Mikor először
| Mikor először teremtettek, |
| szívembe rengő követ tettek. |
|
| Homlokomra, mert rút és szép volt, |
| vastollú páva szállt, az égbolt. |
|
| Sárga ként, s olajat öntöttek |
| szemembe, égjek, tüzesedjek. |
|
| Ezért lettem halálos, gonosz, |
| hűtlen-arcú, s így varázslatos. |
|
| Mikor másodszor teremtettek, |
| szívembe förgeteget tettek, |
|
| förgeteg-, halálhozó arcot, |
| elhajnalodót, megfogamzót, |
|
| ám e hajnal is halandó volt, |
| lánnyá változott, elfúvódott. |
|
| Harmadszor, hogy megteremtődjek, |
| nekivágtam a zöld időnek. |
|
| Zöld időnek, világároknak, |
| hova a kövek megálmodtak. |
|
| Útszélről meg beszélő ágat, |
| husángot metszettem hű társnak. |
|
| Ha néha szerelemben ázik, |
| boldog időt hajt, megvirágzik. |
|
| Néha meg farkassal bolondoz, |
| megbokrosodik, zöld vihart hoz. |
|
| Ha magam egyszer földbevetem, |
|
| Beszélő életem hadd töltsem |
| levelében, az évgyűrűkben. |
|
| Legyek vele kék derű, jó íz, |
| fanyar gyümölcs, keserű jó íz. |
|
| És mégis édes, mégis magvas. |
| Minden évszakon diadalmas. |
|
|
Nyugtalanság
| Istenem, jutott nekem elég |
| vagányság, s annyi fiatalság, |
| hogy ne kelljen rettegned azért, |
|
| Lehet, könnyelmű tékozlásom |
| szétfoszlik a földi magasban, |
| de egy maroknyi tisztaságot, |
| egy marék tüzet viszek magammal. |
|
| Csak annyit, ami már elég, |
| hogy teljesen el ne adósodjak. |
| Egy marék tűz, szemrésnyi ég, |
| egy tenyér víz a szarvasoknak. |
|
| Csak annyit, amit örökös szomjad, |
| a szám szélét szüntelen verő |
| nagy víz, a semmiség sem olthat. |
|
| Föltartott szikár tenyeredben |
| férfiaknál szerelmesebben. |
| S pucérul, szentségtelenebben, |
| mint bármely addigi világ |
|
| Istenem, jutott nekem elég |
| vagányság, s annyi fiatalság, |
| hogy ne kelljen rettegned ezért |
| a csavargó, nyugtalan tűzért, |
| ahogy szívemet szólíthatnád. |
|
|
Kültelki gesztenyefák
| rázza a szél az éjszakát. |
| Pislákol kigyúlva-kifúlva, |
| ágaim piros gyertyacsonkja. |
|
| Mint a meggörnyedt gondolat, |
| mint megroskadt öreg paraszt, |
|
| Tíz fehér ujjam csonkig égett, |
| tíz életem tövig tenyészett, |
| mintha a sötét leveledzne, |
| suhog testem százezer sejtje. |
|
| Mért késel szabadító hajnal, |
| mért hull korom, ha ez már a hajnal, |
| mért sír madár, ember a lombba’, |
| mintha már sohse hajnalodna. |
|
| A lélek kültelkén lobogva |
| izzik csak szívem gyertyacsonkja, |
|
|
Invokáció
| Ige, igézlek, adj fegyelmet, |
| énekemhez vulkánmély mellet, |
| életemhez vulkánmély torkot, |
| tüdőt, tüzeset, tűzben forgót! |
|
| Ha ének, tetőtől talpig élet, |
| ha élet, szívtől homlokig égjek, |
| ne meneküljek, ne henyéljek, |
| örökös nagy hűségben éljek. |
|
| változzak tőből szerelemmé, |
| akkor is, ha véremet venné |
| váram: Kőműves Kelemenné. |
|
| Forró szó szárítsa föl utam, |
| forró szél utánozza ujjam, |
| induljak irdatlan vadonban, |
| magamat erdőként kigyújtsam. |
|
| Magamtól ments meg, merjek merni, |
| ösztökélj, hinni és szeretni, |
| a kemény bölcsőből te vess ki, |
| taszíts ki: osztódni, születni! |
|
| S add meg, teremtsd meg ikerarcom, |
| a belőlem való tükörasszonyt, |
| ki érti s ki bírja a harcom, |
| és kész, hogy magába falazzon! |
|
|
Torlódó tél
| Jaj annak, kiben rettenet |
| szeme a fényt is úgy lesi, |
|
| ki fél, s nem tudja mit tegyen, |
| mert maga ellen vétkezik, |
|
| Így egyedül, mert nem bírom, |
| megdermeszt zuhogó kínom, |
| hangot adnék, de már kevés, |
| mint egy befagyott vízesés, |
|
| én sem hallom már magamat. |
| Fekszem torlódó tél alatt. |
| Hajam szuronyos fagyba lóg. |
|
|
Aki ivott az ég vizéből
| felhőt evett kenyér helyett, |
|
| ha a folyókban térdepelt, |
|
| lassan az időből kiszédül, |
| inni a mindenség vizéből, |
|
|
J. A.
Amikor szárszói szobrát ledöntötték
| De naprendszerek közé fehéren |
|
| Csillag kényszerülsz lenni, |
|
| szegényként legszegényebb, |
| lásd, most is a sínre dobtak. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
| Tehervonatok tolatnak az égen, |
| csillagok, lehulló meteoritrajok. |
| S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen, |
| s nézed, ahogy a halál feléd robog. |
| Fejed lehajtod az ég vassínére, |
| halál után is így váltsz meg minket a haláltól. |
| Te, kinek csak a halál volt munkabére, |
| s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol. |
|
|
Juhász Ferencnek
| Majd a húsodba harapunk mi is, |
| az elmúláshoz már ez is kevés lesz, |
| kikészítjük a tűz trónusait, |
| a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess. |
|
| Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed, |
| ágért, kötélért magadba kapaszkodsz, |
| de visz a világ, és szíve megered, |
| az őrület vizében mossa arcod, |
|
| hogy kifehéredsz, mint a kavicsok, |
| s minden pénzed: szemeid szétgurítod: |
| a mindenség testére alkuszol. |
|
| Látom: földet, füvet morzsol ajkad, |
| s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak: |
| marakodunk foszló árnyékodon. |
|
|
M. K.
| Nagy réten foghatták el egyszer, |
| ott csodálták piros csikók, |
| kipányvázták szerelemben. |
| Szájára köttetett a csók. |
|
| Könnyű bilincsben toporzékolt, |
| most állig vasban, vasban reszket. |
| Hát csapjatok rá halálos béklyót, |
| öleljétek meg, mert elmegy. |
|
| Maholnap így is elbitangol |
| – viharból van, viharba száll csak – |
| Ördögfüvet, tüzet harapjon |
| a boldog, ki utána vágtat. |
|
|
Megkövült idő
| Mintha kihaltak volna az évszakok, |
| megdermedt zöldben fürödnek a fák. |
| Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, |
| megkövült idő, haláltalan világ. |
| Nem merek élni, lélegzeni sem, |
| azt hiszen néha, nem is ver szívem, |
| csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. |
| Rettenetes nehéz az idebenn. |
| Hát élek, félek, alakoskodok. |
|
Magány
| Szél ömlik, szél csikordul, szél – |
| Késő telek virágot falnak. |
| csak ordasnak, veszett fiatalnak. |
|
| Szívemben háborúság, harc. |
| A vadság hadai seregelnek. |
| Kinő a szerelem a számon, a kihalt |
| állatok metszőfogai kinőnek. |
|
| ki magához kötözne engem, |
| s én nyűgeim, arcom levedlem. |
|
| De ím, ki hall is, magát tagadja. |
| Alkudozik, s hogy tetten ne érjem, |
| szelídít: kegyelem kenyéren |
| tart, hogy ne fussak vadonba. |
|
| Mert nincs kezem már, emberi arcom, |
| a földön fekszem, követ harapva, |
| állati szőr lep el, állkapcsom |
|
|
Válasz nélkül
| Milyenek, mondd, a földi itatósok, |
| a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen? |
| S az erecskék, hol tested fölszívódott? |
| Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben? |
| Elszelídültél, s most azért nem haragszol, |
| csak fekszel némán a föld alatti vackon, |
| negyven évre, megmerevíted állad, |
| fogat, körmöt növesztesz és szakállat, |
|
| Apám, most újra, újra hozzád szólok, |
| rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod, |
| a szeretet bennem mindig szabódott, |
| s mire meglelted, rögvest elfutott. |
| Most szükségem van rád, mert nem tudok mást, |
| mint vállalni a dalban szertefoszlást, |
| tudva, míg más éltét szabadon éli, |
| nekem ez jutott, kínlódni és megélni |
|
| Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény, |
| bolygó, tejút és nincsen olyan csillag, |
| ki olyan messze lenne innen, mint én, |
| az üres ég üres bölcsője ringat. |
| Magam vagyok és magányt nemz magányom, |
| én tapogatom domboruló halálom, |
| Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom! |
| Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom, |
|
| Az erecskék, a földi itatósok |
| fölszívták tested, mint itt ez a papír |
| a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott, |
| kicsapódott e szálkás tiszta kín. |
| Minek hazudjak, hiszen te is tudod már, |
| mindegy lenne az is, ha nem is szólnál, |
| beszélek én szüntelenül magamban, |
| de magammal, hogy értsem, megválaszoljam |
|
| Én nem tudok belenyugodni többé, |
| hogy örök tiltás legyen életem, |
| hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké |
| mellkaspáncél és vasborda legyen, |
| a boldogságot akarom kitakartan |
| dobogni, messzeföldre halljam, |
| a bordátalan, csupaszív világban, |
| s a világ bennem, ahogy helyébe zártam, |
|
| S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm, |
| megeteti s megmosdatja szívem. |
| Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön, |
| kitakart szívembe belevizel. |
| Árulás, hitszegés, vad hitetés ez? |
| Vagy csak magány, ami közösségé lesz, |
| Vagy az sem több még „emberárulásnál”, |
| s mint mindenütt, kettőn áll a vásár, |
|
| Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz |
| – huszonnégy éven át bújtattalak –, |
| te néptanító, te szívalatti munkás, |
| illegális száj, szem és gondolat, |
| mert rám a levegő is úgy nehezedik, |
| mint csontodra a halál, én érzem terheit, |
| Lélegezhetem, már ki nem elégít |
| ez a szabadság, akárhogy is, de én itt |
|
| Hát válaszolj, számra nehezülő |
| sejtéseimben érd tetten a tolvajt! |
| Válaszd szét, a szívben settenkedő |
| s az odakünn ólálkodó idegbajt! |
| Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek, |
| hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek, |
| szorongatja szívem, s milyen ítélet |
| feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek, |
|
| Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő |
| futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül? |
| Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt |
| húzod magadra, hiába-fedezékül? |
| Rézgombjaid, a csattos csillagok |
| elárulnak úgyis, le sem tagadhatod, |
| Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen, |
| kifosztva is, higgyek oly szerelemben, |
|
| Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van! |
| Halott még-halandón úgysem segít, |
| vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban |
| mutogatná a maga törvényeit. |
| Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz, |
| csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez, |
| mondjam a jót, a többi nem a dolgom, |
| nekem elég, ha kisajgom és kimondom, |
|
|
Tékozló meztelenség
|
Koczkás Sándornak
| Egyszercsak el kell hagynom mindent, |
| hogy teljesen magam lehessek, |
|
| Le kell tépnem utolsó ingem, |
| hogy őszintén higgyek és szeressek, |
|
| Az özönvízelőtti szabadság |
| sápad bennem, a hold rézpénze, |
|
| Be kell, hogy testemet avassák |
| minden meztelen szenvedélybe. |
|
| Se magány, se a tiszta éhség, |
| nem tarthat itt barát, se asszony, |
|
| E világ nem oly szerelmes szépség, |
| hogy térdéhez kelljen kuporodnom, |
|
| álruhás ember leszek ismét, |
|
| Szédítő ing lesz a ruhám, |
| ingem tékozló meztelenség. |
|
|
|