Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva a társadalomba, biológiába, s halált tűzve a puska tusára őrzi az anyag szíved és szerelmekkel fölcicomázza, sír tested fegyvertelen, árva, milliárdnyi köztársasága – nincs számodra üdvözülés, örülj, hogy bennem megszülethetsz, hogy bennem szabadon lélegezhetsz, van-e – fegyencnek a fegyenchez – szívemhez, számhoz más közöd? Gyűlölködhet a rügyre virága, a gyökér gyűlölködhet magvára, gyűlölködhet a mag magára – bennem magadat gyűlölöd. Mint erdők, egyetlen magházba, apámba, anyámba vagy zárva, oly időtlen mélyre leásva, – hogy félek tőled, ha rád tekintek, mert ez is és az is kegyetlenség, ha szeretsz életre-halálra, s nem latolgatod, mi az ára – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.