Vízparton

fényképre:

Mosolygunk, mert ketten vagyunk, levél-csipkék árnyéka sem takar. Össztűzből menekült férfi, nő, úszva szerelmeskedők első jelenete a parton, őserdei-rabok első szabad ölelkezése. Egyikünk hármat mutat. Másikunk lehulló kezében cigaretta. Együtt az őszbe, együtt az őszön át a télbe. Mindíg csak ugyanott.

Gömbölyüek. A képen túli horgászok meggyorsult időben. Hátunk mögött cégtáblákkal örökké, homokban delelők, emlők macska-dorombolása, combok leopárd-ásítása, kar-hinták István-királyi búcsuja, ülve, állva, hason, hanyatt. Idegen néz rám, a másik távozóban, hiányos öltözetben eltűnni képtelen. Figyelnek valakit, talán botrány kezdődik? Ne heverjünk ilyen nyugodtan! Béke van. Csíkos gumimatracok, boldog fatörzsek a képben, felsőtestem kisérni kezdi a Napot.

Kopaszodik, ki háttal áll, most elfelejti. Azt sem érzi, mi hiányzik neki. Kislánya érintése nem jut hozzá soha. Igy védi isten a gyereket, ne tudja, gipszből van apja. A szeretet kihűlt, nem csiszolódik érdemes mosoly, a hajóhinták üresek, bár mintha pontosan ide szült volna anyánk a mászhatatlan törzshöz, s mutatóujja melegítene.

Csak köldökünktől fölfelé. Most még nem látható a jövő évben összevarrt has, a jövő év hasadéka, a jövő évben hiányzó itt ül deréktól fölfelé, szemét lehunyja. Ha az a távoli fehér kalap most fejére repülne hinném az örökéletet.

Öreganyám, fölötted két elváló madár, öreganyám, nem adsz több katonát, anyát, kéjt és kínt nem növesztel, mindannyiunk nagyanyja. Idegenek. Nem is voltunk talán, csak fekete kendőd, mélyhűtött lustaságunk, a részletek külön, hazátlan szellemünk grimasza a fényes papiron.