Napimádó
Ott napozott a nyári kert zugában, |
szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák, |
szemérmére szabott fürdőruhája |
alig nagyobb egy óriás sziromnál, |
bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt |
volna a messziről jött pesti asszony, |
ketten láttuk, én meg az öreg Isten, |
örült az Úr, mert visszaigazolva |
találta benne mesterművét, én meg |
parázna hévvel feledkeztem buja |
verőfényében, mintha párja lennék, |
s kamaszfővel folytatnám a teremtést, |
s akkor a néma rózsa éjszakája, |
ahogy helyette behunyt szemmel érzek, |
döbbentett rá, a mélység vajudása |
veti világra ezt a fényességet, |
amit csak látok, ő meg csak világít |
vakon, a legsötétebb éjszakáig. |
|
|