Öböl

Túristajelek végzete. Aranyeső folyja tele a hegyet és a keritést, a pázsit olyan mint az ég lecsapódott lehelete, csipegethető eleség, a veréb a begyét tömi, amíg a macska jól lakik, zsírosodik a kutya is, lefektetik a hátakat a gerjedelmek, pléhdobozok harapnak, rozsdás a foguk. Sodrás ha van, ide sodor minden kallódó holmit: bokrok, bokortövek közé rablót, szatírt, részeget. Zsíros papír, trikórongy, kutyadög, repedt bögre, illetlenek büdös nyoma, éj, veszett-róka-szelíd. Hát kivilágítjuk magunk mielőtt megfogná bokánkat nyakunkra tekeredne, kezünkből csuklóban kifordítana. Éj, éber hajlamunk, megerőszakolt éjszaka. Horkol mellettünk valaki mozdulatlan facsúcsra tűzve. Akik tudnak járni vizen, kijönnek, hólyag hátizsákjuk, hólyag fejük, hólyag hasuk, fölállítják hintájukat. Három aranyásó ment a hegyek a vízesés felé megkérdezik, hogy kerültetek ti ide, ti hogy kerültetek ide? Ó, jóízű akácvirág! Ó, az a csermely, mely folyik! Ó, ritka sör, mely habzik és! Ó, az az ég merő mennyország!! Pörköltet nektek, rá söröt, rá ringyót, rablót, részeget, rá a fürtös virágnyilást, fölűl eget, alúl sarat! Majd bemegyünk a víz alatt, ha már a tüdőnk kifogyott, helyette kinől a kopoltyunk, mint a cápáké, édesem!