Hát itt vagyok
| Hát itt vagyok, itt vagyok újra, |
| jeges novemberi szél fújja, |
|
| Nem tudok mást, pusztulok, bomlok, |
| gondolataimnak, mit mondok |
|
| Beérném én már, kitaszítva, |
| Bordáiba, meleg barlangba |
|
| Jó volna, amíg tart a tél, |
|
| Jó volna, amíg künn a föld |
|
|
Gyönyörűen
| Ha szeretni akarsz, bejöhetsz, |
| számodra örökre nyitva vagyok, |
| nem kezdte ki a mosolyod. |
|
| nyarak lógnak benne, minden ruhád, |
| tüdőm tükrében lásd magad, |
| halj meg, hogy szépséged meg ne utáld! |
|
| csak szólni, szeretni, nyugodni. |
| S gyönyörűen, mint egy halott, |
| nyílt szemedben késként forogni. |
|
|
Esik a hó
| Esik a hó, gyorsul szívverésem, |
| kócsag sétál sűrű hóesésben, |
| mintha nem is a hó, vérem hullna, |
| egyenest a szívemből tolulna, |
| úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül, |
| – el akar ragadni mindenestül. |
|
| Esik a hó, lassú hintózással, |
| nem is hintó, szitakötőszárnyak, |
| nem is szitakötő, a verőfény |
| hunyorog, hunyódik eltűnődvén, |
| az se, hópénz: föld szitál szememre |
| – én hunyorgok halálra neszelve. |
|
| Esik a hó, ólomsörét hullik, |
| az a kócsag el akar indulni, |
| az a szitakötő szállna egyre, |
| pupilláim léggömbjébe veszve, |
| az a föld itt keringne szívemben |
| – ne hagyj földre hullni, szeress engem! |
|
|
Hegedű
| körbe, mint középkori lant, |
| megpendült füvenként a rét. |
|
| s ide-oda, mint cimbalom- |
| verők, villant tekintete, |
|
| S hogy mozdult, kényesen feküdt, |
| árnyát, mint ügyes muzsikát, |
| állukhoz szorították a fák, |
|
| s a fák, a levegő, a rét, |
|
| a zenét, mi nem is volt zene, |
| csak arc, csak kéz, csak a csecs- |
| csend, szuszogás és újra csend. |
|
|
Mint a világ
| Mint a világ, én úgy vágyok szeretni, |
| s mert szeretlek, világgá lenni vágyok, |
| ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni |
| a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot. |
|
| Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested, |
| lélegzik a szád, élni forradalomban. |
| De ember vagyok, és mint az időt a percek, |
| csak másolom önmagam, s meghalok alattomban. |
|
| Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos, |
| kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal. |
| Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos |
| erdőd az égigérő, örökös virradatban. |
|
| Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok. |
| A forradalom szívemből mért szivárog? |
| Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok |
| ereimbe rétek, eljövendő virágok. |
|
|
Sötétedik
| Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna |
| – becsukja szemét –, de csak magába mélyed |
| az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza, |
| mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged, |
|
| mikor már este van, s megmosakodtam |
| – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek |
| mindennapos szutykát számról letörölted. |
| Megfürösztötted homlokom a hajadban. |
|
| Mikor már este van, s nem tudok, akarok |
| csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan |
| a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy |
| a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban. |
|
|
Beszélgetések
| Születtél volna-e, a testedet |
| nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni, |
| ha csak magunkért, s csak magunk helyett |
| kellene élni és egymást szeretni? |
|
| Fölnőttél volna-e, fémes hajad |
| kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe, |
| meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart |
| szívverését hallgathatnád örökre? |
|
| S én lennék-e, és élnél-e velem, |
| ha kiderülne, nincs menlevelem |
| senkitől sem örök fiatalságra? |
|
| S nem követei, ifjúságszökevények |
| lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek, |
| csak az áltatás pléhmedáliája? |
|
|
Anyanyelvem vagy
| Hát milyen szót keressek hozzád? |
| Égből, búzából válogassam? |
| Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád |
| kígyózik minden kapualjban? |
|
| Így mondjalak, a népmesék |
| tűzből mentett, fölsíró gyíkja, |
| ki a dadogót a fák, az ég, |
| az állatok nyelvére megtanítja? |
|
| Vagy ez lennél, fényes nevetés? |
| Tánca ficánkoló lovaknak, |
| kiket a szerelmes szeretés |
| szomjas mezőire kicsaptak? |
|
|
| mióta a földre kicsuktak, |
| beszélő szívemben te beszélsz, |
| megálló szívemben te hallgatsz. |
|
| Ott állsz kinyitott szememen, |
| lélegzetem mezőin sétálsz, |
| – napos ág, sárga széltől mézgás. |
|
| megébredsz bennem, én mosolygok. |
| Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. |
|
| Már én idegenek közt élek. |
| De úgy törsz fel ösztöneimből, |
| ahogy szitok, káromló lélek |
| álmomban is csak magyarul sír föl. |
|
| Anyanyelvem vagy, odakötsz |
| a porszemhez is, eszméletével. |
| Ének a semmiből, fekete rög. |
|
|
|
Eső után
| Most csupa vászon a kert, nyersen |
| ropognak a margaréták a fényben. |
| Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák. |
| Leveleiket kiteregették száradni a fák. |
|
| Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák: |
| ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út, |
| odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés – |
| tolongnak szekfűk, tulipánok. |
|
| Téged utánoz itt minden, utánad |
| szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal. |
| Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég, |
|
| Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt, |
| ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz. |
| Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták – |
|
|
Zápor
| Szarvasok futnak az utcán, |
|
| Fölfutnak a falra, a bádog |
|
| Átfutnak a vízen, mitugrász |
| Sarlózik a híd, szaglász. |
|
| Fölfutnak a holdra, szerencsét |
| kívánva megzendül a kert: |
| páros csillagok özöne zeng. |
|
| Csak egyszer bírnám hatalmát |
| Barátnak, száguldó falkát |
|
|
Nélküled
| Nélküled nem ismerek magamra |
| Nélküled csak nézek magamra |
|
| Nélküled nem is én vagyok |
| Csak valaki lézeng helyemben |
| Ki voltam lakhelye ismeretlen |
| Másik földrészre távozott |
|
|
Eső
| illeget szája szélén május, |
|
| Egy ember, keshedt fűrészbakon |
| dolgozgat, hirtelen elárvul |
|
| mindig, ilyen aszályeloltó, |
| embert, vetést gyógyító zene. |
| Falvakat fürdetne a portól. |
|
| De tudja, gyerekes képzelés. |
| Jégverés kereng a magasban. |
| veszi a fűrészt, fütyürész, |
| egykedvűen, falsul, szaggatottan. |
|
| sírnak, verejték dől a fáról. |
| Hajlong, jég veri homlokát. |
| Dolgozik, bármit és akárhol. |
|
|
Az első mozi
| – lebegnek benne levelek, ágak. |
|
| gyors holdat, rugdalódzó árnyakat. |
| nézik örökké felhők és kutak. |
|
| Ejtőernyőt, zuhanó hajadat, |
| hátracsukló pőre templomokat, |
| gyors késeket, villanó arcodat, |
| kalimpáló kalodát, lábadat – |
|
| és magamat, a bedőlt ég alatt. |
|
|
Idő
| Mosolyod árnyékában napozik, aki él. |
|
Elégiák
| És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, |
| füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, |
| teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést, |
| elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek. |
|
| Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ. |
|
| Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, |
| s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe; |
| ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, |
| a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített. |
|
| Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság. |
|
| Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat, |
| a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet, |
| igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó, |
| vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám: |
|
| Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz. |
|
|
Csönd van
| Egy sárga körfűrész néhányat perdül |
| Nyakamba hull a fény, közelről |
|
| Annyi suta harc, félszeg hadakozásom |
| a madárlátta béke ákom-bákom |
|
nyarával, papírrepülőivel. |
|
| Csönd van csillagban, csontban, porszemekben. |
| napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel |
|
| A munka csöndje ez, csak ennyi: félig- |
|
szítt cigarettám eldobom. |
| Teremtés előtti tűnődés fénylik |
|
|
Néha kék kartonruhában
| Néha kék kartonruhában, néha a |
| lassan zuhogó ég zöldjeiben, |
| látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld |
| – mintha talicskát tolna – |
|
| Várják mosatlan csillagok, csorba |
| tányérok, egykedvűn kopogó idő. |
| Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival |
| – évezredek óta ugyanúgy – |
| a kopogó, nagyszemű esőt. |
|
| Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja, |
| szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől |
| az ablakon, tág szemmel néz a holdra |
| éjkorszakbeli réztükör előtt. |
|
| Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák |
| ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek. |
| Elevenek és holtak – ágkarcolások. |
| Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek. |
|
| Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán |
| a sivatagok sárga májfoltjai |
| – mintha mozdulna már –, reng a szárazföld, rezdül |
| az óceán, a tenger – ruhája fodrai. |
|
| Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne, |
| de boldog, csak a másik szívre figyelget: |
|
| – Ó, elkéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak |
| az a születő apa és anya, az a szerető. |
| Ó, elkéne már az a boldog szerelemgyermek. |
|
|
Az akácfán
| Az akácfán már szárazon zörögnek |
| a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. – |
|
| Árvácskák. Azt hiszik, szállanak, |
| földhözragadt pillék emelik szárnyukat. |
|
| Nem töprengenek szabaduláson, |
| a futórózsák tekergőznek a rácson. |
|
| Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök, |
| megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd. |
|
| – Oda kéne tán dobni a napot |
| a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot. |
|
| De a nap, eleven fájdalom, |
| kipukkadva lóg az ágakon. |
|
| Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem |
| szomorúságuk, mosolygok együgyűen. |
|
| De egyre több a kegyetlen fehér. |
| Szájam sarkában szikkad a tél. |
|
|
És tudd
| Törd el, mielőtt elmégy, lábadat, |
| ne mocorogjanak a lépteid |
| a kövezeten, szemhéjam alatt – |
|
| Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat, |
| mert ráég arcra, kőre és virágra, |
| romtenyeremre, arcom külvárosára – |
|
| De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő, |
| úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő, |
| a világűrből az elektronok, |
|
| és tudd: a világ végén én vagyok, |
| két lengő hegy, két tér, két állkapocs: |
| őrlöm a liszt-időt. |
Hát fuss, szaladj! |
|
| S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat! |
|
|
Szeretők
| Összegabalyodva, mocskosan, zihálva, |
| de homlok a homlokon, váll a vállra, |
| úgy fekszünk itt, olyan hiába, |
| mint két zsoldos, ki egymást halálra |
| szúrta, kaszabolta és vágta, |
| s most itt fekszenek, egymás kardjába |
| dőlve, mégis egymás karjában, |
| szívük, tüdejük, agyuk kitárva |
| a szemérmetlen napvilágra, |
| fekszünk pucéran a hiába- |
| harcmezőn, elárult, árva, |
| nyomorult zsoldosok sokaságában, |
| oly egyedül, hogy sírásra |
| görbül a test; egyetlen száj csak, |
|
| De életem véresre harapva |
| rá tudok-e nézni magamra, |
| – mellemhez szögezett szívemmel – |
| ki tudok-e állni a napra? |
| Föl tudok-e ébredni reggel, |
| ha nem kell megvívnom szemeddel, |
| ha a mindennapért nem veled kell |
| pusztulásig megverekednem? |
| Halálos ellenségem, szerelmem, |
|
|
Mint erdők
| Mert nő és ember vagy, szájig bezárva |
| a társadalomba, biológiába, |
| s halált tűzve a puska tusára |
|
| szerelmekkel fölcicomázza, |
| sír tested fegyvertelen, árva, |
| – nincs számodra üdvözülés, |
|
| örülj, hogy bennem megszülethetsz, |
| hogy bennem szabadon lélegezhetsz, |
| van-e – fegyencnek a fegyenchez – |
| szívemhez, számhoz más közöd? |
|
| Gyűlölködhet a rügyre virága, |
| a gyökér gyűlölködhet magvára, |
| gyűlölködhet a mag magára |
| – bennem magadat gyűlölöd. |
|
| Mint erdők, egyetlen magházba, |
| apámba, anyámba vagy zárva, |
| oly időtlen mélyre leásva, |
| – hogy félek tőled, ha rád tekintek, |
|
| mert ez is és az is kegyetlenség, |
| ha szeretsz életre-halálra, |
| s nem latolgatod, mi az ára |
| – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség. |
|
|
Késsel és napsütéssel
| Édes, mert szeretjük egymást, |
|
| a csupasz kötelet, karunkat |
| hurkoljuk lábunkra, nyakunkra, |
|
| s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk, |
|
|
Hallasz-e engem?
| Miért tündöklenek a téli ágak? |
| Az ónlemez levegő megfényesül, |
| ágak tükrében te futsz ruhátlan, |
| gyümölcsöt eszel meztelenül. |
|
| Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon, |
| te laksz mindben és te nyitsz ablakot, |
| s te hajolsz ki mindből tavaszruhásan, |
| a levegő zúgását hallgatod. |
|
| Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben |
| növök körötted, meg is halhatok, |
| azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken |
| szívem: kavics sír, félős fény vacog. |
|
| Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom. |
| Tél fed, de lélegzetem átfűti |
| a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol. |
|
|
Sír egy gyerek
| két hegye közt sír egy gyerek |
|
| Egyszer káromol – gondja van |
| másszor enne már – de hamar |
| harmadszor fuldokolva sír |
|
|
Zene
| Ej, te zene, te zene, te táltos |
| napra tárt, szívmélyi bánya – |
|
| Ej, te zene, te zene, te láncos |
|
pipacsban, proletár szélben |
|
| Te zene, te zene, te sáros |
| bakancsok, kiszakadt csizmák, |
|
| Te zene, te zene, te lángos, |
| füstölgő sírok, csalános, |
| csoszogó temetők, tüntető, |
|
| Micsoda befagyott bordák, |
|
hol vagy, hogy akkorát döndülj, |
|
| Hol dobogsz, hol versz, ifjúság, |
|
|
Az ifjúság múzeuma
| Az volt a jó az ifjúságban, |
| hogy nem tudtam, ez az ifjúság. |
|
| A szerelemben is az volt a jó, |
| a sejtés, hogy nem volt neve sem. |
|
| Most már tudom: van ifjúságom. |
| S ez annyi: elmúlt. Elmúló |
|
| észvesztésekben sírva játszom, |
|
| Kék szerelmet, jácint dühöt, |
| de betelvén, egyre éhesebb, |
|
| sajog szívem, gyűlölködök, |
| szerelmekben szégyenkezek. |
|
| Jó volna semmiben sem hinni, |
|
| földdel, kővel elcsitítni |
|
|
Nem
| Nem, inkább leszek rühös vadállat, |
| bigott birka, érdek s alázat |
|
| Nem, inkább a veszett farkasok, |
| csikasztelek, jégnádasok. |
|
| Voltam én tisztaszívű kisded |
| férfiként is, de kisemmiztek, |
| s már csak e vadság emberi – |
|
| De szökjek bár vadonba a vadonból, |
| szűkölök és félek magamtól, |
| mert ordasszájam, késfogam, torkom |
|
|
Jöhet a tenger értem
| Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy? |
|
| Sört iszom. Orromig fölcsap. |
| – a számon a remegő sörhab |
|
| osztódnak, tudom a helyem. |
| Most már mindent kibírok. |
| Meg tudok halni nélküled, édesem. |
|
| Hétmérföldet lépő, hajdani |
| csizmájába fogódzva léptem, |
|
| Betemethet csúszós hajával |
|
|
Az Ezüstfenyő téren
| S míg zenél a klozetszag, |
|
| űzd szét, törjenek tükröt, |
|
| csak lenni, vanni, várni. |
|
|
Fehér xilofon
| Úgy beszélek, hogy hallgatok. |
| Csukott szájjal énekelek. |
|
| De mint holtak száját a kés, |
| szám szétfeszíti szenvedés. |
|
| Anyám megszült és így elhagyott. |
| Beszélő szívét már nem hallhatom. |
| Apám is kitagadott – halott. |
| Csak a saját szívemet hallgatom. |
|
| De egyedül, mert már nagyon kevés |
| vagyok magamnak, szégyenkezem. |
| Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég |
| szétrágja földig lecsüggő kezem. |
|
| Megvallat minden hatalom. |
| megröntgeneznek. Egy napon |
| meglásd, bőrödön átszivárgok. |
|
| lábamba gyökerek fogódznak. |
| bádogcímerüket, a holdat. |
|
|
Egyedül
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| világosságból a világosságnak, |
| magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, |
| megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel – |
|
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, |
| vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, |
| s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony – |
|
| Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
| négymilliárdan a négymilliárdnak – |
|
| – ám ekkor így szólt bennem egy arramenő: |
| Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, |
| hogy mindezt így kitaláltad. |
|
|
Míg utcahosszat
| Míg utcahosszat ácsorogtál, |
| fél éjszakákat csámborogtál, |
| mással, magad – huszonnégy évvel, |
| mire mentél csak szenvedéllyel, |
| igazság, szép szó mire ment?! |
|
| Azt hitted születni elég lesz |
| s mert szabadságot szabadalmaz |
| az új világ, te is szabad vagy, |
| hol van a híres regiment?! |
|
| Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz, |
| mielőtt mindent kitalálsz, |
| lódulj meg; tán még hazaérsz! |
|
|
Kocsma-pantheon
|
A Tiszta szívvel szerzőinek
Elszelelt! Béke poharára! |
|
|
Mert él még, s nem lehet bronzból. |
U. J. a null-nullon brunzol. |
|
Nem kell nékünk vasszerszám. |
|
Én seggpapírra írom verseim, |
nincs ónveszély így, és édes a kín, |
|
s ha erre Ön netán azt mondaná… – |
kérem, feküdjön ceruzám alá. |
|
|
Barátaim, ha a dudás dudál, |
a halhatatlanság is talponáll, |
s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt, |
Water Closet zongorál Für Elise-t. |
|
Goethe költő volt, s német. Az a csend,
|
az allen Gipfeln-é is „überelt”, |
s messze esik-é, isten ne ments, |
az Über alles-ségtől az a Mensch! |
|
Hát nézzétek el, hogy néha alant, |
alul, s balul pendül meg a lant, |
s koccintván, higgyétek: istenít – |
igyatok ifjúságunkból kicsit. |
|
|
|
Ég és búzavirág
| Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság, |
| hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett, |
|
| Jöttetek sárosan, fáradtan kölyök-katonák, |
| szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben. |
| – Ki számolta össze az elesett szerelmeket? |
| Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén, |
|
| Én nem állítok nektek emlékművet, katonák. |
| Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot. |
| Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet. |
|
| Búzával vetem be sírotok, szőke rozzsal. |
| Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél, |
| hadd nevessen örökre szemetek szabadon: |
|
|
Szergej Jeszenyin
| Mit mondanak róla, kik azt hiszik, |
| hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben, |
| új barátokkal zöld tengert iszik, |
| a sárga ég kotyog kabátzsebében? |
|
| Mit mondanak, kik szerették, a nők, |
| kik úgy dajkálták: édes gyermeküknek |
| fogadták volna, talált egy szeretőt, |
| kivel a világ végéig feküdhet? |
|
| Mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték? |
| A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték, |
| Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem? |
|
| A falu mit szól? Hümmög, visszajön, |
| csak álldogál még előbb odakünn, |
| rendbeszedi magát a sötétben? |
|
| – Egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében. |
|
|
József Attilához
| Egy akác mosdatta meg szegényt, |
| de nem védte meg, csak magába morgott, |
| csizmát húztak a jegenyék, |
| bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt. |
|
| De íme, szétgurult csigolyái |
| élükre álltak és most dombok. |
| Homloka fennsík: hazatalálni. |
| Gerincére ország rakódott. |
|
| Szíve körül két ország fekszik: |
| cseléd Dunántúl mosolyog, |
| napszámos Alföld melegszik. |
|
| a föld alól is, tépi az éjt: |
|
|
Emlékmű
| Mikor első körmét kitépték |
| egy perccel sötétebb lett az égbolt |
|
| Aznap hogy tizediket tépték |
| tíz perccel hamarabb sötét volt |
|
| És amikor nyelvét kitépték |
| a nappal elszáradt gyökerestül |
|
| S mikor tetemét szóra bírták |
| akkor zuhant ránk a sötétség |
|
|
Kőkorszak
| Lobogsz, lobogsz fölöttem |
| mint nők melle, pucér ingben, |
|
| hisz annyira jövőm lettél, |
|
| kőből pattintott lándzsák, |
|
|
Táj
| mint a köröm, a jég kinő. |
| Forradt sebhely az út, fehér. |
| Sárbütykös, fagyott tenyerű. |
|
| bámul, szenvtelen az akác. |
|
| mint ádámcsutka, ráng a hegy. |
| A köd csuklik, mászik a ránc, |
|
| Eltorzult arcot lát a mély, |
| Csupasz földön mászik az ég |
|
|
| Tudom, ez a tél, és makacs. |
| De ezek a fák, s ezek a bokrok |
| röptetnek körhinta nyarat, |
| nyitnak zsibvásárt, madaras boltot. |
|
| Zöld hangár a vidék, a sima |
| keskeny kifutópályáira fényes, |
| zúgó törzsű sugarak siklanak. |
|
| magasan, mégis szív felett, |
| ejtőernyők, fényes szelek, |
| bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek. |
|
| Kitódul, aki él. Gyerekek |
| – gyors vágyak – röptetik a napot, |
| sárkányok, tüzes léghajók. |
|
| Szabad röptér a szívem, szédítő |
| vashangár, csikorgó állkapocs, |
| tárulj, mellemre zárt idő. |
|
|
|
Szeptember
| Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, |
| elkékülnek az útszéli tüzek, |
| a szerelem is elfullad, csupa zápor, |
| de a fák még a szádtól füstösek. |
|
| A nyár a földről lehámlik, mint a lélek |
| a koponyáról, ha elalkonyul. |
| Ráncosodik a levegő, mint az érett |
| szilvák bőre, s a férges ősz lehull. |
|
| Most kellenél, az akácos harákol, |
| száz fa köhög, köpdösi a ködöt, |
| ragályos csönd száll, e tébécés tájból |
| nem futhatok el, csak ha megszűnök. |
|
| Most kellene a meztelen varázsló, |
| ki ellen bármily rettenet kevés, |
| ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz, |
| s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés. |
|
|
Folyók
| Éggel megrakott uszályok a folyók. |
| Medrükbe dőlnek hegyek és zenés |
| zöld árnyai a rétnek, fújtató |
| tehéncsordák, villanydrótzizzenés. |
|
| Övig merülve, mélyen a part alatt |
| úszik a tenger láncain hazám. |
| A koszos, hinaras gőzös megszakad, |
| köves falvaktól fullad a kazán. |
|
| Ha nekem itt a virágpor is nehéz, |
| egy lélegzet, s ez a föld elsodor, |
| kivájt fatörzset, elfektet a szél |
| egyhelyben ringó zöld hullámokon. |
|
| Iránytű nélkül vontat engemet |
| a füvek árja, az idő, de a nyár |
| tépett vitorlaingembe szeret. |
| Lábamra por száll s katicabogár. |
|
|
Ősz
| A kútban üres réztányér kering |
| A holtaknak egy kígyó kéreget |
| Megcsörrennek a réghullt levelek |
| a földön És én meghalok megint |
|
Anyám
| Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és |
| zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő. |
| Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott |
|
| Sunyin és otrombán így szoktat előre |
| testéhez a múlás, megjelölt vagy már, |
| félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések |
|
| Galád szerelem ez így. Rívó csecsemők |
| foganőtt napok falják így fel az embert. |
| Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz, |
|
együtt a megszegett kenyérrel. |
|
| Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen. |
| Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet, |
| mi megmenekít, eltilt örökre a szótól: |
|
|
Levél hazulról
| idegen házban, idegen portán – |
| egyedül csak méhemben boldog. |
|
| Én már tükrök kazlában mindig. |
| Tükrök melegében melegszem, |
| a fényt, mint a szotyolaszárat, |
| szálanként szedegetem föl már. |
|
| Mintha kabátba, burkolódzom |
| kötöm államra, mint a kendőt. |
|
| meglassudnak és megalusznak, |
| hozzák két kicsi hugodat, |
| apád véres köpenyét mossák. |
|
| Én már csak arcuk fövenyén, |
| hajuk hínárában, a mélyben. |
| Hulló szavad nem ér el hozzám, |
| csak a harangok zúgnak egyre. |
|
| Vess vérembe rézkenyeret, |
| a kenyérholddal kerestess engem, |
| égő gyertya, gyúlj meg, fiam, |
| majd az ének megtalál engem. |
|
| Ó, én, ha nem leszel nekem, |
| estjét megmosom, s tiszta reggelt |
| készítek néki minden este. |
|
|
Arckép anyámról
| Ki nyűtte el kenderhajad? |
| Milyen szél szárított, hogy egyszer, |
| egyszer csak szemed elapadt, |
| s bokádból elfutott a tenger. |
|
| A tenger? – Csalános kutak. |
| Csöpögő vízcsap a konyhából. |
| Az eső, a zománcos ég elárul. |
|
| Hallgatlak. Szivárványfiad. |
| Kő hengerül mindkét szemedre. |
| Csönd van, de az is megriad. |
| S már nincs aki elhengerítse. |
|
|
Egy önarckép vázlatai
| Gyerekkoromat két halott őrzi, |
| nyárfák tenyere, siratók keszkenői, |
| vénasszonyok kenyerükbe sütötték, |
| arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál. |
|
| a kifeszített erek fényszálain, |
| föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan, |
| s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin. |
|
| Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem, |
| mint akasztottaké, de ha a föld haló |
| bőrömhöz ér, feszes idegeimben, |
| mért zendül úgy, mint síró, egyedüli |
|
| Ha igazoltatnak – ne félj! |
| Törékeny vállperced a fény. |
| Foghatatlan. Ezért kemény. |
|
|
A vers születése
| Az első szót a föld mondja ki. |
| Az anyaföld, de aztán a dermedt |
| közül beszélni kezd a gyermek. |
|
| Beszélni? – Nyivákolni, sírni. |
| Csecsemő még csak, nézni az iszonyat |
| magas lábú fát, telt szájjal inni |
| a fröcskölő fényt, falni a havat. |
|
| Enni a fagyos homokot, a szürkés |
| égről lekapart, hólyagzó meszet. |
| S mozdulni: beszélni. Kesernyés |
| arccal rázni a csörgő vizeket. |
|
| De lassan meghasadnak a hantok. |
| A fagyott föld lassan fölenged. |
| Jönnek az első boldog hangok: |
| hóvirág á-k, ibolya m-ek. |
|
| Majd újabb kínok, jégfehér kések, |
| gyors cséi, csöngő csettintések, |
|
| S egyszerre elkezd minden élni: |
|
| A kamasz jelzők zöld dagálya, |
| lombok, ágak spartakiádja. |
| Virágok, dobverők, lobogók. |
|
| S aztán? – Már világhatalom, |
| férfi és szerelmes a vers. |
| S az elmúlás? – Még nem tudom. |
|
|
A Lánchídon
| Mostanában megint későn jövök |
| haza, éjfél és egy között, |
| vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom |
| olcsó cigarettával a Lánchídon, |
| meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell |
| a víz, végtelenül és közönyösen. |
|
| De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között |
| hideglelősen fölrítt egy tücsök, |
| a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene, |
| hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele, |
|
| És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel, |
| ha megnő a magány és magának énekel. |
|
| De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt, |
| rídogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit, |
| és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd |
| csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp |
| vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált |
| csillagok közt vert, cirpelt, dobogott volna a fekete nyár. |
|
| Bár az is lehet, nem is a tücsök |
| jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött |
| belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami |
| a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani, |
| ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így, |
| egyetlen jajdulással a maga bajait. |
|
| Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök |
| leszek, beszélő híd, kit a kín megütött, |
| bordáim, ereim vasszerkezeteiben |
| ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem. |
| Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok, |
| pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog, |
| pedig kitárt kezemben, két part között a híd, |
| itt a hazatalálás, itt van végre a rím, |
| s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett, |
| csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett |
| áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt |
| az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait, |
| s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat |
| az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat. |
|
| De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött |
| sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött, |
| milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira |
| s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza, |
| csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik |
| a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik, |
| és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza |
| fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?! |
|
| Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt |
| lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog, |
| és elindultam lassan, álomra hajtani |
| valahol a fejem, s aludni hajnalig, |
| mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök? |
|
| A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között. |
|
|
Fénylik a nyár
| Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár, |
| harangok konganak a nyárban, |
| de fehér törzsén már sír a bogár, |
| s a fűrész foga fölsír a fában. |
|
| mind, mit föléltem én magamtól, |
| játszik, susog – hányféle szín – |
| az ezer tükrű, szájú falombon. |
|
| Csobban és lassan gyűrűzik |
| a levegő, mintha a hűsben |
| hal úszna el, sugár tűnik |
| a súlytalan levélsűrűben. |
|
| Fény, fény és fény. Mintha a nyár |
| hajával fonná be a földet, |
| s az, mint a léghajókosár |
| vinne, szállana egyre följebb. |
|
| Fény, fény és fény. Mintha mohok, |
| finom szájak szőnék át testem, |
| legyen egy sejt, ha zuhanok, |
| s ne kelljen nagyon mélyre esnem. |
|
| Fénylik a nyár. Gyöngy és homály, |
| tán azért gyönyörű, mert látom, |
| a szem a moccanatlan szájon. |
|
| Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár, |
| harangok konganak a fában, |
| de fehér törzsén már sír a szám, |
| s a fűrész foga fölsír a számban. |
|
|
Vázlat
| s lassan, majd megszakad bele, |
|
| Lenn ficánkol, elsiklana, |
| nyárfa, s nagy gyorsan lemerül, |
| csak a morc teknőc, a falu |
|
| a háló, már húzzák odafönt, |
| s szállnak – ahogy a vén keze |
| engedi, s húzza – fölfele |
|
| Ki állhat ott? Nem érdekel. |
| Érzem, hatalmas kéz emel, |
| nem akarok lenni, csak az |
| ő foglya, szelíd kishala, |
| s szállni, benne, az ismeretlen |
| fényű és sötétű vizekben. |
|
|
Autóval az éjszakában
| fehér ing feszül mellemen. |
|
| Robog velem az autó a múltba. |
| Szempilláim, szálas jegenyék |
| zuhognak a fény elébe, az útra. |
|
| Világszéli parasztkonyhában, |
| zománcos bádogvödör az ég. |
| A langyos, lanyhán remegő sötét víz |
| Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson. |
| Belekortyol az égbe. A vödörben |
| fölzizegnek hártyás szárnyaikkal |
| fuldokolva úszó, feketés csillagok. |
|
| Ez a fiú, az a mezítlábas |
| legkisebb öcsém, gyerekkorom. |
|
| Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak |
| akácok, szedrek, jegenyék. |
| Harsogva ropogtatják az odavetett |
| Topognak, néha meg-megcsikordul |
| egy-egy vasdarab patáik alatt, |
| járomszög, félpatkó, lerúgott hold. |
| Rángó bőrük idegesen hessenti |
| a hátukon bogárzó csillagokat. |
|
| Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti, |
| befűzi az utat az esőbe a szél. |
|
| Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul. |
| Alvók szeme fehérje a házfal. |
|
| A háztető ráncos szemhéj, rándul. |
| átizzadt, csatakos testű földek alszanak. |
| Kihullott hajuk, holdfény, |
| vagy szélfútt szalmakazal |
| ragyog szálankint a kukoricásból. |
|
| Mutogat képet. Embernek gépet, |
| csodatévő traktort, boronát, |
| gyereknek fürge vonatot, mutat |
| Tanyai iskolát, kollégiumot. |
|
| szívemen alszik ez a táj. |
| Vállamra hajtja fejét a dombsor. |
| Engem – apátlan férfit – hazavár |
| a szülőföld. Haza, mint anyám, |
| engem beszél és reám gondol. |
| Félretesz a tavalyi borból. |
| Dombokon fehérrel megterít. |
| Mézt kínálnak remegő ágak. |
| Kutakban csönd hűl, friss ebéd, |
| gyors vizek ifjúdást kívánnak. |
| Cigarettadóznik, kattannak |
| a földek, vegyek hát illatot, |
| szívjam halálig, mi voltam s vagyok |
| – amíg a szívemre nem ég –, |
| míg udvaromba nem vet az ég |
| bukfencszelet vagy virágmagot. |
|
|
Van-e jogod?
| úgy kapsz, mint régen ételért, |
| meztelenül és teljesen pőrén, |
|
| Ha lemállanak rólad a szavak! |
|
| mi nemcsak szép, s ravasz formát |
ki élt földbe vetetetten, |
meghalt lova után kötötten, |
Keresztúron, tizenkilencben. |
|
|
| kikben csak múlás viszolyog, |
| s a felejtés nem is halál? |
|
| Vagy csak azért beszélsz, |
|
|
Mit ér, boldogít-e a tudat, |
|
hogy tán egy nép, egy osztály |
|
belőled mindent, ami nem ő – |
|
|
|
Komor szárnyakon
| s mint elhagyott sírokon, |
| elgazosodik a földön az éj. |
| Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez, |
| mert nem lesz, mi mérje a csöndet, |
| csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd. |
|
| Hol lesz akkor barátom a porhadt |
| temetők nyugalma, lesz-e ember, |
| síró nénike a fák közt, mekegő |
| kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben? |
| Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást |
|
| Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben |
|
| Döglegyek, keselyűk, hollók |
| – zajtalan keringő bolygók – |
|
|
| Romváros, nyárrom, romkenyér. |
| Fénypernye, homályszájak. |
| menetel, csupa láb a szél. |
| A búzát behívják bakának. |
|
| Tank-hold. Rozsszuronyok vasa. |
| Villanó, hideglelős fényben |
| Remeg a reménytelen reményben. |
|
| derekukról földig a kéreg. |
|
| Más nincs, csak csont, húsrács mögött |
| s vállalt szégyen, fényes gyalázat. |
|
|
| Megfeszül s elernyed a szél. Tovább! |
| Előredőlve, oldalra bukva, |
| a fagyott földet sarabolva |
|
| Szinte egyhelyben járnak, szinte |
| már négykézláb másznak, szinte már hason |
| kúsznak előre a csíkos havon… |
| – de húzzák, hátra se tekintve. |
|
| Pedig hol a tó! Csonttá fagyott |
| jégparkett-palota, heresás- |
| vigalom, néma nádsuhogás. |
| S Ők maguk – eszelős rabok. |
|
| De húzzák, éjszakáról éjszakára |
| megmarkolják, derekukra kötik |
| a sodronyszelet, a fényt és viszik, |
| viszik a világot a napvilágra. |
|
|
| Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. |
| A laza bordák, letört ághegyek |
| mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő. |
| A keskeny utak megfagyott belek. |
|
| És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak, |
| szalmába tekert éj és vizelet- |
| meleg homály, nagy mezők, borostásak, |
| fagyott lábujjak, püffedt gyökerek. |
|
| Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra |
| bámul a világ végén egy barackfa, |
| hallgat farönk, hóból sárgáll a nap – |
|
| S mint oltott mész, zuhog a farakásra |
| a fény, s az ágakat csontig lerágja, |
| s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak. |
|
|
| Vijjogó, gyerekkel viselős |
| nők szállnak. Hasas repülők. |
|
| Káin szédeleg. Iszonyodva |
|
| Ábelföld nyüszít, mint az állat, |
| tudja, bűnére nincs bocsánat. |
|
| És komor szárnyakon, mint az ítélet, |
| kivándorolnak a földről a gépek. |
|
|
|
Megkéselve
| vetkőzz le, légy oly meztelen, |
| mint vaságyakban a szerelem, |
|
| pucér és kiszolgáltatott, |
| mint mosdatás előtt halott, |
|
| mint vallatás előtt rabok, |
| még szíved sem takarhatod, |
|
| hiszen izzik az, mintha fém- |
| szivárvány lebegne helyén, |
|
| hiszen izzik az, mintha csak |
| nap volna és nem lenne rab. |
|
| vagy ülj le és csak várd meg itt, |
| míg minden megbizonyodik, |
|
| mért születtél meztelenül, |
|
| s szíved mellé új cellatárs |
| kerül, a link megalkuvás, |
|
| kis szélhámos, olcsó pali, |
| ki azt sikkasztja csak, ami |
|
| hűséged, szerelmed, jogod – |
|
| ülj le, találj ki valamit: |
|
| s kibírod, hogy a van s a tett |
| között hogy süllyed a lehet, |
|
| a lehetne jobb és emberibb, |
| a győzelem, ami csak veszít, |
|
| míg nézed, hogy harc nélkül a had |
|
| s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő, |
| a jobb, szebb, jövendőbb jövő. |
|
| Megkéselve mit is tehetsz: |
| őszinte vagy s belegebedsz. |
|
|
In memoriam Babics Mária
| Lassan három órája már hogy nem vagy |
| És lassan három napja már hogy nem vagy |
| És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy |
| És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy |
|
Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás |
|
Elegendő-e a rovarok szerelme a nyüvek násza |
|
Megitat-e a földbe lecsorgó eső |
|
Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét |
|
Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj |
|
Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld |
|
Anya-e valóban vagy mostoha csak |
|
Árva Babics Mária nagyanya |
| Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót |
| a keresztbe tett rudakat a pléhszájú papot |
| néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt |
| befele folyt szárazon mint homok a könnyem |
| beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat |
| eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet |
| az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt |
|
Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony |
|
s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül |
|
az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül |
|
Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya |
|
elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon |
|
elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el |
| És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék |
| és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek |
| és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen |
| és már anyád és unokád voltál |
|
Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben |
|
az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked |
|
az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd |
| Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái |
| só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor |
| az elemek együtt és külön külön |
| Koponyád ahol elfért a Tejút kicsiny egy fagyökérnek |
| Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger egy kicsiny egy virágmagnak |
| Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem |
|
| Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem |
| Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őriz az anyaföld |
|
|
A rakparton
| Ne mondjátok, hogy nem igaz, |
| és felnőtt lettem hirtelen, |
| s bár tudom, ki ember, kitelel, |
| nem roskadt hó, új fű a vágy, |
| ha jóváhagyom a fagy jogát? |
|
| megcsapja önző gyötrelem, |
| s ha hisz, golyóért kiált, |
| inkább, mintsem maga legyen. |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz – |
| délben mentem a Lánchídon, |
| s elkezdett az ég fémleni, |
|
| s az ég alól, mint itt maradt, |
| kilépett lapítva a magány, |
| kilépett feszesen a parancs, |
|
| s hallottam újra: Hátraarc! |
| – a víz elkezdett fémleni, |
| s az ég alól, a föld alól |
| senki nem jött megvédeni. |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz |
| – Nyár volt, lustán nyúlt el a part, |
| kilépett a dögzöld parancs, |
|
| s hallottam újra: Hátraarc! |
| Csattant a csend és – Indulás! – |
| nyílt nappal bordáim közé |
| bökték a „félj” géppisztolyát, |
|
| és vittek a rakpartra le, |
| hol parancsra vetkőztek a fák, |
| lábukhoz helyezve precízen |
| a koszos és elnyűtt gúnyát, |
|
| s hogy kiszegesedtek csupaszon, |
| vállak, mell, fehérlett a láb, |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz – |
| Nyár volt, gyöngyházfényű idő, |
| a vízen pillegett szemem, |
| áttetsző, szép szitakötő, |
|
| elkezdett az ég fémleni – |
| Tarkóra szorította kezét, |
| két suhanc kísérte a Délt, |
|
| – Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt, |
| s vetkőzött, úgy reggeledett |
| idő, már nem szégyenkezett, |
|
| lehullt a kartondélelőtt, |
| csörögtek, a szellő-cipőt |
| lerúgta, lemeztelenedett, |
|
| ott állt az idő csupaszon |
| – nyirkos hajnal volt, mellei |
| töppedten lógtak a hason, |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz – |
| Nyár volt, szemfényvesztő idő, |
|
| s a szürke és bekormozott |
| égen megrándultak a felhők, |
| s zökögtek számlálatlanul, |
| s a rácsokhoz – az emberremény – |
| csak itt-ott szorította vézna |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz – |
| Nyár volt, könnyű gyöngyház idő, |
|
| egy csattanás, kisiklott az ég, |
| a fémlő felhő, s elgurult, |
|
| hajtűk, villámok – megeredt |
|
| s hogy gyűltek az apró karikák |
| a vízen – jaj, gyűrűző idő – |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz – |
| Nyár volt, szikrázó, lángidő, |
| mellemre rátapadt az ing, |
| vert, belülről vert az eső, |
|
| a szurokból és kőből kinőtt |
| egyhelyben topogó lábnyomok |
| cipők lettek, amőba-cipők – |
|
| szandálok, körömcipők, saruk, |
| bakancsok, csizmák, papucsok, |
|
| mentek, láb nélkül, lefele |
| a lépcsőkön, s hogy az áradat |
| körém ért, s rám nézett keze, |
| szégyelltem szemem s lábamat. |
|
| Ne mondjátok, hogy nem igaz, |
| és felnőtt lettem hirtelen, |
| s bár tudom, ki ember, kitelel, |
| nem roskadt hó, új fű a vágy, |
| ha jóváhagyom a fagy jogát? |
| megcsapja önző gyötrelem, |
| s ha hisz, hát golyóért kiált, |
| inkább, mintsem maga legyen. |
|
| Az ember nem lehet hontalan, |
| Az ember maga a szerelem, |
| mindenkivel. Veled s velem. |
|
|
Füstöl a szó
| Füstöl a szó, a szám kigyullad, |
| holnap meggyújtják homlokunkat, |
|
| Füstöl a szem, véreres, éget, |
| mennyboltja vörös, szelet érez, |
|
| Füstöl a csont, bűzlik a lángtól, |
| feketedve gyullong magától, |
|
| Füstöl a hús, tűz fut ijedten, |
| gyújtózsinór – hajszálerekben, |
|
| Füstöl a szív, retten magában, |
| halálos-harangkongatásban. |
|
|
Éj
| Elvetélhet a nyár? Hozhat |
| olyan időt, hogy az ég beledördül, |
| s nem kalászok – glédában álló csonthad |
| meredezik füstölve az üszöktől? |
|
| Elvetélhet a föld? Hozhat |
| olyan aszályt, hogy kiszárad a testből |
| csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt |
| mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül? |
|
| Elvetélhet a világ? Hozhat |
| olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül, |
| s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak |
| hebegése marad meg az időből? |
|
| Honnan szökött hozzám a nyári éj? |
| Szájában ezüstzabla, rágja a holdat. |
| Hallgat. Emberi nyelven nem beszél. |
| Csak rúgkapál, csak dobog, |
|
|
Aztán
| Zölden, szabadon kinövök a földből. |
| Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat. |
| Gyöngysor leszek a nap nyakában. |
| Nők szájában fehér nevetés. |
|
Úgy képzelem
| Úgy képzelem, nem meghalok, |
| csak egyszer sejtjeim megunnak, |
| és mint a sátoros cigányok, |
| másik ég alá vándorolnak. |
|
| négy égtáját a szabadságnak. |
|
| Addigra én már kormos föld leszek, |
| lucskos tűz, esőtől eloltott. |
| Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek |
|
| Úgy képzelem, ha meghalok, |
| csak olyan lesz, mintha egyszer |
| arra ébrednék, nem szeretsz, |
| s most világgá kell mennem újra. |
|
|
Ha elmegyek
| Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek, |
| elsuhanásom meddig őrzitek – |
|
| Gondoltok-e rám, ha nem vagyok, |
| útszéli fák, porlombú csillagok – |
|
| S ha megyek, utánam néztek-e még, |
| kihúzott távcsöveim, jegenyék?! |
|
|
Lefényképeztétek arcomat, |
|
kutak, elő a negatívokat! |
|
|
Forrás, fölszökő celluloid- |
|
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd, |
|
|
s te szólalj, helyettem, hangomon, |
|
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon! |
|
| Ha elmegyek, ha sehová leszek, |
| a láthatatlan tenger, az leszek. |
|
| A földalatti tenger, az vagyok. |
| Periszkópjaim kutak, kavicsok, |
|
| a te szemed, és fák, és levelek. |
| Radarernyőm a virágképzelet. |
|
|
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt. |
|
Rozstengerek locsolják hátamat. |
|
|
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek |
|
között apám szívéhez közelebb. |
|
|
Úszom a föld hasában, mintha a |
|
földnek lennék porontya, kishala. |
|
|
Néha a lassan szikrázó eget |
|
súrolják uszonyaim, a hegyek. |
|
|
Buborékaim, mint zöldlombú fák |
|
pattannak ki, és elszállnak tovább, |
|
|
s mint nagy körök, lomha testem fölött, |
|
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők. |
|
| Úszom a földben, de addig, idefent, |
| mi ez a búvárruha szívemen? |
|
| Mi ez az áttetsző búvárharang? |
| Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland? |
|
| S milyen súly zúzza be mellemet, |
| a levegő? Kövek vagy képzetek? |
|
|
Cseng a világ, verődik, zendülök, |
|
mint pohárral leborított tücsök. – |
|
|
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad |
|
nagy mindenség, s beverem szájamat. – |
|
|
Cseng az anyag és gőgösen figyel, |
|
tapogat távoli fényeivel, |
|
|
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök |
|
szabadság, látszat, lét és törvény mögött. |
|
| Nem halok én meg, csak elhalkulok, |
| csak ha a szemed végképp rám csukod, |
|
| csak ha rám csukják pilláik a fák, |
| kutak, kavicsok, ha nem néz a világ, |
|
| s elporlad, mint én, pőre göröngy |
| a semmi markában, az anyaföld. |
|
|
Úgy írtam én
| Úgy írtam én eddig a verset, |
| ahogy csak népmesék születtek, |
|
| a valót mondtam, nem a világot, |
| a szelet, nem a mozduló ágat, |
|
| csak úgy, ahogy a semmibe nézett |
| egy – ki tudja ki – és megébredt, |
|
| s ahogy fölnéz, hát sírástól |
| bugyborékol a rét, tűz táncol, |
|
| s zöld ág, leveles hasú kígyó |
| forgolódik, sziszeg a kíntól. |
|
| E dalokat el kell temetnem, |
| hogy dallá magamat tehessem – |
|
| ifjúságom kell megtagadnom, |
| hogy fiatal, s egyetlen maradjon – |
|
| mert várjon virág, vagy csak a föld, |
| nem mindegy, hogy mit örököl: |
|
| csak, ami voltam, az leszek. |
| Nincs szebb és rettenetesebb. |
|
|
|