ej, te zene, te zene, te táltos
 
énekek aranyfedezete,
 
életünk húsa, világos
napra tárt, szívmélyi bánya –
Ej, te zene, te zene, te láncos
 
pipacsban, proletár szélben
 
zúgó, szökellő,
 
táncba cipelő,
fűszálak lélegzete –
Hol vagy, te zene?
Te zene, te zene, te sáros
bakancsok, kiszakadt csizmák,
talpasok, mezítlábas
május elsejék serege –
Te zene, te zene, te lángos,
füstölgő sírok, csalános,
csoszogó temetők, tüntető,
 
nincstelen tömege –
Hol vagy, te zene?
Micsoda befagyott bordák,
Északi-Jeges-tengerek
 
mögött dörömbölsz,
 
hol vagy, hogy akkorát döndülj,
hogy egy percre elálljon
– nem a föld, az ég –
az emberek lélegzete.
Hol vagy, te zene? –
Hol dobogsz, hol versz, ifjúság,
 
világrészek szíve?

 

 

 

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.
A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.
Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló
észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.
Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,
sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.
Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,
földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

 

 

 

Nem

Nem, inkább leszek rühös vadállat,
mintsem csordába csapott
bigott birka, érdek s alázat
szénáján meghasasodott.
Nem, inkább a veszett farkasok,
a kivesző, deres magány,
csikasztelek, jégnádasok.
A megdöglés, magammarás.
Voltam én tisztaszívű kisded
férfiként is, de kisemmiztek,
önmagam húsával etettek,
s már csak e vadság emberi –
De szökjek bár vadonba a vadonból,
szűkölök és félek magamtól,
mert ordasszájam, késfogam, torkom
saját szívemet éhezi.

 

 

 

Jöhet a tenger értem

Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?
Rám szólnod még illenék.
Kikalapálni a holdat
tudom-e még?
Sört iszom. Orromig fölcsap.
Gyanakszom, nem kéklik-e
– a számon a remegő sörhab
nagyapám lélegzete.
Temetők párzanak, sírok
osztódnak, tudom a helyem.
Most már mindent kibírok.
Meg tudok halni nélküled, édesem.
Jöhet a tenger értem.
Hétmérföldet lépő, hajdani
csizmájába fogódzva léptem,
hülye Hüvelyk Matyi.
Betemethet csúszós hajával
a föld is, förtelmesen.
Meztélláb, száraz lábbal
kelek át hűlt helyemen.

 

 

 

Az Ezüstfenyő téren

Az Ezüstfenyő téren,
ahol életem élem,
másodmagamban,
az egérsivatagban,
csönd van. A forradalmak
s mamutok itt kihaltak,
akkor is unnák,
ha pénzért mutogatnák.
Rekedt rádió buffog
a réten, labda puffog.
S míg zenél a klozetszag,
virágok balettoznak.
A holdon, kis mütyürön,
kék-csipke, tv-függöny,
repedésránc, fénymigrén
a levegő állótükrén.
Itt merd a lehetetlent!
Önts a lavórba tengert!
Vizét szántani
hullasd hajszálaid!
Szemeid, két bors-ökröd,
űzd szét, törjenek tükröt,
s vessék be búzaszemmel
végre: ésszel, kezekkel!
Itt nem lehet szeretni,
se halni, se születni,
csak lenni, vanni, várni.
Szájat és körmöt rágni.

 

 

 

Fehér xilofon

Álmomban fogam csikorog.
Feleségem fölijed.
Úgy beszélek, hogy hallgatok.
Csukott szájjal énekelek.
De mint holtak száját a kés,
szám szétfeszíti szenvedés.
Zendül a fehér xilofon;
szél kopácsol fogaimon.
*
Anyám megszült és így elhagyott.
Beszélő szívét már nem hallhatom.
Apám is kitagadott – halott.
Csak a saját szívemet hallgatom.
De egyedül, mert már nagyon kevés
vagyok magamnak, szégyenkezem.
Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég
szétrágja földig lecsüggő kezem.
*
Megvallat minden hatalom.
Bárki is légy! A virágok
megröntgeneznek. Egy napon
meglásd, bőrödön átszivárgok.
Törvénytelenek százada:
lábamba gyökerek fogódznak.
Én lobogtatom éjszaka
bádogcímerüket, a holdat.

 

 

 

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
négymilliárdan a négymilliárdnak –
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

 

 

 

Míg utcahosszat

Míg utcahosszat ácsorogtál,
fél éjszakákat csámborogtál,
mással, magad – huszonnégy évvel,
mire mentél csak szenvedéllyel,
igazság, szép szó mire ment?!
Párolhatod a végtelent.
Azt hitted születni elég lesz
zűrzavaros őszinteséged,
s mert szabadságot szabadalmaz
az új világ, te is szabad vagy,
hol van a híres regiment?!
Párolhatod a végtelent.
Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz,
mielőtt mindent kitalálsz,
lódulj meg; tán még hazaérsz!
Fél életed a kapupénz!

 

 

 

Kocsma-pantheon

A Tiszta szívvel szerzőinek

 
 

B. I.

Kérdőjel szél töpreng:
Eszemet
hová is tettem,
há a csudába?
Hol a Bella?
Elszelelt! Béke poharára!
 

Gy. L.

Búgó, zenélő kiscsiga,
pörög a porondon Zsiga,
Emma,
sustorgó
kisustor:
pörgeti, hajtja.
 

U. J.

Mert él még, s nem lehet bronzból.
U. J. a null-nullon brunzol.
 

A. Gy.

Nem kell nékünk vasszerszám.
Éljen az agy, Asperján!
 

M. I.

Én seggpapírra írom verseim,
nincs ónveszély így, és édes a kín,
s ha erre Ön netán azt mondaná… –
kérem, feküdjön ceruzám alá.
 

Szolid szöveg

Barátaim, ha a dudás dudál,
a halhatatlanság is talponáll,
s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,
Water Closet zongorál Für Elise-t.
Goethe költő volt, s német. Az a csend,
az allen Gipfeln-é is „überelt”,
s messze esik-é, isten ne ments,
az Über alles-ségtől az a Mensch!
Hát nézzétek el, hogy néha alant,
alul, s balul pendül meg a lant,
s koccintván, higgyétek: istenít –
igyatok ifjúságunkból kicsit.

 

 

 

Ég és búzavirág

Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság,
az is elpusztul egyszer,
hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett,
azt is elérte a golyó?!
Jöttetek sárosan, fáradtan kölyök-katonák,
szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben.
– Ki számolta össze az elesett szerelmeket?
Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén,
minden éj mellkasában.
Én nem állítok nektek emlékművet, katonák.
Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot.
Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet.
Búzával vetem be sírotok, szőke rozzsal.
Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél,
hadd muzsikáljon a rozs,
hadd nevessen örökre szemetek szabadon:
az ég és a búzavirág.

 

 

 

Szergej Jeszenyin

Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
új barátokkal zöld tengert iszik,
a sárga ég kotyog kabátzsebében?
Mit mondanak, kik szerették, a nők,
kik úgy dajkálták: édes gyermeküknek
fogadták volna, talált egy szeretőt,
kivel a világ végéig feküdhet?
Mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték,
Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
A falu mit szól? Hümmög, visszajön,
csak álldogál még előbb odakünn,
rendbeszedi magát a sötétben?
– Egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

 

 

 

József Attilához

Egy akác mosdatta meg szegényt,
de nem védte meg, csak magába morgott,
csizmát húztak a jegenyék,
bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt.
De íme, szétgurult csigolyái
élükre álltak és most dombok.
Homloka fennsík: hazatalálni.
Gerincére ország rakódott.
A Duna szívéből zubog.
Szíve körül két ország fekszik:
cseléd Dunántúl mosolyog,
napszámos Alföld melegszik.
Nézem feleződő szívét.
Nehéz rádium, sugárzik
a föld alól is, tépi az éjt:
a kettészakadt emberiség
földkéregsűrű éjszakáit.

 

 

 

Emlékmű

Mikor első körmét kitépték
egy perccel sötétebb lett az égbolt
Aznap hogy tizediket tépték
tíz perccel hamarabb sötét volt
És amikor nyelvét kitépték
a nappal elszáradt gyökerestül
S mikor tetemét szóra bírták
akkor zuhant ránk a sötétség

 

 

 

Kőkorszak

Csillagos ég, te messzi,
te történelem-feletti
kőkorszakbeli ország,
mi közöm van tehozzád.
Lobogsz, lobogsz fölöttem
bibliás gyolcs-ködökben,
mint nők melle, pucér ingben,
mit fájdítod a szívem.
Mit kezdjek tájaiddal
így, megmunkálatlan,
hisz annyira jövőm lettél,
múltam is lehetnél.
Csillagaid csak álcák,
kőből pattintott lándzsák,
kőből pattintott kések,
sugárzó törmelékek.

 

 

 

Táj

 

1

Tócsák, kanálisok kezén
mint a köröm, a jég kinő.
Forradt sebhely az út, fehér.
Sárbütykös, fagyott tenyerű.
Deres a nád, a buzogány,
bepólyált cimbalomverők.
Eszelős nádas csépeli
a húr nélküli levegőt.
Árok sír. Púpos partokon
bámul, szenvtelen az akác.
Árnyéka, tűéles szigony,
beszúr a víz körme alá.
Pergamenbőrű ég nyakán
mint ádámcsutka, ráng a hegy.
A köd csuklik, mászik a ránc,
tekergőző fények, erek.
Eltorzult arcot lát a mély,
mohos pilláit fölveti.
Csupasz földön mászik az ég
vinnyogó telet elleni.
 

2

Tudom, ez a tél, és makacs.
De ezek a fák, s ezek a bokrok
röptetnek körhinta nyarat,
nyitnak zsibvásárt, madaras boltot.
Zöld hangár a vidék, a sima
rétek, betonfehér tavak
keskeny kifutópályáira fényes,
zúgó törzsű sugarak siklanak.
Fák csúcsán, ezer emelet
magasan, mégis szív felett,
ejtőernyők, fényes szelek,
bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek.
Kitódul, aki él. Gyerekek
– gyors vágyak – röptetik a napot,
papírrepülők lengenek,
sárkányok, tüzes léghajók.
Körülöttük én hallgatok.
Szabad röptér a szívem, szédítő
vashangár, csikorgó állkapocs,
tárulj, mellemre zárt idő.

 

 

 

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.
Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.
Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

 

 

 

Folyók

Éggel megrakott uszályok a folyók.
Medrükbe dőlnek hegyek és zenés
zöld árnyai a rétnek, fújtató
tehéncsordák, villanydrótzizzenés.
Övig merülve, mélyen a part alatt
úszik a tenger láncain hazám.
A koszos, hinaras gőzös megszakad,
köves falvaktól fullad a kazán.
Ha nekem itt a virágpor is nehéz,
egy lélegzet, s ez a föld elsodor,
kivájt fatörzset, elfektet a szél
egyhelyben ringó zöld hullámokon.
Iránytű nélkül vontat engemet
a füvek árja, az idő, de a nyár
tépett vitorlaingembe szeret.
Lábamra por száll s katicabogár.

 

 

 

Ősz

A kútban üres réztányér kering
A holtaknak egy kígyó kéreget
Megcsörrennek a réghullt levelek
a földön És én meghalok megint

 

 

 

Anyám

Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és
zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő.
Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott
 
félárva édesanyám.
Sunyin és otrombán így szoktat előre
testéhez a múlás, megjelölt vagy már,
félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések
 
ágyasa, szeretője.
Galád szerelem ez így. Rívó csecsemők
foganőtt napok falják így fel az embert.
Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz,
 
együtt a megszegett kenyérrel.
Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen.
Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet,
mi megmenekít, eltilt örökre a szótól:
 
– Mire is éltél?

 

 

 

Levél hazulról

Vasak, kövek japánakáca,
idegen házban, idegen portán –
csillagok albérlője, te,
egyedül csak méhemben boldog.
Én már tükrök kazlában mindig.
Tükrök melegében melegszem,
a fényt, mint a szotyolaszárat,
szálanként szedegetem föl már.
Csak az emléked melegít.
Mintha kabátba, burkolódzom
kicsikorodba, mosolyod
kötöm államra, mint a kendőt.
Jaj, őszifolyó-ereim,
meglassudnak és megalusznak,
hozzák két kicsi hugodat,
apád véres köpenyét mossák.
Én már csak arcuk fövenyén,
hajuk hínárában, a mélyben.
Hulló szavad nem ér el hozzám,
csak a harangok zúgnak egyre.
Vess vérembe rézkenyeret,
a kenyérholddal kerestess engem,
égő gyertya, gyúlj meg, fiam,
majd az ének megtalál engem.
Ó, én, ha nem leszel nekem,
fiammá fogadom a földet,
estjét megmosom, s tiszta reggelt
készítek néki minden este.

 

 

 

Arckép anyámról

Ki nyűtte el kenderhajad?
Milyen szél szárított, hogy egyszer,
egyszer csak szemed elapadt,
s bokádból elfutott a tenger.
A tenger? – Csalános kutak.
Csöpögő vízcsap a konyhából.
Bádoglavórod kilukadt.
Az eső, a zománcos ég elárul.
Hallgatlak. Szivárványfiad.
Kő hengerül mindkét szemedre.
Csönd van, de az is megriad.
S már nincs aki elhengerítse.

 

 

 

Egy önarckép vázlatai

 

Tudom

Gyerekkoromat két halott őrzi,
nyárfák tenyere, siratók keszkenői,
vénasszonyok kenyerükbe sütötték,
 
ha fáj,
 
ezért is édes szívemnek,
hogy mint a gyerekeknek,
arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.
 

Bízz hát!

Majd jön az éj,
és setét szíved zugában,
a kifeszített erek fényszálain,
föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan,
s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin.
Bízz hát!
Ne remélj!
 

Hegedű

Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem,
mint akasztottaké, de ha a föld haló
bőrömhöz ér, feszes idegeimben,
mért zendül úgy, mint síró, egyedüli
 
kitalált hegedű,
gyönyörű gyermeki szó?
 

Ne félj!

Ha igazoltatnak – ne félj!
Törékeny vállperced a fény.
Foghatatlan. Ezért kemény.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]