Az ifjúság múzeuma

1961–1968

 

 

 

 

Hát itt vagyok

Hát itt vagyok, itt vagyok újra,
 
félmeztelen,
jeges novemberi szél fújja,
 
szítja szívem.
Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,
 
már szaga van
gondolataimnak, mit mondok
 
hajléktalan.
Beérném én már, kitaszítva,
 
akárkivel.
Bordáiba, meleg barlangba
 
búna szívem.
Jó volna, amíg tart a tél,
 
medvék, vadak
módján kitelelni az éj
 
szíve alatt.
Jó volna, amíg künn a föld
 
zúg, hánytorog,
hinni, a világ anyaöl.
 
S még nem vagyok.

 

 

 

Anyanyelvem vagy

 

 

 

 

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.
Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.
Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!
Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.

 

 

 

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
– el akar ragadni mindenestül.
Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
– én hunyorgok halálra neszelve.
Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

 

 

 

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,
s levette szemüvegét,
körbe, mint középkori lant,
megpendült füvenként a rét.
Ahogy megrezzent szeme,
s ide-oda, mint cimbalom-
verők, villant tekintete,
hullani elállt a lomb.
S hogy mozdult, kényesen feküdt,
árnyát, mint ügyes muzsikát,
finom, törékeny hegedűt,
állukhoz szorították a fák,
ekkor… Ekkorra elaludt,
s a fák, a levegő, a rét,
szelíd, megjuhászodott
vadak, nézték a zenét,
a zenét, mi nem is volt zene,
csak arc, csak kéz, csak a csecs-
szopó kisbabák üteme:
csend, szuszogás és újra csend.

 

 

 

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,
ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.
Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,
lélegzik a szád, élni forradalomban.
De ember vagyok, és mint az időt a percek,
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.
Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.
Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.
A forradalom szívemből mért szivárog?
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok
ereimbe rétek, eljövendő virágok.

 

 

 

Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
– becsukja szemét –, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,
mikor már este van, s megmosakodtam
– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.
Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

 

 

 

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet
nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni,
ha csak magunkért, s csak magunk helyett
kellene élni és egymást szeretni?
Fölnőttél volna-e, fémes hajad
kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,
meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart
szívverését hallgathatnád örökre?
S én lennék-e, és élnél-e velem,
ha kiderülne, nincs menlevelem
senkitől sem örök fiatalságra?
S nem követei, ifjúságszökevények
lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek,
csak az áltatás pléhmedáliája?

 

 

 

Anyanyelvem vagy

 

1

Hát milyen szót keressek hozzád?
Égből, búzából válogassam?
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád
kígyózik minden kapualjban?
Így mondjalak, a népmesék
tűzből mentett, fölsíró gyíkja,
ki a dadogót a fák, az ég,
az állatok nyelvére megtanítja?
Vagy ez lennél, fényes nevetés?
Tánca ficánkoló lovaknak,
kiket a szerelmes szeretés
szomjas mezőire kicsaptak?
 

2

Mióta eszemet tudom,
mióta a földre kicsuktak,
beszélő szívemben te beszélsz,
megálló szívemben te hallgatsz.
Ott állsz kinyitott szememen,
lélegzetem mezőin sétálsz,
vérem vermében vetkezel,
– napos ág, sárga széltől mézgás.
Jóra eszmélő énekem
megébredsz bennem, én mosolygok.
Sírásoddal bevérezel.
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.
Már én idegenek közt élek.
De úgy törsz fel ösztöneimből,
ahogy szitok, káromló lélek
álmomban is csak magyarul sír föl.
Anyanyelvem vagy, odakötsz
a porszemhez is, eszméletével.
Ének a semmiből, fekete rög.
Elemésztő lélegzetvétel.

 

 

 

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.
Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szekfűk, tulipánok.
Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rád tekintsen.
Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –
összepöndörödik a fény.

 

 

 

Zápor

Szarvasok futnak az utcán,
százezer pata, csülök,
százezer pattogó vulkán
krátere cseng, füstölög.
Fölfutnak a falra, a bádog
tetőkön ropnak tova.
cserép csikordul, tátog
az ablakok fényes sora.
Átfutnak a vízen, mitugrász
fácskákon, görcstereken.
Sarlózik a híd, szaglász.
Futna velük szívesen.
Fölfutnak a holdra, szerencsét
kívánva megzendül a kert:
összeütődő cseresnyék,
páros csillagok özöne zeng.
Csak egyszer bírnám hatalmát
az együgyű Firenzei
Barátnak, száguldó falkát
mennék szelídíteni.
Beállnék közétek, zápor,
elfutnék akárhova,
tengert legelni, nádból
inni, s nem múlni soha.

 

 

 

Nélküled

Nélküled lelassul szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
Tűnődök honnan ismerem
Nélküled nem is én vagyok
Csak valaki lézeng helyemben
Ki voltam lakhelye ismeretlen
Másik földrészre távozott

 

 

 

Eső

Százezerlukú furulyát
illeget szája szélén május,
kiebrudalt senkifia.
Bőrig áznak a gabonák.
Egy ember, keshedt fűrészbakon
dolgozgat, hirtelen elárvul
a magabiztos és vakon
bűvölő eső mosolyától.
Ilyen muzsika kellene
mindig, ilyen aszályeloltó,
embert, vetést gyógyító zene.
Falvakat fürdetne a portól.
De tudja, gyerekes képzelés.
Jégverés kereng a magasban.
veszi a fűrészt, fütyürész,
egykedvűen, falsul, szaggatottan.
Reccsen a fém, fababák
sírnak, verejték dől a fáról.
Hajlong, jég veri homlokát.
Dolgozik, bármit és akárhol.

 

 

 

Az első mozi

Reflektoroz,
medret váj az éjbe
a szél.
Sárga fényhasáb.
Porszemek, molekulák
– lebegnek benne levelek, ágak.
Kettészelik az éjszakát.
A folyó vásznára vetít
gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.
Fülüket hegyezik,
nézik örökké felhők és kutak.
Hát neked mit mutat?
Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,
hátracsukló pőre templomokat,
gyors késeket, villanó arcodat,
kalimpáló kalodát, lábadat –
és magamat, a bedőlt ég alatt.

 

 

 

Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

 

 

 

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,
elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
*
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.
*
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

 

 

 

Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül
 
az égen – hallgatok.
Nyakamba hull a fény, közelről
 
érzem a fűrészporszagot.
Annyi suta harc, félszeg hadakozásom
 
után hát itt delel
a madárlátta béke ákom-bákom
 
nyarával, papírrepülőivel.
Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.
 
Elnyúlva, jóízűn
napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel
 
a friss, jó levegőn.
A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-
 
szítt cigarettám eldobom.
Teremtés előtti tűnődés fénylik
 
számon s a szerszámokon.

 

 

 

Néha kék kartonruhában

Néha kék kartonruhában, néha a
lassan zuhogó ég zöldjeiben,
látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld
– mintha talicskát tolna –
vigyázva, nehézkesen.
Várják mosatlan csillagok, csorba
tányérok, egykedvűn kopogó idő.
Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival
– évezredek óta ugyanúgy –
a kopogó, nagyszemű esőt.
Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,
szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől
az ablakon, tág szemmel néz a holdra
– sokáig áll e homályló
éjkorszakbeli réztükör előtt.
Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák
ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.
Elevenek és holtak – ágkarcolások.
Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.
Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán
a sivatagok sárga májfoltjai
– mintha mozdulna már –, reng a szárazföld, rezdül
az óceán, a tenger – ruhája fodrai.
Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,
de boldog, csak a másik szívre figyelget:
– Ó, elkéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak
az a születő apa és anya, az a szerető.
Ó, elkéne már az a boldog szerelemgyermek.

 

 

 

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek
a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –
Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,
földhözragadt pillék emelik szárnyukat.
Nem töprengenek szabaduláson,
a futórózsák tekergőznek a rácson.
Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,
megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.
– Oda kéne tán dobni a napot
a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.
De a nap, eleven fájdalom,
kipukkadva lóg az ágakon.
Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem
szomorúságuk, mosolygok együgyűen.
De egyre több a kegyetlen fehér.
Szájam sarkában szikkad a tél.

 

 

 

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,
ne mocorogjanak a lépteid
a kövezeten, szemhéjam alatt –
Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat,
mert ráég arcra, kőre és virágra,
romtenyeremre, arcom külvárosára –
De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,
úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,
földből a fény, ahogy
a világűrből az elektronok,
és tudd: a világ végén én vagyok,
két lengő hegy, két tér, két állkapocs:
őrlöm a liszt-időt.
őrlöm a liszt-időt. Hát fuss, szaladj!
S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

 

 

 

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test; egyetlen száj csak,
fekszünk,
temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!

 

 

 

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
a társadalomba, biológiába,
s halált tűzve a puska tusára
őrzi az anyag szíved és
szerelmekkel fölcicomázza,
sír tested fegyvertelen, árva,
milliárdnyi köztársasága
– nincs számodra üdvözülés,
örülj, hogy bennem megszülethetsz,
hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
van-e – fegyencnek a fegyenchez –
szívemhez, számhoz más közöd?
Gyűlölködhet a rügyre virága,
a gyökér gyűlölködhet magvára,
gyűlölködhet a mag magára
– bennem magadat gyűlölöd.
Mint erdők, egyetlen magházba,
apámba, anyámba vagy zárva,
oly időtlen mélyre leásva,
– hogy félek tőled, ha rád tekintek,
mert ez is és az is kegyetlenség,
ha szeretsz életre-halálra,
s nem latolgatod, mi az ára
– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

 

 

 

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,
s jobb az egyedül alvás,
halálos napsütéssel,
essünk egymásnak késsel,
drótokkal, huzalokkal,
halálos áramütéssel,
fehér jégzuhataggal
essünk egymásnak foggal,
szemmel és babonával,
a lélek lézersugarával,
a csupasz kötelet, karunkat
hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,
s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,
szép embertelenségünk.

 

 

 

Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?
Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.
Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből tavaszruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.
Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok,
azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.
Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átfűti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.
Olvasd el betűit!

 

 

 

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van
Gesztenye havaz pirosan
Mesebeli melled meleg
két hegye közt sír egy gyerek
Egyszer káromol – gondja van
másszor enne már – de hamar
harmadszor fuldokolva sír
Élve és holtan téged ír

 

 

 

Az ifjúság múzeuma

 

 

 

 

Zene

Ej, te zene, te zene, te táltos
 
énekek aranyfedezete,
 
életünk húsa, világos
napra tárt, szívmélyi bánya –
Ej, te zene, te zene, te láncos
 
pipacsban, proletár szélben
 
zúgó, szökellő,
 
táncba cipelő,
fűszálak lélegzete –
Hol vagy, te zene?
Te zene, te zene, te sáros
bakancsok, kiszakadt csizmák,
talpasok, mezítlábas
május elsejék serege –
Te zene, te zene, te lángos,
füstölgő sírok, csalános,
csoszogó temetők, tüntető,
 
nincstelen tömege –
Hol vagy, te zene?
Micsoda befagyott bordák,
Északi-Jeges-tengerek
 
mögött dörömbölsz,
 
hol vagy, hogy akkorát döndülj,
hogy egy percre elálljon
– nem a föld, az ég –
az emberek lélegzete.
Hol vagy, te zene? –
Hol dobogsz, hol versz, ifjúság,
 
világrészek szíve?

 

 

 

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.
A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.
Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló
észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.
Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,
sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.
Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,
földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

 

 

 

Nem

Nem, inkább leszek rühös vadállat,
mintsem csordába csapott
bigott birka, érdek s alázat
szénáján meghasasodott.
Nem, inkább a veszett farkasok,
a kivesző, deres magány,
csikasztelek, jégnádasok.
A megdöglés, magammarás.
Voltam én tisztaszívű kisded
férfiként is, de kisemmiztek,
önmagam húsával etettek,
s már csak e vadság emberi –
De szökjek bár vadonba a vadonból,
szűkölök és félek magamtól,
mert ordasszájam, késfogam, torkom
saját szívemet éhezi.

 

 

 

Jöhet a tenger értem

Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?
Rám szólnod még illenék.
Kikalapálni a holdat
tudom-e még?
Sört iszom. Orromig fölcsap.
Gyanakszom, nem kéklik-e
– a számon a remegő sörhab
nagyapám lélegzete.
Temetők párzanak, sírok
osztódnak, tudom a helyem.
Most már mindent kibírok.
Meg tudok halni nélküled, édesem.
Jöhet a tenger értem.
Hétmérföldet lépő, hajdani
csizmájába fogódzva léptem,
hülye Hüvelyk Matyi.
Betemethet csúszós hajával
a föld is, förtelmesen.
Meztélláb, száraz lábbal
kelek át hűlt helyemen.

 

 

 

Az Ezüstfenyő téren

Az Ezüstfenyő téren,
ahol életem élem,
másodmagamban,
az egérsivatagban,
csönd van. A forradalmak
s mamutok itt kihaltak,
akkor is unnák,
ha pénzért mutogatnák.
Rekedt rádió buffog
a réten, labda puffog.
S míg zenél a klozetszag,
virágok balettoznak.
A holdon, kis mütyürön,
kék-csipke, tv-függöny,
repedésránc, fénymigrén
a levegő állótükrén.
Itt merd a lehetetlent!
Önts a lavórba tengert!
Vizét szántani
hullasd hajszálaid!
Szemeid, két bors-ökröd,
űzd szét, törjenek tükröt,
s vessék be búzaszemmel
végre: ésszel, kezekkel!
Itt nem lehet szeretni,
se halni, se születni,
csak lenni, vanni, várni.
Szájat és körmöt rágni.

 

 

 

Fehér xilofon

Álmomban fogam csikorog.
Feleségem fölijed.
Úgy beszélek, hogy hallgatok.
Csukott szájjal énekelek.
De mint holtak száját a kés,
szám szétfeszíti szenvedés.
Zendül a fehér xilofon;
szél kopácsol fogaimon.
*
Anyám megszült és így elhagyott.
Beszélő szívét már nem hallhatom.
Apám is kitagadott – halott.
Csak a saját szívemet hallgatom.
De egyedül, mert már nagyon kevés
vagyok magamnak, szégyenkezem.
Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég
szétrágja földig lecsüggő kezem.
*
Megvallat minden hatalom.
Bárki is légy! A virágok
megröntgeneznek. Egy napon
meglásd, bőrödön átszivárgok.
Törvénytelenek százada:
lábamba gyökerek fogódznak.
Én lobogtatom éjszaka
bádogcímerüket, a holdat.

 

 

 

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
négymilliárdan a négymilliárdnak –
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

 

 

 

Míg utcahosszat

Míg utcahosszat ácsorogtál,
fél éjszakákat csámborogtál,
mással, magad – huszonnégy évvel,
mire mentél csak szenvedéllyel,
igazság, szép szó mire ment?!
Párolhatod a végtelent.
Azt hitted születni elég lesz
zűrzavaros őszinteséged,
s mert szabadságot szabadalmaz
az új világ, te is szabad vagy,
hol van a híres regiment?!
Párolhatod a végtelent.
Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz,
mielőtt mindent kitalálsz,
lódulj meg; tán még hazaérsz!
Fél életed a kapupénz!

 

 

 

Kocsma-pantheon

A Tiszta szívvel szerzőinek

 
 

B. I.

Kérdőjel szél töpreng:
Eszemet
hová is tettem,
há a csudába?
Hol a Bella?
Elszelelt! Béke poharára!
 

Gy. L.

Búgó, zenélő kiscsiga,
pörög a porondon Zsiga,
Emma,
sustorgó
kisustor:
pörgeti, hajtja.
 

U. J.

Mert él még, s nem lehet bronzból.
U. J. a null-nullon brunzol.
 

A. Gy.

Nem kell nékünk vasszerszám.
Éljen az agy, Asperján!
 

M. I.

Én seggpapírra írom verseim,
nincs ónveszély így, és édes a kín,
s ha erre Ön netán azt mondaná… –
kérem, feküdjön ceruzám alá.
 

Szolid szöveg

Barátaim, ha a dudás dudál,
a halhatatlanság is talponáll,
s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,
Water Closet zongorál Für Elise-t.
Goethe költő volt, s német. Az a csend,
az allen Gipfeln-é is „überelt”,
s messze esik-é, isten ne ments,
az Über alles-ségtől az a Mensch!
Hát nézzétek el, hogy néha alant,
alul, s balul pendül meg a lant,
s koccintván, higgyétek: istenít –
igyatok ifjúságunkból kicsit.

 

 

 

Ég és búzavirág

Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság,
az is elpusztul egyszer,
hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett,
azt is elérte a golyó?!
Jöttetek sárosan, fáradtan kölyök-katonák,
szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben.
– Ki számolta össze az elesett szerelmeket?
Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén,
minden éj mellkasában.
Én nem állítok nektek emlékművet, katonák.
Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot.
Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet.
Búzával vetem be sírotok, szőke rozzsal.
Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél,
hadd muzsikáljon a rozs,
hadd nevessen örökre szemetek szabadon:
az ég és a búzavirág.

 

 

 

Szergej Jeszenyin

Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
új barátokkal zöld tengert iszik,
a sárga ég kotyog kabátzsebében?
Mit mondanak, kik szerették, a nők,
kik úgy dajkálták: édes gyermeküknek
fogadták volna, talált egy szeretőt,
kivel a világ végéig feküdhet?
Mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték,
Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
A falu mit szól? Hümmög, visszajön,
csak álldogál még előbb odakünn,
rendbeszedi magát a sötétben?
– Egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

 

 

 

József Attilához

Egy akác mosdatta meg szegényt,
de nem védte meg, csak magába morgott,
csizmát húztak a jegenyék,
bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt.
De íme, szétgurult csigolyái
élükre álltak és most dombok.
Homloka fennsík: hazatalálni.
Gerincére ország rakódott.
A Duna szívéből zubog.
Szíve körül két ország fekszik:
cseléd Dunántúl mosolyog,
napszámos Alföld melegszik.
Nézem feleződő szívét.
Nehéz rádium, sugárzik
a föld alól is, tépi az éjt:
a kettészakadt emberiség
földkéregsűrű éjszakáit.

 

 

 

Emlékmű

Mikor első körmét kitépték
egy perccel sötétebb lett az égbolt
Aznap hogy tizediket tépték
tíz perccel hamarabb sötét volt
És amikor nyelvét kitépték
a nappal elszáradt gyökerestül
S mikor tetemét szóra bírták
akkor zuhant ránk a sötétség

 

 

 

Kőkorszak

Csillagos ég, te messzi,
te történelem-feletti
kőkorszakbeli ország,
mi közöm van tehozzád.
Lobogsz, lobogsz fölöttem
bibliás gyolcs-ködökben,
mint nők melle, pucér ingben,
mit fájdítod a szívem.
Mit kezdjek tájaiddal
így, megmunkálatlan,
hisz annyira jövőm lettél,
múltam is lehetnél.
Csillagaid csak álcák,
kőből pattintott lándzsák,
kőből pattintott kések,
sugárzó törmelékek.

 

 

 

Táj

 

1

Tócsák, kanálisok kezén
mint a köröm, a jég kinő.
Forradt sebhely az út, fehér.
Sárbütykös, fagyott tenyerű.
Deres a nád, a buzogány,
bepólyált cimbalomverők.
Eszelős nádas csépeli
a húr nélküli levegőt.
Árok sír. Púpos partokon
bámul, szenvtelen az akác.
Árnyéka, tűéles szigony,
beszúr a víz körme alá.
Pergamenbőrű ég nyakán
mint ádámcsutka, ráng a hegy.
A köd csuklik, mászik a ránc,
tekergőző fények, erek.
Eltorzult arcot lát a mély,
mohos pilláit fölveti.
Csupasz földön mászik az ég
vinnyogó telet elleni.
 

2

Tudom, ez a tél, és makacs.
De ezek a fák, s ezek a bokrok
röptetnek körhinta nyarat,
nyitnak zsibvásárt, madaras boltot.
Zöld hangár a vidék, a sima
rétek, betonfehér tavak
keskeny kifutópályáira fényes,
zúgó törzsű sugarak siklanak.
Fák csúcsán, ezer emelet
magasan, mégis szív felett,
ejtőernyők, fényes szelek,
bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek.
Kitódul, aki él. Gyerekek
– gyors vágyak – röptetik a napot,
papírrepülők lengenek,
sárkányok, tüzes léghajók.
Körülöttük én hallgatok.
Szabad röptér a szívem, szédítő
vashangár, csikorgó állkapocs,
tárulj, mellemre zárt idő.

 

 

 

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.
Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.
Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

 

 

 

Folyók

Éggel megrakott uszályok a folyók.
Medrükbe dőlnek hegyek és zenés
zöld árnyai a rétnek, fújtató
tehéncsordák, villanydrótzizzenés.
Övig merülve, mélyen a part alatt
úszik a tenger láncain hazám.
A koszos, hinaras gőzös megszakad,
köves falvaktól fullad a kazán.
Ha nekem itt a virágpor is nehéz,
egy lélegzet, s ez a föld elsodor,
kivájt fatörzset, elfektet a szél
egyhelyben ringó zöld hullámokon.
Iránytű nélkül vontat engemet
a füvek árja, az idő, de a nyár
tépett vitorlaingembe szeret.
Lábamra por száll s katicabogár.

 

 

 

Ősz

A kútban üres réztányér kering
A holtaknak egy kígyó kéreget
Megcsörrennek a réghullt levelek
a földön És én meghalok megint

 

 

 

Anyám

Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és
zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő.
Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott
 
félárva édesanyám.
Sunyin és otrombán így szoktat előre
testéhez a múlás, megjelölt vagy már,
félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések
 
ágyasa, szeretője.
Galád szerelem ez így. Rívó csecsemők
foganőtt napok falják így fel az embert.
Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz,
 
együtt a megszegett kenyérrel.
Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen.
Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet,
mi megmenekít, eltilt örökre a szótól:
 
– Mire is éltél?

 

 

 

Levél hazulról

Vasak, kövek japánakáca,
idegen házban, idegen portán –
csillagok albérlője, te,
egyedül csak méhemben boldog.
Én már tükrök kazlában mindig.
Tükrök melegében melegszem,
a fényt, mint a szotyolaszárat,
szálanként szedegetem föl már.
Csak az emléked melegít.
Mintha kabátba, burkolódzom
kicsikorodba, mosolyod
kötöm államra, mint a kendőt.
Jaj, őszifolyó-ereim,
meglassudnak és megalusznak,
hozzák két kicsi hugodat,
apád véres köpenyét mossák.
Én már csak arcuk fövenyén,
hajuk hínárában, a mélyben.
Hulló szavad nem ér el hozzám,
csak a harangok zúgnak egyre.
Vess vérembe rézkenyeret,
a kenyérholddal kerestess engem,
égő gyertya, gyúlj meg, fiam,
majd az ének megtalál engem.
Ó, én, ha nem leszel nekem,
fiammá fogadom a földet,
estjét megmosom, s tiszta reggelt
készítek néki minden este.

 

 

 

Arckép anyámról

Ki nyűtte el kenderhajad?
Milyen szél szárított, hogy egyszer,
egyszer csak szemed elapadt,
s bokádból elfutott a tenger.
A tenger? – Csalános kutak.
Csöpögő vízcsap a konyhából.
Bádoglavórod kilukadt.
Az eső, a zománcos ég elárul.
Hallgatlak. Szivárványfiad.
Kő hengerül mindkét szemedre.
Csönd van, de az is megriad.
S már nincs aki elhengerítse.

 

 

 

Egy önarckép vázlatai

 

Tudom

Gyerekkoromat két halott őrzi,
nyárfák tenyere, siratók keszkenői,
vénasszonyok kenyerükbe sütötték,
 
ha fáj,
 
ezért is édes szívemnek,
hogy mint a gyerekeknek,
arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.
 

Bízz hát!

Majd jön az éj,
és setét szíved zugában,
a kifeszített erek fényszálain,
föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan,
s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin.
Bízz hát!
Ne remélj!
 

Hegedű

Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem,
mint akasztottaké, de ha a föld haló
bőrömhöz ér, feszes idegeimben,
mért zendül úgy, mint síró, egyedüli
 
kitalált hegedű,
gyönyörű gyermeki szó?
 

Ne félj!

Ha igazoltatnak – ne félj!
Törékeny vállperced a fény.
Foghatatlan. Ezért kemény.

 

 

 

Megkéselve

 

 

 

 

A vers születése

Az első szót a föld mondja ki.
Az anyaföld, de aztán a dermedt
tél térdei, limlomjai
közül beszélni kezd a gyermek.
Beszélni? – Nyivákolni, sírni.
Csecsemő még csak, nézni az iszonyat
magas lábú fát, telt szájjal inni
a fröcskölő fényt, falni a havat.
Enni a fagyos homokot, a szürkés
égről lekapart, hólyagzó meszet.
S mozdulni: beszélni. Kesernyés
arccal rázni a csörgő vizeket.
De lassan meghasadnak a hantok.
A fagyott föld lassan fölenged.
Jönnek az első boldog hangok:
hóvirág á-k, ibolya m-ek.
Majd újabb kínok, jégfehér kések,
fények fogzása, olvadás
gyors cséi, csöngő csettintések,
feszes ték, rügyfakadás.
És újra az izmok igéi,
az első dadogó mozdulat.
S egyszerre elkezd minden élni:
föld, ég, levegő, kutak.
A kamasz jelzők zöld dagálya,
füvek, erőtől duzzadó
lombok, ágak spartakiádja.
Virágok, dobverők, lobogók.
S aztán? – Már világhatalom,
férfi és szerelmes a vers.
S az elmúlás? – Még nem tudom.
De nem is érdekes.

 

 

 

A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.
De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.
És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel,
ha megnő a magány és magának énekel.
De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
rídogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp
vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
csillagok közt vert, cirpelt, dobogott volna a fekete nyár.
Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.
Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett,
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat.
De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!
Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?
A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között.

 

 

 

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a nyárban,
de fehér törzsén már sír a bogár,
s a fűrész foga fölsír a fában.
Ifjúságom, szerelmeim,
mind, mit föléltem én magamtól,
játszik, susog – hányféle szín –
az ezer tükrű, szájú falombon.
Csobban és lassan gyűrűzik
a levegő, mintha a hűsben
hal úszna el, sugár tűnik
a súlytalan levélsűrűben.
Fény, fény és fény. Mintha a nyár
hajával fonná be a földet,
s az, mint a léghajókosár
vinne, szállana egyre följebb.
Fény, fény és fény. Mintha mohok,
finom szájak szőnék át testem,
legyen egy sejt, ha zuhanok,
s ne kelljen nagyon mélyre esnem.
Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,
tán azért gyönyörű, mert látom,
addig talán, amíg megáll
a szem a moccanatlan szájon.
Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a fában,
de fehér törzsén már sír a szám,
s a fűrész foga fölsír a számban.

 

 

 

Vázlat

Hálóval, szerszámaival,
jön a távolban a vihar.
Megáll, válláról leveszi
a likas esőt, kiveti,
s lassan, majd megszakad bele,
húzza, ereszti lefele.
Lenn ficánkol, elsiklana,
borzong az akác, a tuja.
Villan a tükörlevelű
nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,
csak a morc teknőc, a falu
lapul meg mozdulatlanul.
De már feszül, elnehezül
a háló, már húzzák odafönt,
s szállnak – ahogy a vén keze
engedi, s húzza – fölfele
házak, kutak, sikátorok.
A füsthinaras házsorok.
Ki állhat ott? Nem érdekel.
Érzem, hatalmas kéz emel,
nem akarok lenni, csak az
ő foglya, szelíd kishala,
s szállni, benne, az ismeretlen
fényű és sötétű vizekben.

 

 

 

Autóval az éjszakában

Félországon,
hetedhét határon túlra
robog az autó velem.
Röntgenernyő,
fehér ing feszül mellemen.
Robog velem az autó a múltba.
Kint a jelen.
Sötétül.
Behunyom szemem.
Hullok feneketlen kútba.
Szempilláim, szálas jegenyék
árnyai
zuhognak a fény elébe, az útra.
 
Mi lesz velem?
 
Mi lesz velem?
*
Robog az autó velem
Világszéli parasztkonyhában,
a föld vizespadján álló
zománcos bádogvödör az ég.
A langyos, lanyhán remegő sötét víz
lassan gyűrűző levegő.
Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.
Belekortyol az égbe. A vödörben
fölzizegnek hártyás szárnyaikkal
fuldokolva úszó, feketés csillagok.
Köhög, elfogja az undor.
Én nem utálkozom.
Ez a fiú, az a mezítlábas
legkisebb öcsém, gyerekkorom.
Robog az autó az úton.
Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak
árok elé kötött
akácok, szedrek, jegenyék.
Harsogva ropogtatják az odavetett
szálas éjt.
Topognak, néha meg-megcsikordul
egy-egy vasdarab patáik alatt,
járomszög, félpatkó, lerúgott hold.
Rángó bőrük idegesen hessenti
a hátukon bogárzó csillagokat.
Kátyúk, pocsolyák.
Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,
befűzi az utat az esőbe a szél.
Fut, fut a kocsi velem.
Falu. Hunyorgó tyúkok.
Reflektorfény alatt
kutya kullog.
Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.
Alvók szeme fehérje a házfal.
A háztető ráncos szemhéj, rándul.
Bent, kint ósdi dunnák,
szakadt felhők alatt
átizzadt, csatakos testű földek alszanak.
Kerüli őket az álom.
Kihullott hajuk, holdfény,
vagy szélfútt szalmakazal
ragyog szálankint a kukoricásból.
Fut, fut az autó velem.
Tanyák, kéményeken
lélegzetmozi, álom.
Mutogat képet. Embernek gépet,
csodatévő traktort, boronát,
gyereknek fürge vonatot, mutat
elektromos nyulat.
Tanyai iskolát, kollégiumot.
*
Nekem
szívemen alszik ez a táj.
Vállamra hajtja fejét a dombsor.
Engem – apátlan férfit – hazavár
a szülőföld. Haza, mint anyám,
engem beszél és reám gondol.
Félretesz a tavalyi borból.
Dombokon fehérrel megterít.
Mézt kínálnak remegő ágak.
Kutakban csönd hűl, friss ebéd,
gyors vizek ifjúdást kívánnak.
Cigarettadóznik, kattannak
a földek, vegyek hát illatot,
szívjam halálig, mi voltam s vagyok
– amíg a szívemre nem ég –,
míg udvaromba nem vet az ég
bukfencszelet vagy virágmagot.

 

 

 

Van-e jogod?

 

1

Van-e jogod
ríni egy nép helyett,
mert egy nő nem szeret,
és apád itt hagyott?
Van-e jogod
szólni mindenki helyett,
ha se több, se kevesebb
nem vagy, mint azok?
Igaz, a szavakért,
úgy kapsz, mint régen ételért,
de nemcsak azért,
azért ragaszkodsz
a gondos gondolathoz,
hogy a magvasabb gondhoz
ne legyen semmi közöd?
Mert mi lennél
meztelenül és teljesen pőrén,
így egymagad?
Ha lemállanak rólad a szavak!
Maradnál-e még
érték és emberi mérték,
mi nemcsak szép, s ravasz formát
szólni jogot is ad,
s élni,
hittel s hitellel,
mint az uradalmi kovács,
ki élt földbe vetetetten,
meghalt lova után kötötten,
otthon,
Keresztúron, tizenkilencben.
 

2

De tudnál-e valami,
valami mást,
kaszát ragadni, kapát
és azzal vallani,
mint ők, azok,
kikben csak múlás viszolyog,
s a felejtés nem is halál?
Vagy csak azért beszélsz,
hogy élj, élj,
akkor is élj,
ha a föld megzabál?
S az is mit ér?
 
Mit ér, boldogít-e a tudat,
 
hogy tán egy nép, egy osztály
magáénak fogad,
 
s kitagad
 
belőled mindent, ami nem ő –
szülő és születő,
nő és csecsemő,
minek is mentenéd magad?

 

 

 

Komor szárnyakon

 

Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.
 

Más nincs

Romváros, nyárrom, romkenyér.
Fénypernye, homályszájak.
menetel, csupa láb a szél.
A búzát behívják bakának.
Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.
Villanó, hideglelős fényben
a sárgadinnye kis hasa.
Remeg a reménytelen reményben.
Jegenyekatedrálisok.
Óngyertyák, szurokének.
Olvadt ólomviasz, csurog
derekukról földig a kéreg.
Más nincs, csak csont, húsrács mögött
sétáló sivatag, vadállat
hamu és homok, tükrözött
s vállalt szégyen, fényes gyalázat.
 

Fák, vízparton

Megfeszül s elernyed a szél. Tovább!
Előredőlve, oldalra bukva,
a fagyott földet sarabolva
vontatják a tavat a fák.
Szinte egyhelyben járnak, szinte
már négykézláb másznak, szinte már hason
kúsznak előre a csíkos havon…
– de húzzák, hátra se tekintve.
Pedig hol a tó! Csonttá fagyott
jégparkett-palota, heresás-
vigalom, néma nádsuhogás.
S Ők maguk – eszelős rabok.
De húzzák, éjszakáról éjszakára
megmarkolják, derekukra kötik
a sodronyszelet, a fényt és viszik,
viszik a világot a napvilágra.
 

Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.
A laza bordák, letört ághegyek
mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.
A keskeny utak megfagyott belek.
És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,
szalmába tekert éj és vizelet-
meleg homály, nagy mezők, borostásak,
fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.
Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra
bámul a világ végén egy barackfa,
hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –
S mint oltott mész, zuhog a farakásra
a fény, s az ágakat csontig lerágja,
s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.
 

Mint az ítélet

Vacogó kivégzőosztag,
fogaim fölsorakoznak.
Tenyerem kétélű balta,
a virágot lenyakazza.
Vijjogó, gyerekkel viselős
nők szállnak. Hasas repülők.
Suhancok, süvítő aknák,
a csöndet fölrobbantják.
Káin szédeleg. Iszonyodva
bámul a világvárosokra.
Ez szerelem volt, odaát
az a csonthamu a család.
Ábelföld nyüszít, mint az állat,
tudja, bűnére nincs bocsánat.
És komor szárnyakon, mint az ítélet,
kivándorolnak a földről a gépek.

 

 

 

Megkéselve

Megkéselve ne késlekedj,
élesítsd meg az életed,
vetkőzz le, légy oly meztelen,
mint vaságyakban a szerelem,
pucér és kiszolgáltatott,
mint mosdatás előtt halott,
mint vallatás előtt rabok,
még szíved sem takarhatod,
hiszen izzik az, mintha fém-
szivárvány lebegne helyén,
hiszen izzik az, mintha csak
nap volna és nem lenne rab.
Megkéselve ne késlekedj,
élesítsd meg az életed,
vagy ülj le és csak várd meg itt,
míg minden megbizonyodik,
míg terólad is kiderül:
mért születtél meztelenül,
míg megvasalják tagjaid
őreid, megszokásaid,
s szíved mellé új cellatárs
kerül, a link megalkuvás,
kis szélhámos, olcsó pali,
ki azt sikkasztja csak, ami
társadalmi tulajdonod:
hűséged, szerelmed, jogod –
Megkéselve ne késlekedj,
élesítsd meg az életed,
ülj le, találj ki valamit:
ködöt, ami nem józanít,
s kibírod, hogy a van s a tett
között hogy süllyed a lehet,
a lehetne jobb és emberibb,
a győzelem, ami csak veszít,
míg nézed, hogy harc nélkül a had
hogy rohamoz légvárakat,
s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő,
a jobb, szebb, jövendőbb jövő.
Megkéselve mit is tehetsz:
őszinte vagy s belegebedsz.

 

 

 

In memoriam Babics Mária

Lassan három órája már hogy nem vagy
És lassan három napja már hogy nem vagy
És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy
És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy
 
Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás
 
Elegendő-e a rovarok szerelme a nyüvek násza
 
Megitat-e a földbe lecsorgó eső
 
Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét
 
Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj
 
Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld
 
Anya-e valóban vagy mostoha csak
 
Árva Babics Mária nagyanya
Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót
a keresztbe tett rudakat a pléhszájú papot
néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt
befele folyt szárazon mint homok a könnyem
beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat
eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet
az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt
 
Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony
 
s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül
 
az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül
 
Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya
 
elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon
 
elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el
És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék
és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek
és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen
és már anyád és unokád voltál
 
Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben
 
az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked
 
az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd
Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái
só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor
az elemek együtt és külön külön
Koponyád ahol elfért a Tejút kicsiny egy fagyökérnek
Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger egy kicsiny egy virágmagnak
Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem
Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem
Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őriz az anyaföld
Aludj

 

 

 

A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz,
kitanultam én a magányt,
és felnőtt lettem hirtelen,
kitanultam én a halált,
s bár tudom, ki ember, kitelel,
nem roskadt hó, új fű a vágy,
de addig értem ki felel,
ha jóváhagyom a fagy jogát?
Az ember fölnő hirtelen,
s fölfedezi: ez a világ,
megcsapja önző gyötrelem,
s ha hisz, golyóért kiált,
inkább, mintsem maga legyen.
*
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Íme, olvadó, fényteli
délben mentem a Lánchídon,
s elkezdett az ég fémleni,
elkezdett a víz fémleni,
s az ég alól, mint itt maradt,
kilépett lapítva a magány,
kilépett feszesen a parancs,
s hallottam újra: Hátraarc!
– a víz elkezdett fémleni,
s az ég alól, a föld alól
senki nem jött megvédeni.
Ne mondjátok, hogy nem igaz
– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,
kilépett a sárga magány,
kilépett a dögzöld parancs,
s hallottam újra: Hátraarc!
Csattant a csend és – Indulás! –
nyílt nappal bordáim közé
bökték a „félj” géppisztolyát,
és vittek a rakpartra le,
hol parancsra vetkőztek a fák,
lábukhoz helyezve precízen
a koszos és elnyűtt gúnyát,
s hogy kiszegesedtek csupaszon,
vállak, mell, fehérlett a láb,
én átláttam lengő águkon
verni a remegést magát.
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, gyöngyházfényű idő,
a vízen pillegett szemem,
áttetsző, szép szitakötő,
elkezdett az ég fémleni –
Tarkóra szorította kezét,
két suhanc kísérte a Délt,
az égről a Duna felé,
– Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt,
s vetkőzött, úgy reggeledett
visszafelé a halálravált
idő, már nem szégyenkezett,
lehullt a kartondélelőtt,
karjáról fénykarperecek
csörögtek, a szellő-cipőt
lerúgta, lemeztelenedett,
ott állt az idő csupaszon
– nyirkos hajnal volt, mellei
töppedten lógtak a hason,
csontig száradtak kezei.
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, szemfényvesztő idő,
elkezdett az ég fémleni,
deresedni kezdett a kő,
veresedni kezdett a kő,
s a szürke és bekormozott
égen megrándultak a felhők,
a csukaszürke vagonok,
s zökögtek számlálatlanul,
s a rácsokhoz – az emberremény –
csak itt-ott szorította vézna
gyerekujjait a fény.
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,
elkezdett a víz fémleni,
sisteregni kezdett a kő,
egy csattanás, kisiklott az ég,
mint vagonajtó kiszakadt
a fémlő felhő, s elgurult,
hajak zuhogtak, hajak,
szemek zuhogtak, hajak,
hajtűk, villámok – megeredt
beszélt a magára maradt
vagon: esett és esett,
s hogy gyűltek az apró karikák
a vízen – jaj, gyűrűző idő –
üres szemüvegkereten át
nézett a százezer eső –
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, szikrázó, lángidő,
mellemre rátapadt az ing,
vert, belülről vert az eső,
szaporodni kezdett a kő,
a szurokból és kőből kinőtt
egyhelyben topogó lábnyomok
cipők lettek, amőba-cipők –
s tódultak mindenfelől,
topánkák, félretaposott
szandálok, körömcipők, saruk,
bakancsok, csizmák, papucsok,
mentek, láb nélkül, lefele
a lépcsőkön, s hogy az áradat
körém ért, s rám nézett keze,
szégyelltem szemem s lábamat.
*
Ne mondjátok, hogy nem igaz,
kitanultam én a magányt,
és felnőtt lettem hirtelen,
kitanultam én a halált,
s bár tudom, ki ember, kitelel,
nem roskadt hó, új fű a vágy,
de addig értem ki felel,
ha jóváhagyom a fagy jogát?
Az ember fölnő hirtelen.
Fölfedezi ez a világ,
megcsapja önző gyötrelem,
s ha hisz, hát golyóért kiált,
inkább, mintsem maga legyen.
Az ember nem lehet hontalan,
sem önmagába száműzött,
sem önmagának idegen.
Az ember maga a szerelem,
szabadságának dolga van
mindenkivel. Veled s velem.

 

 

 

Füstöl a szó

Füstöl a szó, a szám kigyullad,
holnap meggyújtják homlokunkat,
Füstöl a szem, véreres, éget,
mennyboltja vörös, szelet érez,
Füstöl a csont, bűzlik a lángtól,
feketedve gyullong magától,
Füstöl a hús, tűz fut ijedten,
gyújtózsinór – hajszálerekben,
Füstöl a szív, retten magában,
halálos-harangkongatásban.
Füstöl a föld.

 

 

 

Éj

Elvetélhet a nyár? Hozhat
olyan időt, hogy az ég beledördül,
s nem kalászok – glédában álló csonthad
meredezik füstölve az üszöktől?
Elvetélhet a föld? Hozhat
olyan aszályt, hogy kiszárad a testből
csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt
mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül?
Elvetélhet a világ? Hozhat
olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül,
s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak
hebegése marad meg az időből?
*
Honnan szökött hozzám a nyári éj?
Szájában ezüstzabla, rágja a holdat.
Hallgat. Emberi nyelven nem beszél.
Csak rúgkapál, csak dobog,
csak szólongat.

 

 

 

Aztán

elkaszálhat a szél,
elfűrészelhet a nap.
Zölden, szabadon kinövök a földből.
Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.
Gyöngysor leszek a nap nyakában.
Nők szájában fehér nevetés.
Nincs mit szégyenlenem.
A jövő fehér fala előtt
álltam és éltem.

 

 

 

Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,
csak egyszer sejtjeim megunnak,
és mint a sátoros cigányok,
másik ég alá vándorolnak.
Elindulnak toronyiránt,
amerre önmagukat sejtik,
s bejárják ifjúságukért
négy égtáját a szabadságnak.
Addigra én már kormos föld leszek,
lucskos tűz, esőtől eloltott.
Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek
a vetések zöld tüzei.
Úgy képzelem, ha meghalok,
csak olyan lesz, mintha egyszer
arra ébrednék, nem szeretsz,
s most világgá kell mennem újra.

 

 

 

Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
 
Lefényképeztétek arcomat,
 
kutak, elő a negatívokat!
 
Forrás, fölszökő celluloid-
 
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
 
s te szólalj, helyettem, hangomon,
 
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
 
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.
 
Rozstengerek locsolják hátamat.
 
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek
 
között apám szívéhez közelebb.
 
Úszom a föld hasában, mintha a
 
földnek lennék porontya, kishala.
 
Néha a lassan szikrázó eget
 
súrolják uszonyaim, a hegyek.
 
Buborékaim, mint zöldlombú fák
 
pattannak ki, és elszállnak tovább,
 
s mint nagy körök, lomha testem fölött,
 
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
 
Cseng a világ, verődik, zendülök,
 
mint pohárral leborított tücsök. –
 
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
 
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
 
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
 
tapogat távoli fényeivel,
 
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
 
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.

 

 

 

Úgy írtam én

Úgy írtam én eddig a verset,
ahogy csak népmesék születtek,
a valót mondtam, nem a világot,
a szelet, nem a mozduló ágat,
csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy – ki tudja ki – és megébredt,
s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,
s zöld ág, leveles hasú kígyó
forgolódik, sziszeg a kíntól.
E dalokat el kell temetnem,
hogy dallá magamat tehessem –
ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal, s egyetlen maradjon –
mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:
csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és rettenetesebb.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]