Csak aki olyan fiatal
| hogy testétől meggyullad inge, |
|
tetteinek is szárnya van, |
| és tüzes nyílként elrepülne, |
|
|
Csak aki olyan tiszta már, |
| hogy a levegőn is átverődik, |
|
húsz évén, táltos paripán |
| rugaszkodik tágas mezőkig, |
|
|
Az érzi csak, micsoda súlyos |
| ragyogás forr a mellkasunkhoz, |
|
| szül minket naponta ezerszer |
| szebbnek, merészebbnek a század: |
| hogy elfogadhasson fiának. |
|
|
Önarckép
| Apám elúszott észrevétlen, |
| nyújtott testtel, mint a szarvasok, |
| átszökkent a nagy tétlenségen, |
| s az idő fenyvesébe futott. |
|
| Anyám itt van még, mind fehérebb, |
| s az elmúlással beszélget, |
|
| Én, az öklömnyi gyerekember, |
| Anyám veszekszik szép szememmel, |
|
|
Tavasz előtt
| A nyurga égnek tükröt tart a lék, |
| s a kövek alól menekvő halak |
| már érzik, amint meghajlik a jég |
| a sugarak roppant súlya alatt. |
|
| Ezüstfarú jércék sikonganak, |
| kapkodnak a dőlő sugarakért. |
| Örömüktől elszabadul a nap |
| – leperzseli a fagy szemöldökét – |
|
| Holnap kicsap az árkokból a víz, |
| kavargó vadvizek kémlelgetik |
| a végtelent, fehéren habzó barkák, |
|
| vizükre kölykök futnak, combukig |
| csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik |
| izmaikban a fékevesztett szabadság. |
|
|
Zúdulás
robbannak rögökből, földből. |
A kövekből szikáran zúdul a gaz. |
szikrázó rügyeket robbantanak. |
|
| fellövell, egyre magasabb, |
| – már a fény bokájáig ér – |
|
| Hej, fiatalság, forradalom, |
| zúduló évszak, csak el ne hagyj! |
|
|
Nyár
| Megfojt e súlyos ragyogás, |
|
| Szomjuk nem lehet oltanom. |
|
| Befele lát már csak szemem, |
|
| Közelről asszonyarca van. |
|
|
A gyerekkor tájai
| szivárog: méhek csapata száll. |
|
| S ím, harangozni kezdenek, |
| három sovány akácfa húzza |
| Leng, leng vadul a nap harangja. |
| Rebben az elpilledt a meleg, |
| lepkeként inni száll a kútra. |
| Fejük visszahajtják nyakukra. |
|
| A világnak most semmi dolga. |
| cseresznyézni bebú a lombba. |
| Fény villan, fecskevillogás. |
| Fölvirít glottgatyája foltja. |
| Tömött nyarakat markolász, |
| ingét begyes duzzadtra rakja. |
|
| hátuk a csupasz falnak döntve |
| Sapkájuk lehúzzák szemükre. |
| Mezítelen mellükre száll, |
| s álommal, porral elvegyülve |
| megtelepszik rajtuk a nyár. |
| Sós izzadtság szikje, ezüstje. |
|
| A nap is ott lábatlankodik |
| közöttük, ő is lehüssölne. |
| nézni magát a víztükörbe. |
| minek ragyog a kék vödörben. |
| hajítja, megmosdik a csöndben. |
|
| a semmiségben folytatódva |
| áttetszővé lesz egy kicsit, |
| sziromtestű, égbőlvaló fa. |
| a laza szél vállán lecsusszan, |
| hosszan zuhogó alkonyattal. |
|
| félig ébren, innen az álmon, |
| hozzám vissza minek találsz, |
| megszépült arcú adósságom. |
| Húztam, vittem a töreket. |
| Csupa sár, lucsok lett a számból. |
| Most mégis, mint jó álmot fejtelek |
| le a bábbá vált, csupasz világból. |
|
|
Szaggatott világ
| Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott, |
| a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret. |
| A vézna tűznél véznább volt árvasága. |
|
| Ázott csutkák, vizes tengeriszárak |
| tüzén melegedett gyermekkorom. |
| A kódorgó füst kékellő tulipán lett, |
| s megrázkódó virág köhögető anyám. |
|
| Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett, |
| egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért |
| énekeltem a megfeszített Jézust, |
| kilencéves, árva evangélista. |
|
| Innen hoztam az éneket magammal, |
| és most, mikor már Istennel semmi dolgom, |
| ők énekelnek, szorítják össze mellem, |
| hatholdas Jézus, napszámos apostol. |
|
| Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam. |
| Emlékeimben egy gyerek kuporog, |
| üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja, |
| s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel. |
|
|
Szálló vizek
| Kigyöngyöznek a fák és a vizek, |
| zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar, |
| zöld vízesés levélzik és zizeg |
| az ágakon s a víz lombjaiban. |
|
| Kigyöngyözik az ég is, madarak: |
| szálló vizek vonulnak dél felől. |
| Kövér galambjégtáblák zajlanak. |
| Olvadnak földre kék-szürkés esők. |
|
| Árad a föld: az egy medrű idő |
| partjai közt száz elemű folyam: |
| habzó vetés, lombvíz, mohos tető |
| csapkod, kavarog, zöldell súlyosan. |
|
| Egy nő a zajlás szélén álldogál. |
| A vizet nézi, néz időtelen. |
| Két szeme két bukdácsoló sirály. |
| Hallgat. Nincs arca, talán teste sem. |
|
|
Betlehem
| Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, |
| jöjjetek hozzám, meleg testetekkel, |
| gyöngy párátokkal melengessetek fel. |
|
| Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok, |
| nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, |
| s döntsétek rám, nagy tél van szívemben. |
|
| S ti, éhes borjak, fogadjatok engem |
| magatok közé, íly számkivetetten |
| nem élhetek én, hiszen nem vagyok |
|
| se kő, se gép és nem arra születtem, |
| hogy halált faljak acélbetlehemben, |
| és így hihessem, egyszer jóllakok. |
|
|
Foltok
| Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel, |
| gizgazon heverész, tűnődik elmenőben, |
| vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e? |
| Szinte a földig ér a sugarak kötele. |
|
| Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek. |
| Motollán köszörüli kényesre a delet. |
| Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok. |
| Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot. |
|
|
Arcok
| Izmindi József, a birkapásztor |
| meg Herbst András a postasorról, |
| meg Horváthék az Öreg utcán, |
| a Vén Meszó arca koromból |
| – ennyi örökség jutott rám. |
|
| Ők töltik meg úti tarisznyám, |
| ha éheznék a messze útban, |
| mert nincsen hamubasült pogácsám, |
| kerek arcukból falatozzam. |
|
| Így élek, s ha egy éjszakán majd |
| kihullnak szép számból örökre, |
| elásom magam mélyen a földbe, |
| hogy arcuk, szájuk megtaláljam. |
|
|
Izmindi József
| Csizmáját le sem vetette, |
| csak hanyatt vágta magát ruhástól, |
| Izmindi József, a birkapásztor, |
| méltósággal ment át a végtelenbe. |
|
| Úgy, ahogy élt, hallgatag tette, |
| nem félhetett a számadástól, |
| kilencvenkilenc évét rendre |
|
| Mit sirassam, néha irigylem, |
| mert látják, megy a kerteken innen, |
| barna virág, fű fut utána, |
|
| a szél térdére ugrik: itt van! |
| S körébe tódul, tolong száz pitypang, |
| a rét hömpölygő birkanyája. |
|
|
Dödögő
| kit én is csak te-vel aláztam, |
|
s akinek nem volt neve sem, |
| engedje meg, hogy most magázzam. |
|
|
Fönn a mennybéli putriban |
| úgyse vitte többre a lelke, |
|
mint hogy ráülhet sutyiban |
| a külön isteni illemhelyre. |
|
| Hát tudja meg, tartson méltóságot, |
| mert méltóságos proletár volt, |
| nyűtt gönceiben úgy feszítsen, |
|
| hogy magának, mint senkinek sem, |
| – lekapva fejéről a világot – |
| előre köszönjön az Isten. |
|
|
Cséplés
| Augusztus van, agancsosodnak |
| szarvasok, bikák dulakodnak. |
| harapdálják hasát az éjnek. |
|
| Rezes sugárral gőzölögnek |
| a csillaggal bevetett mennyek. |
| Hold párállik – aranyló trágya –, |
| mit elejtett az éj bikája. |
|
| Az égi vetésben ezüst nyúl, |
| néha egy-egy csillag megindul, |
| iramlik füstölgő szántókig, |
| a mindenség fényekben porzik. |
|
| Égi búzák nőnek, megnőnek, |
| fénnyel, harmattal telítődnek, |
| fejüket a földig lehajtják, |
| magukat megadón megadják, |
|
| mert a hajnalban vörös képpel |
| szuszog a nap nagy cséplőgépe, |
| sovány akácok, üres zsákot, |
| bogozzák, oldják a világot. |
|
|
Ballada a kovácslegényről
| Mondják ma is, ha este lett, |
| vitéz legény volt, csudagyerek, |
| vasat tört, tüzet tépett. |
|
| Hát földbe vetették derékig, |
|
| S mondják, már gyűltek a varjak, |
| de megvívott vélük, harmadnap |
|
| Lába érc, izzó gyökér lett, |
| a mélyben a szív megeredt, |
|
| És mondják, madarak szálltak, |
| szárnyukon négy ég felett |
|
| S ím, szikrázik, dől a madárhad, |
|
| az a fa, rügyei megerednek, |
| mert újra kigyújtják minden nap |
|
|
Ím, én is
| Ím, én is, ki az örök nyártól, |
| fogantattam az ifjúságtól, |
| s bordáim között, így születtem, |
| világszaggató szerelem ver, |
| elhamvadok, de el nem égek, |
| s ha nem leszek, csak füst, korom, sár, |
| őrt fogok állani síromnál. |
|
Szél zúdít…
| Szél zúdít rozsdás csillagot, |
| szélben bogáncs vöröslik. |
| Osztozkodnak az évszakok. |
|
| Nagyapám, túl az éjszakán, |
| Csillag zúzódik bajuszán, |
|
|
Éhség
| Az apjának nem volt se háza, se lova. |
| Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha, |
| a fiú így, vékony árnya volt ostora, |
| a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza. |
|
| De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött |
| végig az Öreg utcán a tehenek között, |
| illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat |
| – dús tőgyük – irigyelték is az igaziak. |
|
| Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk, |
| a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk, |
| levelük ha csak rándult, a bogárzó eget |
| is elhessegette volna ingével a gyerek. |
|
| De az igazi az volt, mikor az alkonyat |
| leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat, |
| s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga – |
| verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka. |
|
| Házam földúlva, fáim leölték farkasok, |
| fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk, |
| fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem. |
| Állok életre szántan, halálig éhesen. |
|
|
Legenda
| Kit földbe vetettek derékig, |
| hogy fölsírt és vért izzadott, |
| a megváltozott kárhozatot. |
|
| Testvérként érti a jámbor |
|
| S mit érzékeink nem értnek, |
| az érdemben mennyi az érdek, |
|
| Kit földbe vetettek derékig, |
|
|
Kollégium
| a falról a lepkecsönd rebben, |
| fojt el az ész a szívemben. |
|
|
Ártatlan dal
| Ha már egy haver se szeret, |
| e Lordok Házának nevezett |
|
| mit heccből nekem rendelt |
| egy nő, ki aztán elköszönt, |
|
| s ha már teljesen este lesz |
|
| – az éjtől – kérek egy csillagot, |
|
| mert nem lesz egy vasam se, |
|
| s reggel, mikor az ablakok |
| nagy sikkesen beslisszolok |
|
Utóirat:
| Ártatlan egy dal ez, bizony, |
| Kívül gyöngy, befele iszony. |
| No, de kinek volt köze hozzám?! |
|
|
A ligetben ma újra láttam
| A ligetben ma újra láttam, |
| vérszaggal terhes este volt. |
| Csak állt a kopott kiskabátban, |
| vérében haldokolt a hold. |
|
| Felhuhogott egy ócska fegyver. |
| A félelem szívemre dobta. |
| Élet vagy halál? Szerelemmel |
| néztünk a célzó csillagokba. |
|
|
Zsoltár
| a rozsdás pengék, a fények, |
| s mint a galambok, elülnek, |
| csak álmos hullám botorkál, |
| szívemben akkor versz te fel, |
| mint szúnyogdal, vízi zsoltár. |
|
| És lassan fellüktet a föld, |
|
|
Szilánkok, szögek
| Szétforgácsoltad nyelvemet. |
|
| tagolatlan ős-állat neszekkel |
|
|
Szelíd ég
|
Feld Gézának
| A rózsa fölrobban, kinyílik. |
| Szirmok sárga szilánkja száll, |
| rügyek géppuskatüze izzik, |
| leveleket lyuggat a nyár. |
|
| Zöld füvekbe hal a halál. |
| Kattogó sorozatban fény dől, |
| bombázza a földet a nyár. |
|
| A fák virággal pörkölődnek. |
| És csönd! És ég! Micsoda nyár |
| készteti rám a képzeletnek |
| képeit, kényszerzubbonyát, |
|
| hogy harc, halál a kékellő ég, |
| arcbalőtt vasgolyó a szem, |
| a nyár bombázó repülőgép, |
| belőtt bunker a szerelem. |
|
| Szelíd ég! Tündökölő meggyfák, |
| de benn, a szív üregeiben |
| egy rózsa fölrobbant! Ölelj át! |
| Ne vessen szét a félelem. |
|
|
Estétől hajnalig
| Ha bénultság verné le szám, |
| s némább lennék, mint a halak, |
| hogy véremmel láthassalak, |
| nyitott sebemmel, megvakultan |
| tested világgá sikoltsam. |
|
| Hajnal zuhan rád, pőre ing, |
| alvó holdsarló, fénylesz. |
| Köldököd kelő-nap-fészek. |
|
| él bennem tested, felszakít |
|
|
| Tenger vagy? Azért remeged |
| Tengeri gyöngy, zöldell szemed? |
| szépséged ne hullám-szavak, |
|
| Egész testemmel énekellek, |
| szememmel már nem is látlak, |
| zsigerek zönögnek lágyan. |
|
| lüktetnek bőrön, húson át. |
|
| a testedre hangszerelt ének, |
| hogy a mindenség belehal, |
|
|
| Ha télütötten csügg a szám, |
| némább leszek, mint a halak, |
|
| hullámra hullám, vízre víz, |
|
| a tengernek, téged énekeljen, |
| a fénynek, terólad daloljon, |
| ha én már végképp becsukódom, |
| a némaság mélyére lefekszem. |
|
|
|
Elmegyek én is…
| Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén |
| s a tél csúcsain hol életem s szerelmem újravirágzik |
| a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal |
| egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával |
|
Dal
| Egyszer majd elmegyek hozzád |
| mellemmel búvok melledhez |
| s nem jövök el soha többé |
|
Maradj velem
| Maradj velem még reggelig |
|
| Mellém is fekhetsz Fekhelyem |
| mert itt vagy puhábbra vetem |
| csönddel bélelem boldogabb |
| holdakat gyújtok mint a nap |
|
| És hallgatok mert jól esik |
| mint csitul némul el a harc |
|
| Benned zuhog Bennem zuhog |
|
|
Utóirat egy szerelemhez
| Reggeledik odakünn és bennem |
| Kirajzolódik arcod, és szerelmem |
| a fényre, hol a tollászkodó bánat, |
| késő madár, az égbe hamvasul, |
| s megőrzi a magányt, mit magának |
| se mond az ember, csak így, hangtalanul. |
|
Hó hull vállamra
| Hogy van az milyen tétova |
| csodálkozás riasztott engem |
| Megyek zuhogó szédületben |
|
| virága kong mégis időtlen |
|
| a tündökléstől sorra kigyullad |
| Zúg az éj Bordái sípolnak |
|
| maga dalol zuzzos füveknek |
| Azt kéne mondanom szeretlek |
| és tudom – nem mondom soha |
|
| ez az egész télről tűzvészről |
| Annyi az igaz az egészből |
| magam vagyok mint még soha |
|
|
Madár repül a föld felett
| Madár repül a föld felett, |
| arcát, szelíd árnyát elejti. |
| aki most magát elfelejti. |
|
| Nyithatom, csukhatom szemem, |
| mondhatom Klára meghalt, elszállt, |
| a nálam tisztább végtelen |
|
| milyen, milyen furcsa madár az, |
| ki így száll, ilyen fényteli |
| napon, mint ahogy te szállhatsz |
|
| árny nélkül, s az is, milyen arc, |
| mit itt hagysz, milyen izgága árnyék? |
| Lélek? Képzet? Te belehalsz, |
| s ez nélküled is tovább száll még, |
|
| szempillám, szemhéjam alatt |
| rezdül tovább és egyre mélyebb |
| köröket ír, már gondolat, |
| hasonlít már a szívveréshez. |
|
| Madár repül a szívem felett. |
| Arcát, szelíd árnyát elejti. |
| Nem tudja magát elfeledni. |
|
| Már csak azon csodálkozik, |
| hogy lehet, hogy össze nem roppan |
| az agy, de tovább gondolkodik, |
| érez és parancsol nyugodtan. |
|
| Vagy hogy nem dőltem össze én is |
| az első, óvatlan döbbenetben, |
| mikor csak megsejtettem félig |
| ki szeretett és kit szerettem. |
|
|
Szerelmes vers
| Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne, |
| hogy terméketlen, magtalan világ, |
| s örök sodrásban, ölelve-menekülve, |
| haláltalanul gyújtja meg magát, |
| s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve, |
| túlélné magát a pusztulást, |
| akarhatna-e, vágyhatna-e többre |
| és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje – |
| súrlódok, gyúlok a szerelem után?! |
|
| Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám |
| egymás után az arcod, a szemed. |
| Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván |
| megmintáználak, mint az ember az isteneket, |
| s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek: |
| megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket. |
|
| Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek. |
| Legyen füvem, mézem, csorgó borom. |
| Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget |
| szememen, gyötörjön gyönge gyom. |
| Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat, |
| s ha mellemben a dél időm elveri, |
| bennem emberek éljenek-haljanak, |
| s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem |
| megőrzi és tovább műveli. |
|
|
Szebbnek szültél
| Együtt születhetett szívem |
| szíveddel, ezért vagy ilyen, |
|
| mint én, mert ugyanaz a fa |
|
| vert arcodért, vert arcomért. |
|
| delelt melleden, mellemen, |
|
| s az a kéz, ugyanaz a jobb |
| etetett meg és mosdatott. |
|
| Hát milyen álnokság, mi volt, |
| mi tőled így elpusztított?! |
|
| Mit vétett, mit vétkezhetett |
| szívem, hogy így száműzetett |
|
| tőled, hogy csak találgatom, |
| ki vagy, honnan vagy rokonom. |
|
| A hang, a hangod ismerős, |
| itt volt a torkomban előbb, |
|
| s ahogy beszélsz, a haj, a szem |
| – jaj istenem, jaj istenem, |
|
| testvér, csak testvér szólhat így, |
|
| bennem lépdel így valaki. |
|
| De rád néz és fölujjong kezem: |
| Te vagy kezem! Te vagy kezem! |
|
| Rád néz és fölujjong a szám: |
| Arcod hazám. Szemed hazám, |
|
| és minden szerv: külön-külön |
| beszél, beszél: öröm, üröm, |
|
| fagy, kín, elkezd kiáltani: |
|
| Hallgasd csak, milyen hangzavar: |
| gyöngyzörej, jéghang, csodajajj, |
|
| És mind szólal, és mind beszél, |
| a sírás, a csukló nevetés. |
|
| csupán csak dobbanásnyira, |
|
| csak te halld, csak te értheted: |
| éltem és csak most éledek. |
|
| Hát szólj rám: ne mondja ki szám: |
| Szebbnek szültél, mint az anyám! |
|
|
Mit mondjak neked
| Mit mondjak neked magamról, én kedvesem, |
| s a szerelmet is, mint egy talált |
| gyanakvón csörgetem kezemben?! |
|
| Mit mondjak neked magamról, én kedvesem? |
| – Hordalékával átcsapott fölöttem |
| a hús forradalma, a nyár. |
| De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott |
| csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt. |
|
| Mit mondjak neked magamról, én kedvesem? |
| Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás, |
| s hiába tudom: nem vagyok száműzött, |
| úgy fekszem melled, combjaid között, |
| mint lovak, temetetlen dögök |
| tetemei közt izzadt és sáros katonák. |
|
|
Aki ilyen
| Fejem fölül elszáll az ég. |
| Fagy ver, ólmos eső ijeszt. |
| Ha mostan hozzád szállanék, |
|
| – Ha a szerelem elhagyott, |
| te ölelj, nagyobb szerelem. |
| Zöld ágyak, kültelki padok, |
| ha már így idekünn vagyok, |
| ti adjatok szállást nekem. |
|
| ha apja nincs, s az anyja is |
| így ég, füsttelen, jeltelen |
| mocsaras, tőzeges földeken, |
| s mint fia, kisded maga is? |
|
| Tud szólni még, kiáltani? |
| Vagy tűri csak, ahogy szívét |
|
|
Gyötört már…
| Gyötört már engem szerelem, |
| hogy azt hittem, beledöglöm, |
| hogy sírjon, rázkódjon az öklöm. |
|
| Tudtam, megkeserül a száj, |
| ha csak a kényszer ránt magához, |
| s előbb vet ráncot a vágy, |
| mint a lepedő vagy a vánkos, |
|
| de nem hittem, hogyha meztelen |
| maga a szerelem mellém fekszik, |
| az a vágy is, az esztelen |
| ölelkezés is kettéfeslik. |
|
| Nem hittem, hogy az sem segít, |
| ha szinte halálig betakarhatsz. |
| Nem vetkezik, ölelkezik – |
| magányom befordul a falnak. |
|
| S mi csak fekszünk tovább, ziláltan, |
| Sírás rázza a vállad, vállam: |
|
|
Ceruzasorok
| Melled alatt tenger lakik, |
| abban mosdik fekete hajnal, |
| abban mosdik életem, szép dél, |
| abban mosdik setét halálom. |
|
| Egyik tenger színe öröklét, |
| másik tenger színe örömzöld, |
| a harmadik megfejthetetlen. |
|
| blúzod sötétben széthúztad, |
| s a nagy víz megnézhette melled. |
|
| Hát én mért nem hallgathatok, |
| hisz számmal nézlek és eszemmel, |
| s az leszek, láthatatlan tenger. |
|
| Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, |
| szempillám, barna szirmom elfagy. |
| Dús lombom, koronám lehullik, |
| magamon tipródhatok holtig. |
|
| szempilláimba beleszőtték. |
| mint embert munka, szerelmet hűség. |
|
| Másokról előbb ruha hullik, |
| én belül vetkezem, hogy meglásd, |
| milyen is valóban szemem, |
| ha nem szürkül benne szorongás. |
|
| Boldog félszben, a nyugtalan állat |
| nézem, ahogy meztelen vállad |
|
| Le kéne szemhéjamat varrni, |
| hajnalod foglya ne legyek, |
| száz életet meg kéne halni, |
| hogy egyszer ne szeresselek. |
|
| a magány vasa, csak megcsikordul. |
| az élesre fent fény is kicsorbul. |
|
| Én májusom, májusfa, mályva, |
| minek nősz bele éjszakámba, |
| mély bányáimban mért világítsz, |
| ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz? |
|
| hogy magamat el tudom feledni. |
|
| Tél van, a fagyott telkeken |
| fák bámulnak az égő gazba. |
| Szerelmes, rád gondol kezem, |
| mint az almafák a tavaszra. |
|
| puha árnyékod nem simul rám, |
| de nyíltan és szemérmetlenül |
| szeretkezek veled az utcán, |
|
| bőrödtől megfeszül hasam, |
| izzó vassá gyullad a lágyék. |
| csak ilyen szabadságban járnék. |
|
| Csak az a jó, ha – meztelen lombok – |
| zúgunk a nyári förgetegben. |
| Csak az a jó, ha – szép száj és homlok – |
| nem csitulunk el tehetetlen. |
|
| Csak az a jó, ha – szív és halánték – |
| testünk halálig hisz, dörömböl. |
| Rajtad kívül nincs más világrész. |
| Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől. |
|
|
Mikor először
| Mikor először teremtettek, |
| szívembe rengő követ tettek. |
|
| Homlokomra, mert rút és szép volt, |
| vastollú páva szállt, az égbolt. |
|
| Sárga ként, s olajat öntöttek |
| szemembe, égjek, tüzesedjek. |
|
| Ezért lettem halálos, gonosz, |
| hűtlen-arcú, s így varázslatos. |
|
| Mikor másodszor teremtettek, |
| szívembe förgeteget tettek, |
|
| förgeteg-, halálhozó arcot, |
| elhajnalodót, megfogamzót, |
|
| ám e hajnal is halandó volt, |
| lánnyá változott, elfúvódott. |
|
| Harmadszor, hogy megteremtődjek, |
| nekivágtam a zöld időnek. |
|
| Zöld időnek, világároknak, |
| hova a kövek megálmodtak. |
|
| Útszélről meg beszélő ágat, |
| husángot metszettem hű társnak. |
|
| Ha néha szerelemben ázik, |
| boldog időt hajt, megvirágzik. |
|
| Néha meg farkassal bolondoz, |
| megbokrosodik, zöld vihart hoz. |
|
| Ha magam egyszer földbevetem, |
|
| Beszélő életem hadd töltsem |
| levelében, az évgyűrűkben. |
|
| Legyek vele kék derű, jó íz, |
| fanyar gyümölcs, keserű jó íz. |
|
| És mégis édes, mégis magvas. |
| Minden évszakon diadalmas. |
|
|
Nyugtalanság
| Istenem, jutott nekem elég |
| vagányság, s annyi fiatalság, |
| hogy ne kelljen rettegned azért, |
|
| Lehet, könnyelmű tékozlásom |
| szétfoszlik a földi magasban, |
| de egy maroknyi tisztaságot, |
| egy marék tüzet viszek magammal. |
|
| Csak annyit, ami már elég, |
| hogy teljesen el ne adósodjak. |
| Egy marék tűz, szemrésnyi ég, |
| egy tenyér víz a szarvasoknak. |
|
| Csak annyit, amit örökös szomjad, |
| a szám szélét szüntelen verő |
| nagy víz, a semmiség sem olthat. |
|
| Föltartott szikár tenyeredben |
| férfiaknál szerelmesebben. |
| S pucérul, szentségtelenebben, |
| mint bármely addigi világ |
|
| Istenem, jutott nekem elég |
| vagányság, s annyi fiatalság, |
| hogy ne kelljen rettegned ezért |
| a csavargó, nyugtalan tűzért, |
| ahogy szívemet szólíthatnád. |
|
|
Kültelki gesztenyefák
| rázza a szél az éjszakát. |
| Pislákol kigyúlva-kifúlva, |
| ágaim piros gyertyacsonkja. |
|
| Mint a meggörnyedt gondolat, |
| mint megroskadt öreg paraszt, |
|
| Tíz fehér ujjam csonkig égett, |
| tíz életem tövig tenyészett, |
| mintha a sötét leveledzne, |
| suhog testem százezer sejtje. |
|
| Mért késel szabadító hajnal, |
| mért hull korom, ha ez már a hajnal, |
| mért sír madár, ember a lombba’, |
| mintha már sohse hajnalodna. |
|
| A lélek kültelkén lobogva |
| izzik csak szívem gyertyacsonkja, |
|
|
Invokáció
| Ige, igézlek, adj fegyelmet, |
| énekemhez vulkánmély mellet, |
| életemhez vulkánmély torkot, |
| tüdőt, tüzeset, tűzben forgót! |
|
| Ha ének, tetőtől talpig élet, |
| ha élet, szívtől homlokig égjek, |
| ne meneküljek, ne henyéljek, |
| örökös nagy hűségben éljek. |
|
| változzak tőből szerelemmé, |
| akkor is, ha véremet venné |
| váram: Kőműves Kelemenné. |
|
| Forró szó szárítsa föl utam, |
| forró szél utánozza ujjam, |
| induljak irdatlan vadonban, |
| magamat erdőként kigyújtsam. |
|
| Magamtól ments meg, merjek merni, |
| ösztökélj, hinni és szeretni, |
| a kemény bölcsőből te vess ki, |
| taszíts ki: osztódni, születni! |
|
| S add meg, teremtsd meg ikerarcom, |
| a belőlem való tükörasszonyt, |
| ki érti s ki bírja a harcom, |
| és kész, hogy magába falazzon! |
|
|
Torlódó tél
| Jaj annak, kiben rettenet |
| szeme a fényt is úgy lesi, |
|
| ki fél, s nem tudja mit tegyen, |
| mert maga ellen vétkezik, |
|
| Így egyedül, mert nem bírom, |
| megdermeszt zuhogó kínom, |
| hangot adnék, de már kevés, |
| mint egy befagyott vízesés, |
|
| én sem hallom már magamat. |
| Fekszem torlódó tél alatt. |
| Hajam szuronyos fagyba lóg. |
|
|
Aki ivott az ég vizéből
| felhőt evett kenyér helyett, |
|
| ha a folyókban térdepelt, |
|
| lassan az időből kiszédül, |
| inni a mindenség vizéből, |
|
|
J. A.
Amikor szárszói szobrát ledöntötték
| De naprendszerek közé fehéren |
|
| Csillag kényszerülsz lenni, |
|
| szegényként legszegényebb, |
| lásd, most is a sínre dobtak. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
| Tehervonatok tolatnak az égen, |
| csillagok, lehulló meteoritrajok. |
| S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen, |
| s nézed, ahogy a halál feléd robog. |
| Fejed lehajtod az ég vassínére, |
| halál után is így váltsz meg minket a haláltól. |
| Te, kinek csak a halál volt munkabére, |
| s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol. |
|
|
Juhász Ferencnek
| Majd a húsodba harapunk mi is, |
| az elmúláshoz már ez is kevés lesz, |
| kikészítjük a tűz trónusait, |
| a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess. |
|
| Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed, |
| ágért, kötélért magadba kapaszkodsz, |
| de visz a világ, és szíve megered, |
| az őrület vizében mossa arcod, |
|
| hogy kifehéredsz, mint a kavicsok, |
| s minden pénzed: szemeid szétgurítod: |
| a mindenség testére alkuszol. |
|
| Látom: földet, füvet morzsol ajkad, |
| s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak: |
| marakodunk foszló árnyékodon. |
|
|
M. K.
| Nagy réten foghatták el egyszer, |
| ott csodálták piros csikók, |
| kipányvázták szerelemben. |
| Szájára köttetett a csók. |
|
| Könnyű bilincsben toporzékolt, |
| most állig vasban, vasban reszket. |
| Hát csapjatok rá halálos béklyót, |
| öleljétek meg, mert elmegy. |
|
| Maholnap így is elbitangol |
| – viharból van, viharba száll csak – |
| Ördögfüvet, tüzet harapjon |
| a boldog, ki utána vágtat. |
|
|
Megkövült idő
| Mintha kihaltak volna az évszakok, |
| megdermedt zöldben fürödnek a fák. |
| Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, |
| megkövült idő, haláltalan világ. |
| Nem merek élni, lélegzeni sem, |
| azt hiszen néha, nem is ver szívem, |
| csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. |
| Rettenetes nehéz az idebenn. |
| Hát élek, félek, alakoskodok. |
|
Magány
| Szél ömlik, szél csikordul, szél – |
| Késő telek virágot falnak. |
| csak ordasnak, veszett fiatalnak. |
|
| Szívemben háborúság, harc. |
| A vadság hadai seregelnek. |
| Kinő a szerelem a számon, a kihalt |
| állatok metszőfogai kinőnek. |
|
| ki magához kötözne engem, |
| s én nyűgeim, arcom levedlem. |
|
| De ím, ki hall is, magát tagadja. |
| Alkudozik, s hogy tetten ne érjem, |
| szelídít: kegyelem kenyéren |
| tart, hogy ne fussak vadonba. |
|
| Mert nincs kezem már, emberi arcom, |
| a földön fekszem, követ harapva, |
| állati szőr lep el, állkapcsom |
|
|
Válasz nélkül
| Milyenek, mondd, a földi itatósok, |
| a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen? |
| S az erecskék, hol tested fölszívódott? |
| Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben? |
| Elszelídültél, s most azért nem haragszol, |
| csak fekszel némán a föld alatti vackon, |
| negyven évre, megmerevíted állad, |
| fogat, körmöt növesztesz és szakállat, |
|
| Apám, most újra, újra hozzád szólok, |
| rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod, |
| a szeretet bennem mindig szabódott, |
| s mire meglelted, rögvest elfutott. |
| Most szükségem van rád, mert nem tudok mást, |
| mint vállalni a dalban szertefoszlást, |
| tudva, míg más éltét szabadon éli, |
| nekem ez jutott, kínlódni és megélni |
|
| Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény, |
| bolygó, tejút és nincsen olyan csillag, |
| ki olyan messze lenne innen, mint én, |
| az üres ég üres bölcsője ringat. |
| Magam vagyok és magányt nemz magányom, |
| én tapogatom domboruló halálom, |
| Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom! |
| Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom, |
|
| Az erecskék, a földi itatósok |
| fölszívták tested, mint itt ez a papír |
| a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott, |
| kicsapódott e szálkás tiszta kín. |
| Minek hazudjak, hiszen te is tudod már, |
| mindegy lenne az is, ha nem is szólnál, |
| beszélek én szüntelenül magamban, |
| de magammal, hogy értsem, megválaszoljam |
|
| Én nem tudok belenyugodni többé, |
| hogy örök tiltás legyen életem, |
| hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké |
| mellkaspáncél és vasborda legyen, |
| a boldogságot akarom kitakartan |
| dobogni, messzeföldre halljam, |
| a bordátalan, csupaszív világban, |
| s a világ bennem, ahogy helyébe zártam, |
|
| S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm, |
| megeteti s megmosdatja szívem. |
| Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön, |
| kitakart szívembe belevizel. |
| Árulás, hitszegés, vad hitetés ez? |
| Vagy csak magány, ami közösségé lesz, |
| Vagy az sem több még „emberárulásnál”, |
| s mint mindenütt, kettőn áll a vásár, |
|
| Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz |
| – huszonnégy éven át bújtattalak –, |
| te néptanító, te szívalatti munkás, |
| illegális száj, szem és gondolat, |
| mert rám a levegő is úgy nehezedik, |
| mint csontodra a halál, én érzem terheit, |
| Lélegezhetem, már ki nem elégít |
| ez a szabadság, akárhogy is, de én itt |
|
| Hát válaszolj, számra nehezülő |
| sejtéseimben érd tetten a tolvajt! |
| Válaszd szét, a szívben settenkedő |
| s az odakünn ólálkodó idegbajt! |
| Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek, |
| hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek, |
| szorongatja szívem, s milyen ítélet |
| feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek, |
|
| Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő |
| futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül? |
| Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt |
| húzod magadra, hiába-fedezékül? |
| Rézgombjaid, a csattos csillagok |
| elárulnak úgyis, le sem tagadhatod, |
| Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen, |
| kifosztva is, higgyek oly szerelemben, |
|
| Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van! |
| Halott még-halandón úgysem segít, |
| vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban |
| mutogatná a maga törvényeit. |
| Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz, |
| csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez, |
| mondjam a jót, a többi nem a dolgom, |
| nekem elég, ha kisajgom és kimondom, |
|
|
Tékozló meztelenség
|
Koczkás Sándornak
| Egyszercsak el kell hagynom mindent, |
| hogy teljesen magam lehessek, |
|
| Le kell tépnem utolsó ingem, |
| hogy őszintén higgyek és szeressek, |
|
| Az özönvízelőtti szabadság |
| sápad bennem, a hold rézpénze, |
|
| Be kell, hogy testemet avassák |
| minden meztelen szenvedélybe. |
|
| Se magány, se a tiszta éhség, |
| nem tarthat itt barát, se asszony, |
|
| E világ nem oly szerelmes szépség, |
| hogy térdéhez kelljen kuporodnom, |
|
| álruhás ember leszek ismét, |
|
| Szédítő ing lesz a ruhám, |
| ingem tékozló meztelenség. |
|
|
|