Zene
| Ej, te zene, te zene, te táltos |
| napra tárt, szívmélyi bánya – |
|
| Ej, te zene, te zene, te láncos |
|
pipacsban, proletár szélben |
|
| Te zene, te zene, te sáros |
| bakancsok, kiszakadt csizmák, |
|
| Te zene, te zene, te lángos, |
| füstölgő sírok, csalános, |
| csoszogó temetők, tüntető, |
|
| Micsoda befagyott bordák, |
|
hol vagy, hogy akkorát döndülj, |
|
| Hol dobogsz, hol versz, ifjúság, |
|
|
Az ifjúság múzeuma
| Az volt a jó az ifjúságban, |
| hogy nem tudtam, ez az ifjúság. |
|
| A szerelemben is az volt a jó, |
| a sejtés, hogy nem volt neve sem. |
|
| Most már tudom: van ifjúságom. |
| S ez annyi: elmúlt. Elmúló |
|
| észvesztésekben sírva játszom, |
|
| Kék szerelmet, jácint dühöt, |
| de betelvén, egyre éhesebb, |
|
| sajog szívem, gyűlölködök, |
| szerelmekben szégyenkezek. |
|
| Jó volna semmiben sem hinni, |
|
| földdel, kővel elcsitítni |
|
|
Nem
| Nem, inkább leszek rühös vadállat, |
| bigott birka, érdek s alázat |
|
| Nem, inkább a veszett farkasok, |
| csikasztelek, jégnádasok. |
|
| Voltam én tisztaszívű kisded |
| férfiként is, de kisemmiztek, |
| s már csak e vadság emberi – |
|
| De szökjek bár vadonba a vadonból, |
| szűkölök és félek magamtól, |
| mert ordasszájam, késfogam, torkom |
|
|
Jöhet a tenger értem
| Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy? |
|
| Sört iszom. Orromig fölcsap. |
| – a számon a remegő sörhab |
|
| osztódnak, tudom a helyem. |
| Most már mindent kibírok. |
| Meg tudok halni nélküled, édesem. |
|
| Hétmérföldet lépő, hajdani |
| csizmájába fogódzva léptem, |
|
| Betemethet csúszós hajával |
|
|
Az Ezüstfenyő téren
| S míg zenél a klozetszag, |
|
| űzd szét, törjenek tükröt, |
|
| csak lenni, vanni, várni. |
|
|
Fehér xilofon
| Úgy beszélek, hogy hallgatok. |
| Csukott szájjal énekelek. |
|
| De mint holtak száját a kés, |
| szám szétfeszíti szenvedés. |
|
| Anyám megszült és így elhagyott. |
| Beszélő szívét már nem hallhatom. |
| Apám is kitagadott – halott. |
| Csak a saját szívemet hallgatom. |
|
| De egyedül, mert már nagyon kevés |
| vagyok magamnak, szégyenkezem. |
| Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég |
| szétrágja földig lecsüggő kezem. |
|
| Megvallat minden hatalom. |
| megröntgeneznek. Egy napon |
| meglásd, bőrödön átszivárgok. |
|
| lábamba gyökerek fogódznak. |
| bádogcímerüket, a holdat. |
|
|
Egyedül
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| világosságból a világosságnak, |
| magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, |
| megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel – |
|
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, |
| vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, |
| s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony – |
|
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| négymilliárdan a négymilliárdnak – |
|
| – ám ekkor így szólt bennem egy arramenő: |
| Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, |
| hogy mindezt így kitaláltad. |
|
|
Míg utcahosszat
| Míg utcahosszat ácsorogtál, |
| fél éjszakákat csámborogtál, |
| mással, magad – huszonnégy évvel, |
| mire mentél csak szenvedéllyel, |
| igazság, szép szó mire ment?! |
|
| Azt hitted születni elég lesz |
| s mert szabadságot szabadalmaz |
| az új világ, te is szabad vagy, |
| hol van a híres regiment?! |
|
| Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz, |
| mielőtt mindent kitalálsz, |
| lódulj meg; tán még hazaérsz! |
|
|
Kocsma-pantheon
|
A Tiszta szívvel szerzőinek
Elszelelt! Béke poharára! |
|
|
Mert él még, s nem lehet bronzból. |
U. J. a null-nullon brunzol. |
|
Nem kell nékünk vasszerszám. |
|
Én seggpapírra írom verseim, |
nincs ónveszély így, és édes a kín, |
|
s ha erre Ön netán azt mondaná… – |
kérem, feküdjön ceruzám alá. |
|
|
Barátaim, ha a dudás dudál, |
a halhatatlanság is talponáll, |
s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt, |
Water Closet zongorál Für Elise-t. |
|
Goethe költő volt, s német. Az a csend,
|
az allen Gipfeln-é is „überelt”, |
s messze esik-é, isten ne ments, |
az Über alles-ségtől az a Mensch! |
|
Hát nézzétek el, hogy néha alant, |
alul, s balul pendül meg a lant, |
s koccintván, higgyétek: istenít – |
igyatok ifjúságunkból kicsit. |
|
|
|
Ég és búzavirág
| Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság, |
| hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett, |
|
| Jöttetek sárosan, fáradtan kölyök-katonák, |
| szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben. |
| – Ki számolta össze az elesett szerelmeket? |
| Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén, |
|
| Én nem állítok nektek emlékművet, katonák. |
| Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot. |
| Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet. |
|
| Búzával vetem be sírotok, szőke rozzsal. |
| Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél, |
| hadd nevessen örökre szemetek szabadon: |
|
|
Szergej Jeszenyin
| Mit mondanak róla, kik azt hiszik, |
| hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben, |
| új barátokkal zöld tengert iszik, |
| a sárga ég kotyog kabátzsebében? |
|
| Mit mondanak, kik szerették, a nők, |
| kik úgy dajkálták: édes gyermeküknek |
| fogadták volna, talált egy szeretőt, |
| kivel a világ végéig feküdhet? |
|
| Mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték? |
| A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték, |
| Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem? |
|
| A falu mit szól? Hümmög, visszajön, |
| csak álldogál még előbb odakünn, |
| rendbeszedi magát a sötétben? |
|
| – Egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében. |
|
|
József Attilához
| Egy akác mosdatta meg szegényt, |
| de nem védte meg, csak magába morgott, |
| csizmát húztak a jegenyék, |
| bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt. |
|
| De íme, szétgurult csigolyái |
| élükre álltak és most dombok. |
| Homloka fennsík: hazatalálni. |
| Gerincére ország rakódott. |
|
| Szíve körül két ország fekszik: |
| cseléd Dunántúl mosolyog, |
| napszámos Alföld melegszik. |
|
| a föld alól is, tépi az éjt: |
|
|
Emlékmű
| Mikor első körmét kitépték |
| egy perccel sötétebb lett az égbolt |
|
| Aznap hogy tizediket tépték |
| tíz perccel hamarabb sötét volt |
|
| És amikor nyelvét kitépték |
| a nappal elszáradt gyökerestül |
|
| S mikor tetemét szóra bírták |
| akkor zuhant ránk a sötétség |
|
|
Kőkorszak
| Lobogsz, lobogsz fölöttem |
| mint nők melle, pucér ingben, |
|
| hisz annyira jövőm lettél, |
|
| kőből pattintott lándzsák, |
|
|
Táj
| mint a köröm, a jég kinő. |
| Forradt sebhely az út, fehér. |
| Sárbütykös, fagyott tenyerű. |
|
| bámul, szenvtelen az akác. |
|
| mint ádámcsutka, ráng a hegy. |
| A köd csuklik, mászik a ránc, |
|
| Eltorzult arcot lát a mély, |
| Csupasz földön mászik az ég |
|
|
| Tudom, ez a tél, és makacs. |
| De ezek a fák, s ezek a bokrok |
| röptetnek körhinta nyarat, |
| nyitnak zsibvásárt, madaras boltot. |
|
| Zöld hangár a vidék, a sima |
| keskeny kifutópályáira fényes, |
| zúgó törzsű sugarak siklanak. |
|
| magasan, mégis szív felett, |
| ejtőernyők, fényes szelek, |
| bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek. |
|
| Kitódul, aki él. Gyerekek |
| – gyors vágyak – röptetik a napot, |
| sárkányok, tüzes léghajók. |
|
| Szabad röptér a szívem, szédítő |
| vashangár, csikorgó állkapocs, |
| tárulj, mellemre zárt idő. |
|
|
|
Szeptember
| Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, |
| elkékülnek az útszéli tüzek, |
| a szerelem is elfullad, csupa zápor, |
| de a fák még a szádtól füstösek. |
|
| A nyár a földről lehámlik, mint a lélek |
| a koponyáról, ha elalkonyul. |
| Ráncosodik a levegő, mint az érett |
| szilvák bőre, s a férges ősz lehull. |
|
| Most kellenél, az akácos harákol, |
| száz fa köhög, köpdösi a ködöt, |
| ragályos csönd száll, e tébécés tájból |
| nem futhatok el, csak ha megszűnök. |
|
| Most kellene a meztelen varázsló, |
| ki ellen bármily rettenet kevés, |
| ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz, |
| s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés. |
|
|
Folyók
| Éggel megrakott uszályok a folyók. |
| Medrükbe dőlnek hegyek és zenés |
| zöld árnyai a rétnek, fújtató |
| tehéncsordák, villanydrótzizzenés. |
|
| Övig merülve, mélyen a part alatt |
| úszik a tenger láncain hazám. |
| A koszos, hinaras gőzös megszakad, |
| köves falvaktól fullad a kazán. |
|
| Ha nekem itt a virágpor is nehéz, |
| egy lélegzet, s ez a föld elsodor, |
| kivájt fatörzset, elfektet a szél |
| egyhelyben ringó zöld hullámokon. |
|
| Iránytű nélkül vontat engemet |
| a füvek árja, az idő, de a nyár |
| tépett vitorlaingembe szeret. |
| Lábamra por száll s katicabogár. |
|
|
Ősz
| A kútban üres réztányér kering |
| A holtaknak egy kígyó kéreget |
| Megcsörrennek a réghullt levelek |
| a földön És én meghalok megint |
|
Anyám
| Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és |
| zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő. |
| Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott |
|
| Sunyin és otrombán így szoktat előre |
| testéhez a múlás, megjelölt vagy már, |
| félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések |
|
| Galád szerelem ez így. Rívó csecsemők |
| foganőtt napok falják így fel az embert. |
| Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz, |
|
együtt a megszegett kenyérrel. |
|
| Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen. |
| Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet, |
| mi megmenekít, eltilt örökre a szótól: |
|
|
Levél hazulról
| idegen házban, idegen portán – |
| egyedül csak méhemben boldog. |
|
| Én már tükrök kazlában mindig. |
| Tükrök melegében melegszem, |
| a fényt, mint a szotyolaszárat, |
| szálanként szedegetem föl már. |
|
| Mintha kabátba, burkolódzom |
| kötöm államra, mint a kendőt. |
|
| meglassudnak és megalusznak, |
| hozzák két kicsi hugodat, |
| apád véres köpenyét mossák. |
|
| Én már csak arcuk fövenyén, |
| hajuk hínárában, a mélyben. |
| Hulló szavad nem ér el hozzám, |
| csak a harangok zúgnak egyre. |
|
| Vess vérembe rézkenyeret, |
| a kenyérholddal kerestess engem, |
| égő gyertya, gyúlj meg, fiam, |
| majd az ének megtalál engem. |
|
| Ó, én, ha nem leszel nekem, |
| estjét megmosom, s tiszta reggelt |
| készítek néki minden este. |
|
|
Arckép anyámról
| Ki nyűtte el kenderhajad? |
| Milyen szél szárított, hogy egyszer, |
| egyszer csak szemed elapadt, |
| s bokádból elfutott a tenger. |
|
| A tenger? – Csalános kutak. |
| Csöpögő vízcsap a konyhából. |
| Az eső, a zománcos ég elárul. |
|
| Hallgatlak. Szivárványfiad. |
| Kő hengerül mindkét szemedre. |
| Csönd van, de az is megriad. |
| S már nincs aki elhengerítse. |
|
|
Egy önarckép vázlatai
| Gyerekkoromat két halott őrzi, |
| nyárfák tenyere, siratók keszkenői, |
| vénasszonyok kenyerükbe sütötték, |
| arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál. |
|
| a kifeszített erek fényszálain, |
| föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan, |
| s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin. |
|
| Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem, |
| mint akasztottaké, de ha a föld haló |
| bőrömhöz ér, feszes idegeimben, |
| mért zendül úgy, mint síró, egyedüli |
|
| Ha igazoltatnak – ne félj! |
| Törékeny vállperced a fény. |
| Foghatatlan. Ezért kemény. |
|
|
|