Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt, s levette szemüvegét, körbe, mint középkori lant, megpendült füvenként a rét. Ahogy megrezzent szeme, s ide-oda, mint cimbalom- verők, villant tekintete, hullani elállt a lomb. S hogy mozdult, kényesen feküdt, árnyát, mint ügyes muzsikát, finom, törékeny hegedűt, állukhoz szorították a fák, ekkor… Ekkorra elaludt, s a fák, a levegő, a rét, szelíd, megjuhászodott vadak, nézték a zenét, a zenét, mi nem is volt zene, csak arc, csak kéz, csak a csecs- szopó kisbabák üteme: csend, szuszogás és újra csend.