Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret, s le kell lécelnem végül e Lordok Házának nevezett körtéri népbüféből, kiiszom magányos söröm, mit heccből nekem rendelt egy nő, ki aztán elköszönt, rám testálta a cehhet, s ha már teljesen este lesz – szívemig besötétül –, zsebrevágom a kezemet. Lelécelek a létből. Talán nem is káromkodok. Ki az utcán éjszakázik, – az éjtől – kérek egy csillagot, és elszívom hazáig. Hajnalban leülök bezárt szívetek elé a földre, megvárom a kapunyitást, mert nem lesz egy vasam se, s reggel, mikor az ablakok kicsattannak a fényre, nagy sikkesen beslisszolok szívetek albérletébe. Utóirat: Ártatlan egy dal ez, bizony, nem kendőzi el orcám. Kívül gyöngy, befele iszony. No, de kinek volt köze hozzám?!