Önarckép
| Apám elúszott észrevétlen, |
| nyújtott testtel, mint a szarvasok, |
| átszökkent a nagy tétlenségen, |
| s az idő fenyvesébe futott. |
|
| Anyám itt van még, mind fehérebb, |
| s az elmúlással beszélget, |
|
| Én, az öklömnyi gyerekember, |
| Anyám veszekszik szép szememmel, |
|
|
Tavasz előtt
| A nyurga égnek tükröt tart a lék, |
| s a kövek alól menekvő halak |
| már érzik, amint meghajlik a jég |
| a sugarak roppant súlya alatt. |
|
| Ezüstfarú jércék sikonganak, |
| kapkodnak a dőlő sugarakért. |
| Örömüktől elszabadul a nap |
| – leperzseli a fagy szemöldökét – |
|
| Holnap kicsap az árkokból a víz, |
| kavargó vadvizek kémlelgetik |
| a végtelent, fehéren habzó barkák, |
|
| vizükre kölykök futnak, combukig |
| csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik |
| izmaikban a fékevesztett szabadság. |
|
|
Zúdulás
robbannak rögökből, földből. |
A kövekből szikáran zúdul a gaz. |
szikrázó rügyeket robbantanak. |
|
| fellövell, egyre magasabb, |
| – már a fény bokájáig ér – |
|
| Hej, fiatalság, forradalom, |
| zúduló évszak, csak el ne hagyj! |
|
|
Nyár
| Megfojt e súlyos ragyogás, |
|
| Szomjuk nem lehet oltanom. |
|
| Befele lát már csak szemem, |
|
| Közelről asszonyarca van. |
|
|
A gyerekkor tájai
| szivárog: méhek csapata száll. |
|
| S ím, harangozni kezdenek, |
| három sovány akácfa húzza |
| Leng, leng vadul a nap harangja. |
| Rebben az elpilledt a meleg, |
| lepkeként inni száll a kútra. |
| Fejük visszahajtják nyakukra. |
|
| A világnak most semmi dolga. |
| cseresznyézni bebú a lombba. |
| Fény villan, fecskevillogás. |
| Fölvirít glottgatyája foltja. |
| Tömött nyarakat markolász, |
| ingét begyes duzzadtra rakja. |
|
| hátuk a csupasz falnak döntve |
| Sapkájuk lehúzzák szemükre. |
| Mezítelen mellükre száll, |
| s álommal, porral elvegyülve |
| megtelepszik rajtuk a nyár. |
| Sós izzadtság szikje, ezüstje. |
|
| A nap is ott lábatlankodik |
| közöttük, ő is lehüssölne. |
| nézni magát a víztükörbe. |
| minek ragyog a kék vödörben. |
| hajítja, megmosdik a csöndben. |
|
| a semmiségben folytatódva |
| áttetszővé lesz egy kicsit, |
| sziromtestű, égbőlvaló fa. |
| a laza szél vállán lecsusszan, |
| hosszan zuhogó alkonyattal. |
|
| félig ébren, innen az álmon, |
| hozzám vissza minek találsz, |
| megszépült arcú adósságom. |
| Húztam, vittem a töreket. |
| Csupa sár, lucsok lett a számból. |
| Most mégis, mint jó álmot fejtelek |
| le a bábbá vált, csupasz világból. |
|
|
Szaggatott világ
| Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott, |
| a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret. |
| A vézna tűznél véznább volt árvasága. |
|
| Ázott csutkák, vizes tengeriszárak |
| tüzén melegedett gyermekkorom. |
| A kódorgó füst kékellő tulipán lett, |
| s megrázkódó virág köhögető anyám. |
|
| Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett, |
| egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért |
| énekeltem a megfeszített Jézust, |
| kilencéves, árva evangélista. |
|
| Innen hoztam az éneket magammal, |
| és most, mikor már Istennel semmi dolgom, |
| ők énekelnek, szorítják össze mellem, |
| hatholdas Jézus, napszámos apostol. |
|
| Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam. |
| Emlékeimben egy gyerek kuporog, |
| üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja, |
| s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel. |
|
|
Szálló vizek
| Kigyöngyöznek a fák és a vizek, |
| zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar, |
| zöld vízesés levélzik és zizeg |
| az ágakon s a víz lombjaiban. |
|
| Kigyöngyözik az ég is, madarak: |
| szálló vizek vonulnak dél felől. |
| Kövér galambjégtáblák zajlanak. |
| Olvadnak földre kék-szürkés esők. |
|
| Árad a föld: az egy medrű idő |
| partjai közt száz elemű folyam: |
| habzó vetés, lombvíz, mohos tető |
| csapkod, kavarog, zöldell súlyosan. |
|
| Egy nő a zajlás szélén álldogál. |
| A vizet nézi, néz időtelen. |
| Két szeme két bukdácsoló sirály. |
| Hallgat. Nincs arca, talán teste sem. |
|
|
Betlehem
| Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, |
| jöjjetek hozzám, meleg testetekkel, |
| gyöngy párátokkal melengessetek fel. |
|
| Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok, |
| nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, |
| s döntsétek rám, nagy tél van szívemben. |
|
| S ti, éhes borjak, fogadjatok engem |
| magatok közé, íly számkivetetten |
| nem élhetek én, hiszen nem vagyok |
|
| se kő, se gép és nem arra születtem, |
| hogy halált faljak acélbetlehemben, |
| és így hihessem, egyszer jóllakok. |
|
|
Foltok
| Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel, |
| gizgazon heverész, tűnődik elmenőben, |
| vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e? |
| Szinte a földig ér a sugarak kötele. |
|
| Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek. |
| Motollán köszörüli kényesre a delet. |
| Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok. |
| Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot. |
|
|
Arcok
| Izmindi József, a birkapásztor |
| meg Herbst András a postasorról, |
| meg Horváthék az Öreg utcán, |
| a Vén Meszó arca koromból |
| – ennyi örökség jutott rám. |
|
| Ők töltik meg úti tarisznyám, |
| ha éheznék a messze útban, |
| mert nincsen hamubasült pogácsám, |
| kerek arcukból falatozzam. |
|
| Így élek, s ha egy éjszakán majd |
| kihullnak szép számból örökre, |
| elásom magam mélyen a földbe, |
| hogy arcuk, szájuk megtaláljam. |
|
|
Izmindi József
| Csizmáját le sem vetette, |
| csak hanyatt vágta magát ruhástól, |
| Izmindi József, a birkapásztor, |
| méltósággal ment át a végtelenbe. |
|
| Úgy, ahogy élt, hallgatag tette, |
| nem félhetett a számadástól, |
| kilencvenkilenc évét rendre |
|
| Mit sirassam, néha irigylem, |
| mert látják, megy a kerteken innen, |
| barna virág, fű fut utána, |
|
| a szél térdére ugrik: itt van! |
| S körébe tódul, tolong száz pitypang, |
| a rét hömpölygő birkanyája. |
|
|
Dödögő
| kit én is csak te-vel aláztam, |
|
s akinek nem volt neve sem, |
| engedje meg, hogy most magázzam. |
|
|
Fönn a mennybéli putriban |
| úgyse vitte többre a lelke, |
|
mint hogy ráülhet sutyiban |
| a külön isteni illemhelyre. |
|
| Hát tudja meg, tartson méltóságot, |
| mert méltóságos proletár volt, |
| nyűtt gönceiben úgy feszítsen, |
|
| hogy magának, mint senkinek sem, |
| – lekapva fejéről a világot – |
| előre köszönjön az Isten. |
|
|
Cséplés
| Augusztus van, agancsosodnak |
| szarvasok, bikák dulakodnak. |
| harapdálják hasát az éjnek. |
|
| Rezes sugárral gőzölögnek |
| a csillaggal bevetett mennyek. |
| Hold párállik – aranyló trágya –, |
| mit elejtett az éj bikája. |
|
| Az égi vetésben ezüst nyúl, |
| néha egy-egy csillag megindul, |
| iramlik füstölgő szántókig, |
| a mindenség fényekben porzik. |
|
| Égi búzák nőnek, megnőnek, |
| fénnyel, harmattal telítődnek, |
| fejüket a földig lehajtják, |
| magukat megadón megadják, |
|
| mert a hajnalban vörös képpel |
| szuszog a nap nagy cséplőgépe, |
| sovány akácok, üres zsákot, |
| bogozzák, oldják a világot. |
|
|
Ballada a kovácslegényről
| Mondják ma is, ha este lett, |
| vitéz legény volt, csudagyerek, |
| vasat tört, tüzet tépett. |
|
| Hát földbe vetették derékig, |
|
| S mondják, már gyűltek a varjak, |
| de megvívott vélük, harmadnap |
|
| Lába érc, izzó gyökér lett, |
| a mélyben a szív megeredt, |
|
| És mondják, madarak szálltak, |
| szárnyukon négy ég felett |
|
| S ím, szikrázik, dől a madárhad, |
|
| az a fa, rügyei megerednek, |
| mert újra kigyújtják minden nap |
|
|
Ím, én is
| Ím, én is, ki az örök nyártól, |
| fogantattam az ifjúságtól, |
| s bordáim között, így születtem, |
| világszaggató szerelem ver, |
| elhamvadok, de el nem égek, |
| s ha nem leszek, csak füst, korom, sár, |
| őrt fogok állani síromnál. |
|
Szél zúdít…
| Szél zúdít rozsdás csillagot, |
| szélben bogáncs vöröslik. |
| Osztozkodnak az évszakok. |
|
| Nagyapám, túl az éjszakán, |
| Csillag zúzódik bajuszán, |
|
|
Éhség
| Az apjának nem volt se háza, se lova. |
| Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha, |
| a fiú így, vékony árnya volt ostora, |
| a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza. |
|
| De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött |
| végig az Öreg utcán a tehenek között, |
| illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat |
| – dús tőgyük – irigyelték is az igaziak. |
|
| Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk, |
| a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk, |
| levelük ha csak rándult, a bogárzó eget |
| is elhessegette volna ingével a gyerek. |
|
| De az igazi az volt, mikor az alkonyat |
| leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat, |
| s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga – |
| verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka. |
|
| Házam földúlva, fáim leölték farkasok, |
| fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk, |
| fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem. |
| Állok életre szántan, halálig éhesen. |
|
|
Legenda
| Kit földbe vetettek derékig, |
| hogy fölsírt és vért izzadott, |
| a megváltozott kárhozatot. |
|
| Testvérként érti a jámbor |
|
| S mit érzékeink nem értnek, |
| az érdemben mennyi az érdek, |
|
| Kit földbe vetettek derékig, |
|
|
Kollégium
| a falról a lepkecsönd rebben, |
| fojt el az ész a szívemben. |
|
|
Ártatlan dal
| Ha már egy haver se szeret, |
| e Lordok Házának nevezett |
|
| mit heccből nekem rendelt |
| egy nő, ki aztán elköszönt, |
|
| s ha már teljesen este lesz |
|
| – az éjtől – kérek egy csillagot, |
|
| mert nem lesz egy vasam se, |
|
| s reggel, mikor az ablakok |
| nagy sikkesen beslisszolok |
|
Utóirat:
| Ártatlan egy dal ez, bizony, |
| Kívül gyöngy, befele iszony. |
| No, de kinek volt köze hozzám?! |
|
|
|