Park

A zöld márványhéj megreped, kidőlnek sárga S-betűk, sóhajok sodródnak, magyarul sír-sündörög-sumákol a falevél. Itthon és mégse itthon ülök irigységben, gyanakszom országos pusztulást, kezemmel benépesítem a hiányt. Ide a fát, ha nem-enyém, ide a nem-enyém virágot, vándormadár tollazatát. Nézzetek föl, fölöttetek megkopasztott verebek szállnak idegenek, míg parkomat hahotátok formálja át, hogy tulajdonotok legyen, a fenyőfák minden faja, a kapitális vad, a mókus kitömött bőre, gémtanyák fossal meszelt növényzete, repülni induló sasok örökre reátok merevitett szárnya, s enyém az itélet, mely semmit ér. Kikezdett engemet a szél, rajtam tanul harapni, rágni és lenyelni, hiányomat betölteni egy fával, amely nem enyém, virággal, mely másnak nyilik, pihék hideg áradatával.