Juhász Ferencnek

Majd a húsodba harapunk mi is, az elmúláshoz már ez is kevés lesz, kikészítjük a tűz trónusait, a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess. Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed, ágért, kötélért magadba kapaszkodsz, de visz a világ, és szíve megered, az őrület vizében mossa arcod, hogy kifehéredsz, mint a kavicsok, s minden pénzed: szemeid szétgurítod: a mindenség testére alkuszol. Látom: földet, füvet morzsol ajkad, s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak: marakodunk foszló árnyékodon.