Ballada a kovácslegényről

Mondják ma is, ha este lett, s emlékeznek a vének, vitéz legény volt, csudagyerek, vasat tört, tüzet tépett. Léptétől, így mesélik, megdőltek minden falak. Hát földbe vetették derékig, hogy inai hamvadjanak. S mondják, már gyűltek a varjak, zöld halál kiáltozott, de megvívott vélük, harmadnap hajnalra átváltozott. Lába érc, izzó gyökér lett, a mélyben a szív megeredt, dereka ágakat vérzett, lángokat levelezett. És mondják, madarak szálltak, szárnyukon négy ég felett hordták a csudafának magvát, az embertüzet. S ím, szikrázik, dől a madárhad, az ég is kitollazik, Hatalma támad a lángnak, kő, csillag hamvadozik. Mondják, azóta sarjad az a fa, rügyei megerednek, mert újra kigyújtják minden nap a lázba, kínba vetettek.