Anyanyelvem vagy

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok,

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá,

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, nyugodni.

S gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre,

pupilláim léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben

– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő, a rét,

szelíd, megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás és újra csend.

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban.

De ember vagyok, és mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog?

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek

mindennapos szutykát számról letörölted.

Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart

szívverését hallgathatnád örökre?

S én lennék-e, és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem örök fiatalságra?

S nem követei, ifjúságszökevények

lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Anyanyelvem vagy

1

Hát milyen szót keressek hozzád?

Égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

kiket a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

2

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.

De úgy törsz fel ösztöneimből,

ahogy szitok, káromló lélek

álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz

a porszemhez is, eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rád tekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Zápor

Szarvasok futnak az utcán,

százezer pata, csülök,

százezer pattogó vulkán

krátere cseng, füstölög.

Fölfutnak a falra, a bádog

tetőkön ropnak tova.

cserép csikordul, tátog

az ablakok fényes sora.

Átfutnak a vízen, mitugrász

fácskákon, görcstereken.

Sarlózik a híd, szaglász.

Futna velük szívesen.

Fölfutnak a holdra, szerencsét

kívánva megzendül a kert:

összeütődő cseresnyék,

páros csillagok özöne zeng.

Csak egyszer bírnám hatalmát

az együgyű Firenzei

Barátnak, száguldó falkát

mennék szelídíteni.

Beállnék közétek, zápor,

elfutnék akárhova,

tengert legelni, nádból

inni, s nem múlni soha.

Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Eső

Százezerlukú furulyát

illeget szája szélén május,

kiebrudalt senkifia.

Bőrig áznak a gabonák.

Egy ember, keshedt fűrészbakon

dolgozgat, hirtelen elárvul

a magabiztos és vakon

bűvölő eső mosolyától.

Ilyen muzsika kellene

mindig, ilyen aszályeloltó,

embert, vetést gyógyító zene.

Falvakat fürdetne a portól.

De tudja, gyerekes képzelés.

Jégverés kereng a magasban.

veszi a fűrészt, fütyürész,

egykedvűen, falsul, szaggatottan.

Reccsen a fém, fababák

sírnak, verejték dől a fáról.

Hajlong, jég veri homlokát.

Dolgozik, bármit és akárhol.

Az első mozi

Reflektoroz,

medret váj az éjbe

a szél.

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészelik az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül

az égen – hallgatok.

Nyakamba hull a fény, közelről

érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom

után hát itt delel

a madárlátta béke ákom-bákom

nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.

Elnyúlva, jóízűn

napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel

a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-

szítt cigarettám eldobom.

Teremtés előtti tűnődés fénylik

számon s a szerszámokon.

Néha kék kartonruhában

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

éjkorszakbeli réztükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

– mintha mozdulna már –, reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, elkéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, elkéne már az a boldog szerelemgyermek.

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek

a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,

földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,

a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,

megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

– Oda kéne tán dobni a napot

a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap, eleven fájdalom,

kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem

szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.

Szájam sarkában szikkad a tél.

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

szúrta, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek, egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran a hiába-

harcmezőn, elárult, árva,

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test; egyetlen száj csak,

fekszünk,

temetetlenül –

De életem véresre harapva

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel,

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

ne hagyj magamra!

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázza,

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd?

Gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva,

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is és az is kegyetlenség,

ha szeretsz életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?

Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben és te nyitsz ablakot,

s te hajolsz ki mindből tavaszruhásan,

a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok,

azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.

Tél fed, de lélegzetem átfűti

a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit!

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

másszor enne már – de hamar

harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan téged ír