Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek
a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –
Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,
földhözragadt pillék emelik szárnyukat.
Nem töprengenek szabaduláson,
a futórózsák tekergőznek a rácson.
Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,
megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.
– Oda kéne tán dobni a napot
a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.
De a nap, eleven fájdalom,
kipukkadva lóg az ágakon.
Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem
szomorúságuk, mosolygok együgyűen.
De egyre több a kegyetlen fehér.
Szájam sarkában szikkad a tél.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]