Tékozló meztelenség

 

 

 

 

Mikor először

Mikor először teremtettek,
szívembe rengő követ tettek.
Homlokomra, mert rút és szép volt,
vastollú páva szállt, az égbolt.
Sárga ként, s olajat öntöttek
szemembe, égjek, tüzesedjek.
Ezért lettem halálos, gonosz,
hűtlen-arcú, s így varázslatos.
Mikor másodszor teremtettek,
szívembe förgeteget tettek,
förgeteg-, halálhozó arcot,
elhajnalodót, megfogamzót,
ám e hajnal is halandó volt,
lánnyá változott, elfúvódott.
Harmadszor, hogy megteremtődjek,
nekivágtam a zöld időnek.
Zöld időnek, világároknak,
hova a kövek megálmodtak.
Útszélről meg beszélő ágat,
husángot metszettem hű társnak.
Ha néha szerelemben ázik,
boldog időt hajt, megvirágzik.
Néha meg farkassal bolondoz,
megbokrosodik, zöld vihart hoz.
Ha magam egyszer földbevetem,
bordáim közé őt ültetem.
Beszélő életem hadd töltsem
levelében, az évgyűrűkben.
Legyek vele kék derű, jó íz,
fanyar gyümölcs, keserű jó íz.
És mégis édes, mégis magvas.
Minden évszakon diadalmas.

 

 

 

Nyugtalanság

Istenem, jutott nekem elég
vagányság, s annyi fiatalság,
hogy ne kelljen rettegned azért,
ha éhenkórász életemért
éveim rajtad bevasalják.
Lehet, könnyelmű tékozlásom
szétfoszlik a földi magasban,
de egy maroknyi tisztaságot,
egy marék tüzet viszek magammal.
Csak annyit, ami már elég,
hogy teljesen el ne adósodjak.
Egy marék tűz, szemrésnyi ég,
egy tenyér víz a szarvasoknak.
Csak annyit, amit örökös szomjad,
a szám szélét szüntelen verő
nagy víz, a semmiség sem olthat.
Sem bárki semmirekellő.
Föltartott szikár tenyeredben
így izzok a hajdankori
férfiaknál szerelmesebben.
S pucérul, szentségtelenebben,
mint bármely addigi világ
tűzhányó asszonyai.
Istenem, jutott nekem elég
vagányság, s annyi fiatalság,
hogy ne kelljen rettegned ezért
a csavargó, nyugtalan tűzért,
ahogy szívemet szólíthatnád.

 

 

 

Kültelki gesztenyefák

Kültelki gesztenyefák,
rázza a szél az éjszakát.
Pislákol kigyúlva-kifúlva,
ágaim piros gyertyacsonkja.
Mint a meggörnyedt gondolat,
mint megroskadt öreg paraszt,
földbe szúrva botomat,
állok az éjszaka alatt.
Tíz fehér ujjam csonkig égett,
tíz életem tövig tenyészett,
mintha a sötét leveledzne,
suhog testem százezer sejtje.
Mért késel szabadító hajnal,
mért hull korom, ha ez már a hajnal,
mért sír madár, ember a lombba’,
mintha már sohse hajnalodna.
A lélek kültelkén lobogva
izzik csak szívem gyertyacsonkja,
az árvaság külvárosában
meggyökerező éjszakában.

 

 

 

Invokáció

Ige, igézlek, adj fegyelmet,
énekemhez vulkánmély mellet,
életemhez vulkánmély torkot,
tüdőt, tüzeset, tűzben forgót!
Ha ének, tetőtől talpig élet,
ha élet, szívtől homlokig égjek,
ne meneküljek, ne henyéljek,
örökös nagy hűségben éljek.
Kőből és vasból elevenné
változzak tőből szerelemmé,
akkor is, ha véremet venné
váram: Kőműves Kelemenné.
Forró szó szárítsa föl utam,
forró szél utánozza ujjam,
induljak irdatlan vadonban,
magamat erdőként kigyújtsam.
Magamtól ments meg, merjek merni,
ösztökélj, hinni és szeretni,
a kemény bölcsőből te vess ki,
taszíts ki: osztódni, születni!
S add meg, teremtsd meg ikerarcom,
a belőlem való tükörasszonyt,
ki érti s ki bírja a harcom,
és kész, hogy magába falazzon!

 

 

 

Torlódó tél

Jaj annak, kiben rettenet
rákosodik, idegbeteg
szeme a fényt is úgy lesi,
halálra mikor sebezi.
Jaj annak ezerszeresen,
ki fél, s nem tudja mit tegyen,
mert maga ellen vétkezik,
ha kicsorbítja késeit.
Így egyedül, mert nem bírom,
megdermeszt zuhogó kínom,
hangot adnék, de már kevés,
mint egy befagyott vízesés,
én sem hallom már magamat.
Fekszem torlódó tél alatt.
Hajam szuronyos fagyba lóg.
Körülvettek a jégcsapok.

 

 

 

Aki ivott az ég vizéből

Aki ivott az ég vizéből,
felhőt evett kenyér helyett,
önmagát vette feleségül,
s egész világot éhezett,
aki csillagokra térdelt,
ha a folyókban térdepelt,
arcát kimosta a szégyen,
kavicsként kifehéredett,
lassan az időből kiszédül,
magával ragadja az út,
inni a mindenség vizéből,
s betelni múlhatatlanul.

 

 

 

J. A.

Amikor szárszói szobrát ledöntötték
Te már túl vagy a léten,
minket még köt a föld.
De naprendszerek közé fehéren
álmaink kötözöd.
Pokolra akartál menni,
pokolibb égre szálltál.
Csillag kényszerülsz lenni,
ki mindig ember voltál.
Téged milliárd ember
kötözött itt a földön,
most sugárkötelekkel
megkötve dörömbölsz
az égen és a földön,
már nem is te kiáltasz,
a mindenség dörömböl,
dübörög, mert csak álarc
a neved, áruvédjegy.
Te józanul legbolondabb,
szegényként legszegényebb,
lásd, most is a sínre dobtak.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Tehervonatok tolatnak az égen,
csillagok, lehulló meteoritrajok.
S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen,
s nézed, ahogy a halál feléd robog.
Fejed lehajtod az ég vassínére,
halál után is így váltsz meg minket a haláltól.
Te, kinek csak a halál volt munkabére,
s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol.

 

 

 

Juhász Ferencnek

Majd a húsodba harapunk mi is,
az elmúláshoz már ez is kevés lesz,
kikészítjük a tűz trónusait,
a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess.
Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed,
ágért, kötélért magadba kapaszkodsz,
de visz a világ, és szíve megered,
az őrület vizében mossa arcod,
hogy kifehéredsz, mint a kavicsok,
s minden pénzed: szemeid szétgurítod:
a mindenség testére alkuszol.
Látom: földet, füvet morzsol ajkad,
s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak:
marakodunk foszló árnyékodon.

 

 

 

M. K.

Nagy réten foghatták el egyszer,
ott csodálták piros csikók,
kipányvázták szerelemben.
Szájára köttetett a csók.
Könnyű bilincsben toporzékolt,
most állig vasban, vasban reszket.
Hát csapjatok rá halálos béklyót,
öleljétek meg, mert elmegy.
Maholnap így is elbitangol
– viharból van, viharba száll csak –
Ördögfüvet, tüzet harapjon
a boldog, ki utána vágtat.

 

 

 

Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

 

 

 

Magány

Szél ömlik, szél csikordul, szél –
Késő telek virágot falnak.
Nem való vagyok én
csak ordasnak, veszett fiatalnak.
Szívemben háborúság, harc.
A vadság hadai seregelnek.
Kinő a szerelem a számon, a kihalt
állatok metszőfogai kinőnek.
Talán, ha lenne valaki,
ki magához kötözne engem,
föl tudna szabadítani,
s én nyűgeim, arcom levedlem.
De ím, ki hall is, magát tagadja.
Alkudozik, s hogy tetten ne érjem,
szelídít: kegyelem kenyéren
tart, hogy ne fussak vadonba.
Mert nincs kezem már, emberi arcom,
a földön fekszem, követ harapva,
állati szőr lep el, állkapcsom
minden élőbe belemarna.

 

 

 

Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
 
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
 
véded, mi még tied?!
Apám, most újra, újra hozzád szólok,
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,
a szeretet bennem mindig szabódott,
s mire meglelted, rögvest elfutott.
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,
mint vállalni a dalban szertefoszlást,
 
ami rámméretett,
tudva, míg más éltét szabadon éli,
nekem ez jutott, kínlódni és megélni
 
költészetemet.
Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
 
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
 
megszülni nem lehet.
Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
 
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
 
azt is, mit nem lehet.
Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
 
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
 
verjen hűségesen.
S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,
megeteti s megmosdatja szívem.
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,
kitakart szívembe belevizel.
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?
Vagy csak magány, ami közösségé lesz,
 
és szüli a magányt?
Vagy az sem több még „emberárulásnál”,
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,
 
ember s ember gyanánt?
Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
 
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
 
nem érzem jól magam!
Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
 
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
 
habár nem éhezem.
Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt
húzod magadra, hiába-fedezékül?
Rézgombjaid, a csattos csillagok
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,
 
úgy világít szíved.
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,
kifosztva is, higgyek oly szerelemben,
 
mi nem jut itt senkinek?
Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
 
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
 
mire a csönd tanít.

 

 

 

Tékozló meztelenség

Koczkás Sándornak

 
Egyszercsak el kell hagynom mindent,
hogy teljesen magam lehessek,
Le kell tépnem utolsó ingem,
hogy őszintén higgyek és szeressek,
Az özönvízelőtti szabadság
sápad bennem, a hold rézpénze,
Be kell, hogy testemet avassák
minden meztelen szenvedélybe.
Se magány, se a tiszta éhség,
nem tarthat itt barát, se asszony,
E világ nem oly szerelmes szépség,
hogy térdéhez kelljen kuporodnom,
Legkisebb fiúnál sutább:
álruhás ember leszek ismét,
Szédítő ing lesz a ruhám,
ingem tékozló meztelenség.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]