J. A.

Te már túl vagy a léten,

minket még köt a föld.

De naprendszerek közé fehéren

álmaink kötözöd.

Pokolra akartál menni,

pokolibb égre szálltál.

Csillag kényszerülsz lenni,

ki mindig ember voltál.

Téged milliárd ember

kötözött itt a földön,

most sugárkötelekkel

megkötve dörömbölsz

az égen és a földön,

már nem is te kiáltasz,

a mindenség dörömböl,

dübörög, mert csak álarc

a neved, áruvédjegy.

Te józanul legbolondabb,

szegényként legszegényebb,

lásd, most is a sínre dobtak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Tehervonatok tolatnak az égen,

csillagok, lehulló meteoritrajok.

S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen,

s nézed, ahogy a halál feléd robog.

Fejed lehajtod az ég vassínére,

halál után is így váltsz meg minket a haláltól.

Te, kinek csak a halál volt munkabére,

s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol.