Estétől hajnalig

1 Ha bénultság verné le szám, s némább lennék, mint a halak, torkomat fölszakítanám, hogy véremmel láthassalak, nyitott sebemmel, megvakultan tested világgá sikoltsam.   2 Hajnal zuhan rád, pőre ing, alvó holdsarló, fénylesz. Reflektorok a térdeid, hullámverés szemérmes lüktető érverésed. Köldököd kelő-nap-fészek. A melled dalolni tanít, s már estétől hajnalokig él bennem tested, felszakít e nyughatatlan karének.   3 Tenger vagy? Azért remeged a tenger remegését? Tengeri gyöngy, zöldell szemed? Üde mérged a mélység? Barnuló hínárlomb hajad? Csapdosó sötétség? De vizeidtől elloptalak, szépséged ne hullám-szavak, érzékeim dicsérjék.   4 Egész testemmel énekellek, szememmel már nem is látlak, Téged hegedülnek idegek, zsigerek zönögnek lágyan. Külön hallom a kezeim, lábaim vegyeskórusát, lázas dobverők: ereim lüktetnek bőrön, húson át. Az egész testem zenekar, a testedre hangszerelt ének, hogy a mindenség belehal, belehal és újra feléled.   5 Ha télütötten csügg a szám, némább leszek, mint a halak, az idő korallzátonyán érzékeim szétszállanak, hullámra hullám, vízre víz, létembe halál menekül. Én énekellek akkor is, visszaadlak testetlenül a tengernek, téged énekeljen, a fénynek, terólad daloljon, ha én már végképp becsukódom, a némaság mélyére lefekszem.