Napimádó

Ott napozott a nyári kert zugában, szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák, szemérmére szabott fürdőruhája alig nagyobb egy óriás sziromnál, bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt volna a messziről jött pesti asszony, ketten láttuk, én meg az öreg Isten, örült az Úr, mert visszaigazolva találta benne mesterművét, én meg parázna hévvel feledkeztem buja verőfényében, mintha párja lennék, s kamaszfővel folytatnám a teremtést, s akkor a néma rózsa éjszakája, ahogy helyette behunyt szemmel érzek, döbbentett rá, a mélység vajudása veti világra ezt a fényességet, amit csak látok, ő meg csak világít vakon, a legsötétebb éjszakáig.