Maradj velem

A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,

vérszaggal terhes este volt.

Csak állt a kopott kiskabátban,

vérében haldokolt a hold.

Felhuhogott egy ócska fegyver.

A félelem szívemre dobta.

Élet vagy halál? Szerelemmel

néztünk a célzó csillagokba.

1956

Zsoltár

Mikor a világba vágnak

a rozsdás pengék, a fények,

s mint a galambok, elülnek,

a gyűrűző remegések,

a hűvös hátú vizeken

csak álmos hullám botorkál,

szívemben akkor versz te fel,

mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,

érzem: az érverésed,

a fákról menekül a zöld,

hűvös szemedre téved,

elbólongnak az árnyak,

alkonnyá szenesednek,

reszket vállamon vállad,

mint vízen az égitestek.

Szilánkok, szögek

csapódtak számba:

a neved.

Szétforgácsoltad nyelvemet.

S most némán, jelekkel,

tagolatlan ős-állat neszekkel

tanulok beszélni.

Szelíd ég

Feld Gézának

A rózsa fölrobban, kinyílik.

Szirmok sárga szilánkja száll,

rügyek géppuskatüze izzik,

leveleket lyuggat a nyár.

Zöld füvekbe hal a halál.

Kattogó sorozatban fény dől,

különleges repülőgépről

bombázza a földet a nyár.

A fák virággal pörkölődnek.

És csönd! És ég! Micsoda nyár

készteti rám a képzeletnek

képeit, kényszerzubbonyát,

hogy harc, halál a kékellő ég,

arcbalőtt vasgolyó a szem,

a nyár bombázó repülőgép,

belőtt bunker a szerelem.

Szelíd ég! Tündökölő meggyfák,

de benn, a szív üregeiben

egy rózsa fölrobbant! Ölelj át!

Ne vessen szét a félelem.

Estétől hajnalig

1

Ha bénultság verné le szám,

s némább lennék, mint a halak,

torkomat fölszakítanám,

hogy véremmel láthassalak,

nyitott sebemmel, megvakultan

tested világgá sikoltsam.

2

Hajnal zuhan rád, pőre ing,

alvó holdsarló, fénylesz.

Reflektorok a térdeid,

hullámverés szemérmes

lüktető érverésed.

Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,

s már estétől hajnalokig

él bennem tested, felszakít

e nyughatatlan karének.

3

Tenger vagy? Azért remeged

a tenger remegését?

Tengeri gyöngy, zöldell szemed?

Üde mérged a mélység?

Barnuló hínárlomb hajad?

Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,

szépséged ne hullám-szavak,

érzékeim dicsérjék.

4

Egész testemmel énekellek,

szememmel már nem is látlak,

Téged hegedülnek idegek,

zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,

lábaim vegyeskórusát,

lázas dobverők: ereim

lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,

a testedre hangszerelt ének,

hogy a mindenség belehal,

belehal és újra feléled.

5

Ha télütötten csügg a szám,

némább leszek, mint a halak,

az idő korallzátonyán

érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,

létembe halál menekül.

Én énekellek akkor is,

visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,

a fénynek, terólad daloljon,

ha én már végképp becsukódom,

a némaság mélyére lefekszem.

Elmegyek én is…

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén

s a tél csúcsain hol életem s szerelmem újravirágzik

a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal

egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával

egészen anyámig betakar

Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik

Maradj velem még reggelig

akad talán számodra ágy

szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem

mert itt vagy puhábbra vetem

csönddel bélelem boldogabb

holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik

hallgatom szívveréseid

mint csitul némul el a harc

amíg hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani

csak hallani és hallani

Dobol az eső Hogy dobog

Benned zuhog Bennem zuhog

Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem

lassan felkél a nap.

Kirajzolódik arcod, és szerelmem

lepkéi kirajzanak

a fényre, hol a tollászkodó bánat,

késő madár, az égbe hamvasul,

s megőrzi a magányt, mit magának

se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova

csodálkozás riasztott engem

Megyek zuhogó szédületben

Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona

virága kong mégis időtlen

a decemberi levegőben

a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora

a tündökléstől sorra kigyullad

Zúg az éj Bordái sípolnak

mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada

maga dalol zuzzos füveknek

Azt kéne mondanom szeretlek

és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia

ez az egész télről tűzvészről

Annyi az igaz az egészből

magam vagyok mint még soha

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,

arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet,

aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,

mondhatom Klára meghalt, elszállt,

a nálam tisztább végtelen

gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,

milyen, milyen furcsa madár az,

ki így száll, ilyen fényteli

napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,

mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?

Lélek? Képzet? Te belehalsz,

s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt

rezdül tovább és egyre mélyebb

köröket ír, már gondolat,

hasonlít már a szívveréshez.

Madár repül a szívem felett.

Arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet.

Nem tudja magát elfeledni.

Már csak azon csodálkozik,

hogy lehet, hogy össze nem roppan

az agy, de tovább gondolkodik,

érez és parancsol nyugodtan.

Vagy hogy nem dőltem össze én is

az első, óvatlan döbbenetben,

mikor csak megsejtettem félig

ki szeretett és kit szerettem.

Szerelmes vers

1

Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne,

hogy terméketlen, magtalan világ,

s örök sodrásban, ölelve-menekülve,

haláltalanul gyújtja meg magát,

s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve,

túlélné magát a pusztulást,

akarhatna-e, vágyhatna-e többre

és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje –

súrlódok, gyúlok a szerelem után?!

2

Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám

egymás után az arcod, a szemed.

Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván

megmintáználak, mint az ember az isteneket,

s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:

megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

3

Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek.

Legyen füvem, mézem, csorgó borom.

Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget

szememen, gyötörjön gyönge gyom.

Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat,

s ha mellemben a dél időm elveri,

bennem emberek éljenek-haljanak,

s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem

megőrzi és tovább műveli.

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem

szíveddel, ezért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa

ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér

vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej

delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb

etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,

mi tőled így elpusztított?!

Mit vétett, mit vétkezhetett

szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,

ki vagy, honnan vagy rokonom.

A hang, a hangod ismerős,

itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem

– jaj istenem, jaj istenem,

testvér, csak testvér szólhat így,

ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,

bennem lépdel így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:

Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:

Arcod hazám. Szemed hazám,

és minden szerv: külön-külön

beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín, elkezd kiáltani:

Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:

gyöngyzörej, jéghang, csodajajj,

hajnal bánata, születés,

gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,

a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,

el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira,

csupán csak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:

éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám: ne mondja ki szám:

Szebbnek szültél, mint az anyám!

Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,

napjaid hogy édesítsem,

ha elgazosodik a száj,

s a szerelmet is, mint egy talált

szép kavicsot,

gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

– Hordalékával átcsapott fölöttem

a hús forradalma, a nyár.

De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott

s nem hagyott mást,

csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,

s hiába tudom: nem vagyok száműzött,

úgy fekszem melled, combjaid között,

mint lovak, temetetlen dögök

tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Aki ilyen

Fejem fölül elszáll az ég.

Fagy ver, ólmos eső ijeszt.

Ha mostan hozzád szállanék,

eltemetetlen vállamért

világgá hessenne szíved.

– Ha a szerelem elhagyott,

te ölelj, nagyobb szerelem.

Zöld ágyak, kültelki padok,

ha már így idekünn vagyok,

ti adjatok szállást nekem.

Aki ilyen, hova legyen,

ha apja nincs, s az anyja is

így ég, füsttelen, jeltelen

mocsaras, tőzeges földeken,

s mint fia, kisded maga is?

Aki ilyen, ki várja még?

Tud szólni még, kiáltani?

Vagy tűri csak, ahogy szívét

kivési a csillagos ég:

az éjkorszak szerszámai?

Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,

hogy azt hittem, beledöglöm,

de soha oly keservesen,

hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,

ha csak a kényszer ránt magához,

s előbb vet ráncot a vágy,

mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen

maga a szerelem mellém fekszik,

az a vágy is, az esztelen

ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,

ha szinte halálig betakarhatsz.

Nem vetkezik, ölelkezik –

magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,

életfogytiglan, évekig.

Sírás rázza a vállad, vállam:

Ki ez az idegen itt?!

Ceruzasorok

Melled alatt tenger lakik,

abban mosdik fekete hajnal,

abban mosdik életem, szép dél,

abban mosdik setét halálom.

Egyik tenger színe öröklét,

másik tenger színe örömzöld,

a harmadik megfejthetetlen.

Néha haragvó, néha alvó.

A kutak is elnémultak,

amikor a folyó mellett

blúzod sötétben széthúztad,

s a nagy víz megnézhette melled.

Hát én mért nem hallgathatok,

hisz számmal nézlek és eszemmel,

mikor a semmibe zuhogok,

s az leszek, láthatatlan tenger.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,

szempillám, barna szirmom elfagy.

Dús lombom, koronám lehullik,

magamon tipródhatok holtig.

Születésedkor hajadat

szempilláimba beleszőtték.

Teveled nézem magamat,

mint embert munka, szerelmet hűség.

Másokról előbb ruha hullik,

én belül vetkezem, hogy meglásd,

milyen is valóban szemem,

ha nem szürkül benne szorongás.

Boldog félszben, a nyugtalan állat

szűkölő békéjével teli

nézem, ahogy meztelen vállad

halálom lefegyverezi.

Le kéne szemhéjamat varrni,

hajnalod foglya ne legyek,

száz életet meg kéne halni,

hogy egyszer ne szeresselek.

Halántékod nem üti be

a magány vasa, csak megcsikordul.

Szádon a tél lehelete,

az élesre fent fény is kicsorbul.

Én májusom, májusfa, mályva,

minek nősz bele éjszakámba,

mély bányáimban mért világítsz,

ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

Én úgy tudok szeretni,

hogy magamat el tudom feledni.

Tél van, a fagyott telkeken

fák bámulnak az égő gazba.

Szerelmes, rád gondol kezem,

mint az almafák a tavaszra.

Megyek az utcán egyedül,

puha árnyékod nem simul rám,

de nyíltan és szemérmetlenül

szeretkezek veled az utcán,

bőrödtől megfeszül hasam,

izzó vassá gyullad a lágyék.

Teveled, tőled ittasan

csak ilyen szabadságban járnék.

Csak az a jó, ha – meztelen lombok –

zúgunk a nyári förgetegben.

Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –

nem csitulunk el tehetetlen.

Csak az a jó, ha – szív és halánték –

testünk halálig hisz, dörömböl.

Rajtad kívül nincs más világrész.

Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.