Elpusztított képek alá

Mórotz Lászlónak   Mezei Krisztus Mindentudóvá most feszül, kévébe köti a szelet, törzsével hökkent folyamot, fényt zsúfol lehajtott fejével, ő most teremt pillanatot, találkozást ég, föld után, ég, föld között történetet, tér-nyájat és zene-időt, itt szenved ő, itthon vagyok, eljönnek a kukoricák, lepkék, tarlók, otthoniak, augusztus péntek délután.   Variációk I–IV Ha a tető is leszakad, szélfújta behorpadt kalap röpül mellettünk, belefűzöm megindult sírásodat. Ha a világ is eluszik mellettünk, fejünkre zudít holt sirályokat, belefűzöm megindult sírásodat. Ha lesz még aki megmarad, mikor a tető leszakad, s a világ elúszik, belefűzöm megindult sírásodat. Ha megmarad egy buborék, szivárványfelü buborék, sóhajod burka, belefűzöm megindult sírásomat.   Duplaszaltó Mónikának Micsoda szorongás belül, micsoda remegés feketül szemem sarkában, micsoda ostorosoknak ostroma veri hátamat? szívemen rózsakoszorú szárad el, följajdul aki megölel, sebes lesz, aki megölel. Hiába vár a zöld, nem művel kezem, csak eljátszik a fűvel, mint a hülyék a pillanattal. Mit cselekedjek önmagammal? nézzek az emberek szemébe, mint földi-kutya az enyémbe, olyan félelmes tekintettel, hogy már puska kell szemem ellen? Bocsássátok meg kisdedek levegőpusztító létemet, a könnyen bukót, a fölös ideggyulladást egymás között!   Család mínusz egy Ebben az évben fölfeszítve. Túl a megváltás idején, hanyatt fekszem szárnyaim bölcsőjében, pelenkám Krisztus leple. Kezdem újra semmiből, lábamból lábamat növesztve, szivemből szívsajgás felé a nulla kék mentőövén. Istenek, költők, lázadók, önégetők, éji stricik nem élték túl a kisdedet, aki itt cuclizik. Oázok és nyűgösködöm, fölsejlik minden frázisom: nő-szesz-botrány-oázisom mögött apám halottas ágya. Adjál! Adjatok! meghálálom, nem jövök többet a világra, szemérmes szolgátok leszek, beviszem, kihozom, megtalálom.