A gyerekkor tájai

 

 

 

 

Önarckép

Apám elúszott észrevétlen,
nyújtott testtel, mint a szarvasok,
átszökkent a nagy tétlenségen,
s az idő fenyvesébe futott.
Anyám itt van még, mind fehérebb,
begyolcsozza a bánatot,
s az elmúlással beszélget,
mint a megháborodott.
Én, az öklömnyi gyerekember,
kettőjük közt ágaskodom.
Anyám veszekszik szép szememmel,
apám dörömböl hátamon.

 

 

 

Tavasz előtt

A nyurga égnek tükröt tart a lék,
s a kövek alól menekvő halak
már érzik, amint meghajlik a jég
a sugarak roppant súlya alatt.
Ezüstfarú jércék sikonganak,
kapkodnak a dőlő sugarakért.
Örömüktől elszabadul a nap
– leperzseli a fagy szemöldökét –
Holnap kicsap az árkokból a víz,
kavargó vadvizek kémlelgetik
a végtelent, fehéren habzó barkák,
vizükre kölykök futnak, combukig
csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik
izmaikban a fékevesztett szabadság.

 

 

 

Zúdulás

A tájból kicsap a fű.
Micsoda tavasz!
Virágok: szökőkutak
robbannak rögökből, földből.
A kövekből szikáran zúdul a gaz.
A fák
aknát:
szikrázó rügyeket robbantanak.
S leveleket,
– szétvetik az eget,
olyan hatalmasak.
Micsoda gyönyörű harag!
Magvából kiroppan a mag,
fellövell, egyre magasabb,
– már a fény bokájáig ér –
kiömlő dac, a zab.
Hej, fiatalság, forradalom,
zúduló évszak, csak el ne hagyj!

 

 

 

Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.
Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.
Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.
A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.

 

 

 

A gyerekkor tájai

 

1

Forrósodik a levegő,
lázakat üzemel a nyár.
Lombokból aranyeső
szivárog: méhek csapata száll.
Puha dünnyögés permetez,
omlik hársak oldalán.
 

2

S ím, harangozni kezdenek,
három sovány akácfa húzza
a napból lógó kötelet.
Leng, leng vadul a nap harangja.
Rebben az elpilledt a meleg,
lepkeként inni száll a kútra.
Kövér bivalyok döglenek.
Fejük visszahajtják nyakukra.
 

3

Dél, aranyeső, nyugalom.
A világnak most semmi dolga.
A rakoncátlan riadalom
cseresznyézni bebú a lombba.
Fény villan, fecskevillogás.
Fölvirít glottgatyája foltja.
Tömött nyarakat markolász,
ingét begyes duzzadtra rakja.
 

4

Kazlak mögött az etetők,
hátuk a csupasz falnak döntve
hüssölik az ebédidőt.
Sapkájuk lehúzzák szemükre.
Mezítelen mellükre száll,
s álommal, porral elvegyülve
megtelepszik rajtuk a nyár.
Sós izzadtság szikje, ezüstje.
 

5

A nap is ott lábatlankodik
közöttük, ő is lehüssölne.
Elliblábol a vályúkig,
nézni magát a víztükörbe.
Az eget magára öntené,
minek ragyog a kék vödörben.
Ingét a rezgő fák fölé
hajítja, megmosdik a csöndben.
 

6

Anyám is itt leveledzik,
a semmiségben folytatódva
áttetszővé lesz egy kicsit,
sziromtestű, égbőlvaló fa.
Arcát kezébe temeti,
a laza szél vállán lecsusszan,
egész térdéig befedi
hosszan zuhogó alkonyattal.
 

7

Álomból csukló zokogás
félig ébren, innen az álmon,
hozzám vissza minek találsz,
megszépült arcú adósságom.
Húztam, vittem a töreket.
Csupa sár, lucsok lett a számból.
Most mégis, mint jó álmot fejtelek
le a bábbá vált, csupasz világból.

 

 

 

Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,
megfőzte a nyomorúságot,
a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.
A vézna tűznél véznább volt árvasága.
Ázott csutkák, vizes tengeriszárak
tüzén melegedett gyermekkorom.
A kódorgó füst kékellő tulipán lett,
s megrázkódó virág köhögető anyám.
Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,
egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért
énekeltem a megfeszített Jézust,
kilencéves, árva evangélista.
Innen hoztam az éneket magammal,
és most, mikor már Istennel semmi dolgom,
ők énekelnek, szorítják össze mellem,
hatholdas Jézus, napszámos apostol.
Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.
Emlékeimben egy gyerek kuporog,
üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,
s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel.

 

 

 

Szálló vizek

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.
Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.
Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.
Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

 

 

 

Betlehem

Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok,
jöjjetek hozzám, meleg testetekkel,
gyöngy párátokkal melengessetek fel.
Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok,
nagy meleg tüzet rakjatok köröttem,
s döntsétek rám, nagy tél van szívemben.
S ti, éhes borjak, fogadjatok engem
magatok közé, íly számkivetetten
nem élhetek én, hiszen nem vagyok
se kő, se gép és nem arra születtem,
hogy halált faljak acélbetlehemben,
és így hihessem, egyszer jóllakok.

 

 

 

Foltok

Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel,
gizgazon heverész, tűnődik elmenőben,
vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e?
Szinte a földig ér a sugarak kötele.
Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek.
Motollán köszörüli kényesre a delet.
Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok.
Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot.

 

 

 

Arcok

Izmindi József, a birkapásztor
meg Herbst András a postasorról,
meg Horváthék az Öreg utcán,
a Vén Meszó arca koromból
– ennyi örökség jutott rám.
Ők töltik meg úti tarisznyám,
ha éheznék a messze útban,
mert nincsen hamubasült pogácsám,
kerek arcukból falatozzam.
Így élek, s ha egy éjszakán majd
kihullnak szép számból örökre,
elásom magam mélyen a földbe,
hogy arcuk, szájuk megtaláljam.

 

 

 

Izmindi József

Csizmáját le sem vetette,
csak hanyatt vágta magát ruhástól,
Izmindi József, a birkapásztor,
méltósággal ment át a végtelenbe.
Úgy, ahogy élt, hallgatag tette,
nem félhetett a számadástól,
kilencvenkilenc évét rendre
átterelte az elmúláson.
Mit sirassam, néha irigylem,
mert látják, megy a kerteken innen,
barna virág, fű fut utána,
a szél térdére ugrik: itt van!
S körébe tódul, tolong száz pitypang,
a rét hömpölygő birkanyája.

 

 

 

Dödögő

 
Dödögő, cigányhercegem,
kit én is csak te-vel aláztam,
 
s akinek nem volt neve sem,
engedje meg, hogy most magázzam.
 
Fönn a mennybéli putriban
úgyse vitte többre a lelke,
 
mint hogy ráülhet sutyiban
a külön isteni illemhelyre.
Hát tudja meg, tartson méltóságot,
mert méltóságos proletár volt,
nyűtt gönceiben úgy feszítsen,
hogy magának, mint senkinek sem,
– lekapva fejéről a világot –
előre köszönjön az Isten.

 

 

 

Cséplés

Augusztus van, agancsosodnak
szarvasok, bikák dulakodnak.
Parázson ágaskodó mének
harapdálják hasát az éjnek.
Rezes sugárral gőzölögnek
a csillaggal bevetett mennyek.
Hold párállik – aranyló trágya –,
mit elejtett az éj bikája.
Az égi vetésben ezüst nyúl,
néha egy-egy csillag megindul,
iramlik füstölgő szántókig,
a mindenség fényekben porzik.
Égi búzák nőnek, megnőnek,
fénnyel, harmattal telítődnek,
fejüket a földig lehajtják,
magukat megadón megadják,
mert a hajnalban vörös képpel
szuszog a nap nagy cséplőgépe,
sovány akácok, üres zsákot,
bogozzák, oldják a világot.

 

 

 

Ballada a kovácslegényről

Mondják ma is, ha este lett,
s emlékeznek a vének,
vitéz legény volt, csudagyerek,
vasat tört, tüzet tépett.
Léptétől, így mesélik,
megdőltek minden falak.
Hát földbe vetették derékig,
hogy inai hamvadjanak.
S mondják, már gyűltek a varjak,
zöld halál kiáltozott,
de megvívott vélük, harmadnap
hajnalra átváltozott.
Lába érc, izzó gyökér lett,
a mélyben a szív megeredt,
dereka ágakat vérzett,
lángokat levelezett.
És mondják, madarak szálltak,
szárnyukon négy ég felett
hordták a csudafának
magvát, az embertüzet.
S ím, szikrázik, dől a madárhad,
az ég is kitollazik,
Hatalma támad a lángnak,
kő, csillag hamvadozik.
Mondják, azóta sarjad
az a fa, rügyei megerednek,
mert újra kigyújtják minden nap
a lázba, kínba vetettek.

 

 

 

Ím, én is

Ím, én is, ki az örök nyártól,
fogantattam az ifjúságtól,
s bordáim között, így születtem,
világszaggató szerelem ver,
elhamvadok, de el nem égek,
az idő feketébbre éget,
s ha nem leszek, csak füst, korom, sár,
őrt fogok állani síromnál.

 

 

 

Szél zúdít…

Szél zúdít rozsdás csillagot,
szélben bogáncs vöröslik.
Osztozkodnak az évszakok.
Iszákjuk földre öntik.
Pönög az elmúlás szele.
Hangja hulló darázsé.
Levélszó didereg, zene.
Már a hangtalanságé.
Nagyapám, túl az éjszakán,
repedt lócáján horkol.
Csillag zúzódik bajuszán,
tüsszög a csillagportól.

 

 

 

Éhség

Az apjának nem volt se háza, se lova.
Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha,
a fiú így, vékony árnya volt ostora,
a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza.
De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött
végig az Öreg utcán a tehenek között,
illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat
– dús tőgyük – irigyelték is az igaziak.
Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk,
a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk,
levelük ha csak rándult, a bogárzó eget
is elhessegette volna ingével a gyerek.
De az igazi az volt, mikor az alkonyat
leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat,
s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga –
verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka.
Házam földúlva, fáim leölték farkasok,
fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk,
fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem.
Állok életre szántan, halálig éhesen.

 

 

 

Legenda

Kit földbe vetettek derékig,
hogy fölsírt és vért izzadott,
azon a darazsak érzik
a megváltozott kárhozatot.
Kinő a szikes magányból,
fa lesz és messzire lát.
Testvérként érti a jámbor
füvek zarándoklatát.
S mit érzékeink nem értnek,
megsejti érdektelen,
az érdemben mennyi az érdek,
a rokon hol idegen.
Kit földbe vetettek derékig,
ízekre osztja magát.
Eljut az őszinteségig.
Füvekben lázad tovább.

 

 

 

Kollégium

Fél öt.
Kint katonák menetelnek.
Az élők
rabjai lettek a rendnek.
Sóhajt,
a falról a lepkecsönd rebben,
egy sóhajt
fojt el az ész a szívemben.
 

1956. december

 

 

 

Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret,
s le kell lécelnem végül
e Lordok Házának nevezett
körtéri népbüféből,
kiiszom magányos söröm,
mit heccből nekem rendelt
egy nő, ki aztán elköszönt,
rám testálta a cehhet,
s ha már teljesen este lesz
– szívemig besötétül –,
zsebrevágom a kezemet.
Lelécelek a létből.
Talán nem is káromkodok.
Ki az utcán éjszakázik,
– az éjtől – kérek egy csillagot,
és elszívom hazáig.
Hajnalban leülök bezárt
szívetek elé a földre,
megvárom a kapunyitást,
mert nem lesz egy vasam se,
s reggel, mikor az ablakok
kicsattannak a fényre,
nagy sikkesen beslisszolok
szívetek albérletébe.
Utóirat:
Ártatlan egy dal ez, bizony,
nem kendőzi el orcám.
Kívül gyöngy, befele iszony.
No, de kinek volt köze hozzám?!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]