Szaggatott világ

1956–1964

 

 

 

 

Csak aki olyan fiatal

 
Csak aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
 
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,
 
Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
 
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,
 
Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
 
milyen óriás szerelemmel
szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.

 

 

 

A gyerekkor tájai

 

 

 

 

Önarckép

Apám elúszott észrevétlen,
nyújtott testtel, mint a szarvasok,
átszökkent a nagy tétlenségen,
s az idő fenyvesébe futott.
Anyám itt van még, mind fehérebb,
begyolcsozza a bánatot,
s az elmúlással beszélget,
mint a megháborodott.
Én, az öklömnyi gyerekember,
kettőjük közt ágaskodom.
Anyám veszekszik szép szememmel,
apám dörömböl hátamon.

 

 

 

Tavasz előtt

A nyurga égnek tükröt tart a lék,
s a kövek alól menekvő halak
már érzik, amint meghajlik a jég
a sugarak roppant súlya alatt.
Ezüstfarú jércék sikonganak,
kapkodnak a dőlő sugarakért.
Örömüktől elszabadul a nap
– leperzseli a fagy szemöldökét –
Holnap kicsap az árkokból a víz,
kavargó vadvizek kémlelgetik
a végtelent, fehéren habzó barkák,
vizükre kölykök futnak, combukig
csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik
izmaikban a fékevesztett szabadság.

 

 

 

Zúdulás

A tájból kicsap a fű.
Micsoda tavasz!
Virágok: szökőkutak
robbannak rögökből, földből.
A kövekből szikáran zúdul a gaz.
A fák
aknát:
szikrázó rügyeket robbantanak.
S leveleket,
– szétvetik az eget,
olyan hatalmasak.
Micsoda gyönyörű harag!
Magvából kiroppan a mag,
fellövell, egyre magasabb,
– már a fény bokájáig ér –
kiömlő dac, a zab.
Hej, fiatalság, forradalom,
zúduló évszak, csak el ne hagyj!

 

 

 

Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.
Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.
Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.
A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.

 

 

 

A gyerekkor tájai

 

1

Forrósodik a levegő,
lázakat üzemel a nyár.
Lombokból aranyeső
szivárog: méhek csapata száll.
Puha dünnyögés permetez,
omlik hársak oldalán.
 

2

S ím, harangozni kezdenek,
három sovány akácfa húzza
a napból lógó kötelet.
Leng, leng vadul a nap harangja.
Rebben az elpilledt a meleg,
lepkeként inni száll a kútra.
Kövér bivalyok döglenek.
Fejük visszahajtják nyakukra.
 

3

Dél, aranyeső, nyugalom.
A világnak most semmi dolga.
A rakoncátlan riadalom
cseresznyézni bebú a lombba.
Fény villan, fecskevillogás.
Fölvirít glottgatyája foltja.
Tömött nyarakat markolász,
ingét begyes duzzadtra rakja.
 

4

Kazlak mögött az etetők,
hátuk a csupasz falnak döntve
hüssölik az ebédidőt.
Sapkájuk lehúzzák szemükre.
Mezítelen mellükre száll,
s álommal, porral elvegyülve
megtelepszik rajtuk a nyár.
Sós izzadtság szikje, ezüstje.
 

5

A nap is ott lábatlankodik
közöttük, ő is lehüssölne.
Elliblábol a vályúkig,
nézni magát a víztükörbe.
Az eget magára öntené,
minek ragyog a kék vödörben.
Ingét a rezgő fák fölé
hajítja, megmosdik a csöndben.
 

6

Anyám is itt leveledzik,
a semmiségben folytatódva
áttetszővé lesz egy kicsit,
sziromtestű, égbőlvaló fa.
Arcát kezébe temeti,
a laza szél vállán lecsusszan,
egész térdéig befedi
hosszan zuhogó alkonyattal.
 

7

Álomból csukló zokogás
félig ébren, innen az álmon,
hozzám vissza minek találsz,
megszépült arcú adósságom.
Húztam, vittem a töreket.
Csupa sár, lucsok lett a számból.
Most mégis, mint jó álmot fejtelek
le a bábbá vált, csupasz világból.

 

 

 

Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,
megfőzte a nyomorúságot,
a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.
A vézna tűznél véznább volt árvasága.
Ázott csutkák, vizes tengeriszárak
tüzén melegedett gyermekkorom.
A kódorgó füst kékellő tulipán lett,
s megrázkódó virág köhögető anyám.
Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,
egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért
énekeltem a megfeszített Jézust,
kilencéves, árva evangélista.
Innen hoztam az éneket magammal,
és most, mikor már Istennel semmi dolgom,
ők énekelnek, szorítják össze mellem,
hatholdas Jézus, napszámos apostol.
Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.
Emlékeimben egy gyerek kuporog,
üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,
s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel.

 

 

 

Szálló vizek

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.
Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.
Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.
Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

 

 

 

Betlehem

Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok,
jöjjetek hozzám, meleg testetekkel,
gyöngy párátokkal melengessetek fel.
Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok,
nagy meleg tüzet rakjatok köröttem,
s döntsétek rám, nagy tél van szívemben.
S ti, éhes borjak, fogadjatok engem
magatok közé, íly számkivetetten
nem élhetek én, hiszen nem vagyok
se kő, se gép és nem arra születtem,
hogy halált faljak acélbetlehemben,
és így hihessem, egyszer jóllakok.

 

 

 

Foltok

Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel,
gizgazon heverész, tűnődik elmenőben,
vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e?
Szinte a földig ér a sugarak kötele.
Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek.
Motollán köszörüli kényesre a delet.
Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok.
Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot.

 

 

 

Arcok

Izmindi József, a birkapásztor
meg Herbst András a postasorról,
meg Horváthék az Öreg utcán,
a Vén Meszó arca koromból
– ennyi örökség jutott rám.
Ők töltik meg úti tarisznyám,
ha éheznék a messze útban,
mert nincsen hamubasült pogácsám,
kerek arcukból falatozzam.
Így élek, s ha egy éjszakán majd
kihullnak szép számból örökre,
elásom magam mélyen a földbe,
hogy arcuk, szájuk megtaláljam.

 

 

 

Izmindi József

Csizmáját le sem vetette,
csak hanyatt vágta magát ruhástól,
Izmindi József, a birkapásztor,
méltósággal ment át a végtelenbe.
Úgy, ahogy élt, hallgatag tette,
nem félhetett a számadástól,
kilencvenkilenc évét rendre
átterelte az elmúláson.
Mit sirassam, néha irigylem,
mert látják, megy a kerteken innen,
barna virág, fű fut utána,
a szél térdére ugrik: itt van!
S körébe tódul, tolong száz pitypang,
a rét hömpölygő birkanyája.

 

 

 

Dödögő

 
Dödögő, cigányhercegem,
kit én is csak te-vel aláztam,
 
s akinek nem volt neve sem,
engedje meg, hogy most magázzam.
 
Fönn a mennybéli putriban
úgyse vitte többre a lelke,
 
mint hogy ráülhet sutyiban
a külön isteni illemhelyre.
Hát tudja meg, tartson méltóságot,
mert méltóságos proletár volt,
nyűtt gönceiben úgy feszítsen,
hogy magának, mint senkinek sem,
– lekapva fejéről a világot –
előre köszönjön az Isten.

 

 

 

Cséplés

Augusztus van, agancsosodnak
szarvasok, bikák dulakodnak.
Parázson ágaskodó mének
harapdálják hasát az éjnek.
Rezes sugárral gőzölögnek
a csillaggal bevetett mennyek.
Hold párállik – aranyló trágya –,
mit elejtett az éj bikája.
Az égi vetésben ezüst nyúl,
néha egy-egy csillag megindul,
iramlik füstölgő szántókig,
a mindenség fényekben porzik.
Égi búzák nőnek, megnőnek,
fénnyel, harmattal telítődnek,
fejüket a földig lehajtják,
magukat megadón megadják,
mert a hajnalban vörös képpel
szuszog a nap nagy cséplőgépe,
sovány akácok, üres zsákot,
bogozzák, oldják a világot.

 

 

 

Ballada a kovácslegényről

Mondják ma is, ha este lett,
s emlékeznek a vének,
vitéz legény volt, csudagyerek,
vasat tört, tüzet tépett.
Léptétől, így mesélik,
megdőltek minden falak.
Hát földbe vetették derékig,
hogy inai hamvadjanak.
S mondják, már gyűltek a varjak,
zöld halál kiáltozott,
de megvívott vélük, harmadnap
hajnalra átváltozott.
Lába érc, izzó gyökér lett,
a mélyben a szív megeredt,
dereka ágakat vérzett,
lángokat levelezett.
És mondják, madarak szálltak,
szárnyukon négy ég felett
hordták a csudafának
magvát, az embertüzet.
S ím, szikrázik, dől a madárhad,
az ég is kitollazik,
Hatalma támad a lángnak,
kő, csillag hamvadozik.
Mondják, azóta sarjad
az a fa, rügyei megerednek,
mert újra kigyújtják minden nap
a lázba, kínba vetettek.

 

 

 

Ím, én is

Ím, én is, ki az örök nyártól,
fogantattam az ifjúságtól,
s bordáim között, így születtem,
világszaggató szerelem ver,
elhamvadok, de el nem égek,
az idő feketébbre éget,
s ha nem leszek, csak füst, korom, sár,
őrt fogok állani síromnál.

 

 

 

Szél zúdít…

Szél zúdít rozsdás csillagot,
szélben bogáncs vöröslik.
Osztozkodnak az évszakok.
Iszákjuk földre öntik.
Pönög az elmúlás szele.
Hangja hulló darázsé.
Levélszó didereg, zene.
Már a hangtalanságé.
Nagyapám, túl az éjszakán,
repedt lócáján horkol.
Csillag zúzódik bajuszán,
tüsszög a csillagportól.

 

 

 

Éhség

Az apjának nem volt se háza, se lova.
Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha,
a fiú így, vékony árnya volt ostora,
a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza.
De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött
végig az Öreg utcán a tehenek között,
illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat
– dús tőgyük – irigyelték is az igaziak.
Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk,
a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk,
levelük ha csak rándult, a bogárzó eget
is elhessegette volna ingével a gyerek.
De az igazi az volt, mikor az alkonyat
leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat,
s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga –
verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka.
Házam földúlva, fáim leölték farkasok,
fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk,
fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem.
Állok életre szántan, halálig éhesen.

 

 

 

Legenda

Kit földbe vetettek derékig,
hogy fölsírt és vért izzadott,
azon a darazsak érzik
a megváltozott kárhozatot.
Kinő a szikes magányból,
fa lesz és messzire lát.
Testvérként érti a jámbor
füvek zarándoklatát.
S mit érzékeink nem értnek,
megsejti érdektelen,
az érdemben mennyi az érdek,
a rokon hol idegen.
Kit földbe vetettek derékig,
ízekre osztja magát.
Eljut az őszinteségig.
Füvekben lázad tovább.

 

 

 

Kollégium

Fél öt.
Kint katonák menetelnek.
Az élők
rabjai lettek a rendnek.
Sóhajt,
a falról a lepkecsönd rebben,
egy sóhajt
fojt el az ész a szívemben.
 

1956. december

 

 

 

Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret,
s le kell lécelnem végül
e Lordok Házának nevezett
körtéri népbüféből,
kiiszom magányos söröm,
mit heccből nekem rendelt
egy nő, ki aztán elköszönt,
rám testálta a cehhet,
s ha már teljesen este lesz
– szívemig besötétül –,
zsebrevágom a kezemet.
Lelécelek a létből.
Talán nem is káromkodok.
Ki az utcán éjszakázik,
– az éjtől – kérek egy csillagot,
és elszívom hazáig.
Hajnalban leülök bezárt
szívetek elé a földre,
megvárom a kapunyitást,
mert nem lesz egy vasam se,
s reggel, mikor az ablakok
kicsattannak a fényre,
nagy sikkesen beslisszolok
szívetek albérletébe.
Utóirat:
Ártatlan egy dal ez, bizony,
nem kendőzi el orcám.
Kívül gyöngy, befele iszony.
No, de kinek volt köze hozzám?!

 

 

 

Maradj velem

 

 

 

 

A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,
vérszaggal terhes este volt.
Csak állt a kopott kiskabátban,
vérében haldokolt a hold.
Felhuhogott egy ócska fegyver.
A félelem szívemre dobta.
Élet vagy halál? Szerelemmel
néztünk a célzó csillagokba.
 

1956

 

 

 

Zsoltár

Mikor a világba vágnak
a rozsdás pengék, a fények,
s mint a galambok, elülnek,
a gyűrűző remegések,
a hűvös hátú vizeken
csak álmos hullám botorkál,
szívemben akkor versz te fel,
mint szúnyogdal, vízi zsoltár.
És lassan fellüktet a föld,
érzem: az érverésed,
a fákról menekül a zöld,
hűvös szemedre téved,
elbólongnak az árnyak,
alkonnyá szenesednek,
reszket vállamon vállad,
mint vízen az égitestek.

 

 

 

Szilánkok, szögek

Szilánkok, szögek
csapódtak számba:
a neved.
Szétforgácsoltad nyelvemet.
S most némán, jelekkel,
tagolatlan ős-állat neszekkel
tanulok beszélni.

 

 

 

Szelíd ég

Feld Gézának

 
A rózsa fölrobban, kinyílik.
Szirmok sárga szilánkja száll,
rügyek géppuskatüze izzik,
leveleket lyuggat a nyár.
Zöld füvekbe hal a halál.
Kattogó sorozatban fény dől,
különleges repülőgépről
bombázza a földet a nyár.
A fák virággal pörkölődnek.
És csönd! És ég! Micsoda nyár
készteti rám a képzeletnek
képeit, kényszerzubbonyát,
hogy harc, halál a kékellő ég,
arcbalőtt vasgolyó a szem,
a nyár bombázó repülőgép,
belőtt bunker a szerelem.
Szelíd ég! Tündökölő meggyfák,
de benn, a szív üregeiben
egy rózsa fölrobbant! Ölelj át!
Ne vessen szét a félelem.

 

 

 

Estétől hajnalig

 

1

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.
 

2

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.
A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.
 

3

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldell szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?
De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.
 

4

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.
Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.
Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.
 

5

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,
hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül
a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.

 

 

 

Elmegyek én is…

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén
s a tél csúcsain hol életem s szerelmem újravirágzik
a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal
egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával
 
egészen anyámig betakar

 

 

 

Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád
megmelegítem az ágyad
mellemmel búvok melledhez
s nem jövök el soha többé

 

 

 

Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád
Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap
És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz
Már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

 

 

 

Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

 

 

 

Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova
csodálkozás riasztott engem
Megyek zuhogó szédületben
Megyek és nem tudom hova
Hó hull vállamra Orgona
virága kong mégis időtlen
a decemberi levegőben
a tél a tél káprázata
A zsuppos házacskák sora
a tündökléstől sorra kigyullad
Zúg az éj Bordái sípolnak
mint egy hatalmas orgona
A tél s a téli nyár hada
maga dalol zuzzos füveknek
Azt kéne mondanom szeretlek
és tudom – nem mondom soha
Hát hagyj el Ócska mágia
ez az egész télről tűzvészről
Annyi az igaz az egészből
magam vagyok mint még soha

 

 

 

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.
Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom Klára meghalt, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,
de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz
árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,
szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.
Madár repül a szívem felett.
Arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet.
Nem tudja magát elfeledni.
Már csak azon csodálkozik,
hogy lehet, hogy össze nem roppan
az agy, de tovább gondolkodik,
érez és parancsol nyugodtan.
Vagy hogy nem dőltem össze én is
az első, óvatlan döbbenetben,
mikor csak megsejtettem félig
ki szeretett és kit szerettem.

 

 

 

Szerelmes vers

 

1

Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne,
hogy terméketlen, magtalan világ,
s örök sodrásban, ölelve-menekülve,
haláltalanul gyújtja meg magát,
s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve,
túlélné magát a pusztulást,
akarhatna-e, vágyhatna-e többre
és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje –
súrlódok, gyúlok a szerelem után?!
 

2

Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed.
Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.
 

3

Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek.
Legyen füvem, mézem, csorgó borom.
Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget
szememen, gyötörjön gyönge gyom.
Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat,
s ha mellemben a dél időm elveri,
bennem emberek éljenek-haljanak,
s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem
megőrzi és tovább műveli.

 

 

 

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem
szíveddel, ezért vagy ilyen,
mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.
Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.
Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,
s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.
Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!
Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett
tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.
A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,
s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,
testvér, csak testvér szólhat így,
ha tükrével találkozik.
S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdel így valaki.
De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!
Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,
és minden szerv: külön-külön
beszél, beszél: öröm, üröm,
fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.
Hallgasd csak, milyen hangzavar:
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj,
hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.
És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.
Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,
halkulni, arcvonásnyira,
csupán csak dobbanásnyira,
csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.
Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!

 

 

 

Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,
napjaid hogy édesítsem,
ha elgazosodik a száj,
s a szerelmet is, mint egy talált
szép kavicsot,
gyanakvón csörgetem kezemben?!
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
– Hordalékával átcsapott fölöttem
a hús forradalma, a nyár.
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott
s nem hagyott mást,
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,
s hiába tudom: nem vagyok száműzött,
úgy fekszem melled, combjaid között,
mint lovak, temetetlen dögök
tetemei közt izzadt és sáros katonák.

 

 

 

Aki ilyen

Fejem fölül elszáll az ég.
Fagy ver, ólmos eső ijeszt.
Ha mostan hozzád szállanék,
eltemetetlen vállamért
világgá hessenne szíved.
– Ha a szerelem elhagyott,
te ölelj, nagyobb szerelem.
Zöld ágyak, kültelki padok,
ha már így idekünn vagyok,
ti adjatok szállást nekem.
Aki ilyen, hova legyen,
ha apja nincs, s az anyja is
így ég, füsttelen, jeltelen
mocsaras, tőzeges földeken,
s mint fia, kisded maga is?
Aki ilyen, ki várja még?
Tud szólni még, kiáltani?
Vagy tűri csak, ahogy szívét
kivési a csillagos ég:
az éjkorszak szerszámai?

 

 

 

Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,
hogy azt hittem, beledöglöm,
de soha oly keservesen,
hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.
Tudtam, megkeserül a száj,
ha csak a kényszer ránt magához,
s előbb vet ráncot a vágy,
mint a lepedő vagy a vánkos,
de nem hittem, hogyha meztelen
maga a szerelem mellém fekszik,
az a vágy is, az esztelen
ölelkezés is kettéfeslik.
Nem hittem, hogy az sem segít,
ha szinte halálig betakarhatsz.
Nem vetkezik, ölelkezik –
magányom befordul a falnak.
S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,
életfogytiglan, évekig.
Sírás rázza a vállad, vállam:
Ki ez az idegen itt?!

 

 

 

Ceruzasorok

Melled alatt tenger lakik,
abban mosdik fekete hajnal,
abban mosdik életem, szép dél,
abban mosdik setét halálom.
Egyik tenger színe öröklét,
másik tenger színe örömzöld,
a harmadik megfejthetetlen.
Néha haragvó, néha alvó.
*
A kutak is elnémultak,
amikor a folyó mellett
blúzod sötétben széthúztad,
s a nagy víz megnézhette melled.
Hát én mért nem hallgathatok,
hisz számmal nézlek és eszemmel,
mikor a semmibe zuhogok,
s az leszek, láthatatlan tenger.
*
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.
*
Születésedkor hajadat
szempilláimba beleszőtték.
Teveled nézem magamat,
mint embert munka, szerelmet hűség.
*
Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
*
Boldog félszben, a nyugtalan állat
szűkölő békéjével teli
nézem, ahogy meztelen vállad
halálom lefegyverezi.
*
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek,
száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
*
Halántékod nem üti be
a magány vasa, csak megcsikordul.
Szádon a tél lehelete,
az élesre fent fény is kicsorbul.
*
Én májusom, májusfa, mályva,
minek nősz bele éjszakámba,
mély bányáimban mért világítsz,
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?
*
Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.
*
Tél van, a fagyott telkeken
fák bámulnak az égő gazba.
Szerelmes, rád gondol kezem,
mint az almafák a tavaszra.
*
Megyek az utcán egyedül,
puha árnyékod nem simul rám,
de nyíltan és szemérmetlenül
szeretkezek veled az utcán,
bőrödtől megfeszül hasam,
izzó vassá gyullad a lágyék.
Teveled, tőled ittasan
csak ilyen szabadságban járnék.
*
Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
zúgunk a nyári förgetegben.
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
nem csitulunk el tehetetlen.
Csak az a jó, ha – szív és halánték –
testünk halálig hisz, dörömböl.
Rajtad kívül nincs más világrész.
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

 

 

 

Tékozló meztelenség

 

 

 

 

Mikor először

Mikor először teremtettek,
szívembe rengő követ tettek.
Homlokomra, mert rút és szép volt,
vastollú páva szállt, az égbolt.
Sárga ként, s olajat öntöttek
szemembe, égjek, tüzesedjek.
Ezért lettem halálos, gonosz,
hűtlen-arcú, s így varázslatos.
Mikor másodszor teremtettek,
szívembe förgeteget tettek,
förgeteg-, halálhozó arcot,
elhajnalodót, megfogamzót,
ám e hajnal is halandó volt,
lánnyá változott, elfúvódott.
Harmadszor, hogy megteremtődjek,
nekivágtam a zöld időnek.
Zöld időnek, világároknak,
hova a kövek megálmodtak.
Útszélről meg beszélő ágat,
husángot metszettem hű társnak.
Ha néha szerelemben ázik,
boldog időt hajt, megvirágzik.
Néha meg farkassal bolondoz,
megbokrosodik, zöld vihart hoz.
Ha magam egyszer földbevetem,
bordáim közé őt ültetem.
Beszélő életem hadd töltsem
levelében, az évgyűrűkben.
Legyek vele kék derű, jó íz,
fanyar gyümölcs, keserű jó íz.
És mégis édes, mégis magvas.
Minden évszakon diadalmas.

 

 

 

Nyugtalanság

Istenem, jutott nekem elég
vagányság, s annyi fiatalság,
hogy ne kelljen rettegned azért,
ha éhenkórász életemért
éveim rajtad bevasalják.
Lehet, könnyelmű tékozlásom
szétfoszlik a földi magasban,
de egy maroknyi tisztaságot,
egy marék tüzet viszek magammal.
Csak annyit, ami már elég,
hogy teljesen el ne adósodjak.
Egy marék tűz, szemrésnyi ég,
egy tenyér víz a szarvasoknak.
Csak annyit, amit örökös szomjad,
a szám szélét szüntelen verő
nagy víz, a semmiség sem olthat.
Sem bárki semmirekellő.
Föltartott szikár tenyeredben
így izzok a hajdankori
férfiaknál szerelmesebben.
S pucérul, szentségtelenebben,
mint bármely addigi világ
tűzhányó asszonyai.
Istenem, jutott nekem elég
vagányság, s annyi fiatalság,
hogy ne kelljen rettegned ezért
a csavargó, nyugtalan tűzért,
ahogy szívemet szólíthatnád.

 

 

 

Kültelki gesztenyefák

Kültelki gesztenyefák,
rázza a szél az éjszakát.
Pislákol kigyúlva-kifúlva,
ágaim piros gyertyacsonkja.
Mint a meggörnyedt gondolat,
mint megroskadt öreg paraszt,
földbe szúrva botomat,
állok az éjszaka alatt.
Tíz fehér ujjam csonkig égett,
tíz életem tövig tenyészett,
mintha a sötét leveledzne,
suhog testem százezer sejtje.
Mért késel szabadító hajnal,
mért hull korom, ha ez már a hajnal,
mért sír madár, ember a lombba’,
mintha már sohse hajnalodna.
A lélek kültelkén lobogva
izzik csak szívem gyertyacsonkja,
az árvaság külvárosában
meggyökerező éjszakában.

 

 

 

Invokáció

Ige, igézlek, adj fegyelmet,
énekemhez vulkánmély mellet,
életemhez vulkánmély torkot,
tüdőt, tüzeset, tűzben forgót!
Ha ének, tetőtől talpig élet,
ha élet, szívtől homlokig égjek,
ne meneküljek, ne henyéljek,
örökös nagy hűségben éljek.
Kőből és vasból elevenné
változzak tőből szerelemmé,
akkor is, ha véremet venné
váram: Kőműves Kelemenné.
Forró szó szárítsa föl utam,
forró szél utánozza ujjam,
induljak irdatlan vadonban,
magamat erdőként kigyújtsam.
Magamtól ments meg, merjek merni,
ösztökélj, hinni és szeretni,
a kemény bölcsőből te vess ki,
taszíts ki: osztódni, születni!
S add meg, teremtsd meg ikerarcom,
a belőlem való tükörasszonyt,
ki érti s ki bírja a harcom,
és kész, hogy magába falazzon!

 

 

 

Torlódó tél

Jaj annak, kiben rettenet
rákosodik, idegbeteg
szeme a fényt is úgy lesi,
halálra mikor sebezi.
Jaj annak ezerszeresen,
ki fél, s nem tudja mit tegyen,
mert maga ellen vétkezik,
ha kicsorbítja késeit.
Így egyedül, mert nem bírom,
megdermeszt zuhogó kínom,
hangot adnék, de már kevés,
mint egy befagyott vízesés,
én sem hallom már magamat.
Fekszem torlódó tél alatt.
Hajam szuronyos fagyba lóg.
Körülvettek a jégcsapok.

 

 

 

Aki ivott az ég vizéből

Aki ivott az ég vizéből,
felhőt evett kenyér helyett,
önmagát vette feleségül,
s egész világot éhezett,
aki csillagokra térdelt,
ha a folyókban térdepelt,
arcát kimosta a szégyen,
kavicsként kifehéredett,
lassan az időből kiszédül,
magával ragadja az út,
inni a mindenség vizéből,
s betelni múlhatatlanul.

 

 

 

J. A.

Amikor szárszói szobrát ledöntötték
Te már túl vagy a léten,
minket még köt a föld.
De naprendszerek közé fehéren
álmaink kötözöd.
Pokolra akartál menni,
pokolibb égre szálltál.
Csillag kényszerülsz lenni,
ki mindig ember voltál.
Téged milliárd ember
kötözött itt a földön,
most sugárkötelekkel
megkötve dörömbölsz
az égen és a földön,
már nem is te kiáltasz,
a mindenség dörömböl,
dübörög, mert csak álarc
a neved, áruvédjegy.
Te józanul legbolondabb,
szegényként legszegényebb,
lásd, most is a sínre dobtak.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Tehervonatok tolatnak az égen,
csillagok, lehulló meteoritrajok.
S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen,
s nézed, ahogy a halál feléd robog.
Fejed lehajtod az ég vassínére,
halál után is így váltsz meg minket a haláltól.
Te, kinek csak a halál volt munkabére,
s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol.

 

 

 

Juhász Ferencnek

Majd a húsodba harapunk mi is,
az elmúláshoz már ez is kevés lesz,
kikészítjük a tűz trónusait,
a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess.
Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed,
ágért, kötélért magadba kapaszkodsz,
de visz a világ, és szíve megered,
az őrület vizében mossa arcod,
hogy kifehéredsz, mint a kavicsok,
s minden pénzed: szemeid szétgurítod:
a mindenség testére alkuszol.
Látom: földet, füvet morzsol ajkad,
s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak:
marakodunk foszló árnyékodon.

 

 

 

M. K.

Nagy réten foghatták el egyszer,
ott csodálták piros csikók,
kipányvázták szerelemben.
Szájára köttetett a csók.
Könnyű bilincsben toporzékolt,
most állig vasban, vasban reszket.
Hát csapjatok rá halálos béklyót,
öleljétek meg, mert elmegy.
Maholnap így is elbitangol
– viharból van, viharba száll csak –
Ördögfüvet, tüzet harapjon
a boldog, ki utána vágtat.

 

 

 

Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

 

 

 

Magány

Szél ömlik, szél csikordul, szél –
Késő telek virágot falnak.
Nem való vagyok én
csak ordasnak, veszett fiatalnak.
Szívemben háborúság, harc.
A vadság hadai seregelnek.
Kinő a szerelem a számon, a kihalt
állatok metszőfogai kinőnek.
Talán, ha lenne valaki,
ki magához kötözne engem,
föl tudna szabadítani,
s én nyűgeim, arcom levedlem.
De ím, ki hall is, magát tagadja.
Alkudozik, s hogy tetten ne érjem,
szelídít: kegyelem kenyéren
tart, hogy ne fussak vadonba.
Mert nincs kezem már, emberi arcom,
a földön fekszem, követ harapva,
állati szőr lep el, állkapcsom
minden élőbe belemarna.

 

 

 

Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
 
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
 
véded, mi még tied?!
Apám, most újra, újra hozzád szólok,
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,
a szeretet bennem mindig szabódott,
s mire meglelted, rögvest elfutott.
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,
mint vállalni a dalban szertefoszlást,
 
ami rámméretett,
tudva, míg más éltét szabadon éli,
nekem ez jutott, kínlódni és megélni
 
költészetemet.
Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
 
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
 
megszülni nem lehet.
Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
 
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
 
azt is, mit nem lehet.
Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
 
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
 
verjen hűségesen.
S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,
megeteti s megmosdatja szívem.
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,
kitakart szívembe belevizel.
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?
Vagy csak magány, ami közösségé lesz,
 
és szüli a magányt?
Vagy az sem több még „emberárulásnál”,
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,
 
ember s ember gyanánt?
Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
 
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
 
nem érzem jól magam!
Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
 
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
 
habár nem éhezem.
Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt
húzod magadra, hiába-fedezékül?
Rézgombjaid, a csattos csillagok
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,
 
úgy világít szíved.
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,
kifosztva is, higgyek oly szerelemben,
 
mi nem jut itt senkinek?
Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
 
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
 
mire a csönd tanít.

 

 

 

Tékozló meztelenség

Koczkás Sándornak

 
Egyszercsak el kell hagynom mindent,
hogy teljesen magam lehessek,
Le kell tépnem utolsó ingem,
hogy őszintén higgyek és szeressek,
Az özönvízelőtti szabadság
sápad bennem, a hold rézpénze,
Be kell, hogy testemet avassák
minden meztelen szenvedélybe.
Se magány, se a tiszta éhség,
nem tarthat itt barát, se asszony,
E világ nem oly szerelmes szépség,
hogy térdéhez kelljen kuporodnom,
Legkisebb fiúnál sutább:
álruhás ember leszek ismét,
Szédítő ing lesz a ruhám,
ingem tékozló meztelenség.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]