Kegyhelyek

Pálya

Nemzetek gőgös dobozokban

ide tülekednek.

Otthagytak anyát, hazát.

Valahol mindíg betéved

egy őrült. Veszejt irányt.

Bundát, szárnyakat

maga alá lapít.

Búcsuzkodom anyám.

Valamikor a katonát

hajtották ki ilyen peremre.

Margarétás halál se jobb,

mint fagy-halál.

Szólj fiadért, anyám!

Az elfelejtett víz

tragikus gyorsasággal földerül.

Egy házban áll Mars és Uránusz.

Kilódul, ami irígyen

hátulról űzött homlokot.

Már nem lehet kimondani.

Dől dülő testre test. Szemünkbe

fárosz lobog. Tovább!

Hol van, ki saruban megindulna

gyalog? motorhahota

vége őszikék. Pászták

forgatják árnyamat talpam körül,

velem forog az ég. Kidob

a vonulás magából, mint a füstöt

foszlani, esőnek állni

elveszített játékainkból.

Öböl

Túristajelek végzete.

Aranyeső folyja tele

a hegyet és a keritést,

a pázsit olyan mint az ég

lecsapódott lehelete,

csipegethető eleség,

a veréb a begyét tömi,

amíg a macska jól lakik,

zsírosodik a kutya is,

lefektetik a hátakat

a gerjedelmek, pléhdobozok

harapnak, rozsdás a foguk.

Sodrás ha van, ide sodor

minden kallódó holmit:

bokrok, bokortövek közé

rablót, szatírt, részeget.

Zsíros papír, trikórongy,

kutyadög, repedt bögre,

illetlenek büdös nyoma,

éj, veszett-róka-szelíd.

Hát kivilágítjuk magunk

mielőtt megfogná bokánkat

nyakunkra tekeredne, kezünkből

csuklóban kifordítana.

Éj, éber hajlamunk,

megerőszakolt éjszaka.

Horkol mellettünk valaki

mozdulatlan facsúcsra tűzve.

Akik tudnak járni vizen,

kijönnek, hólyag hátizsákjuk,

hólyag fejük, hólyag hasuk,

fölállítják hintájukat.

Három aranyásó ment a hegyek

a vízesés felé megkérdezik,

hogy kerültetek ti ide,

ti hogy kerültetek ide?

Ó, jóízű akácvirág!

Ó, az a csermely, mely folyik!

Ó, ritka sör, mely habzik és!

Ó, az az ég merő mennyország!!

Pörköltet nektek, rá söröt,

rá ringyót, rablót, részeget,

rá a fürtös virágnyilást,

fölűl eget, alúl sarat!

Majd bemegyünk a víz alatt,

ha már a tüdőnk kifogyott,

helyette kinől a kopoltyunk,

mint a cápáké, édesem!

Sziget

Szelídítésben elvadultan

itt már enyém-tiéd vagyok,

törzsek mögé esett sugár,

elhagyott kisgyerek a fűben

dajkára vár alkonyatig.

A várrom ormot gondol, galamb-

hangokkal megvívni a vásznat,

észreveszem, milyen üres a lélek,

hullámok habosa, csönd őrlése

alulról, csönd ölése fölülről,

csönd éneklő jajszava.

Ma be sem alkonyul, szelídített

lovak, ludak, kutyák előterében

egyszinten veled, hogy aláess,

belőlem fölemelkedj,

párás szem láthat legtovább.

Ha mászó fókák itt a férfiak,

a nők ácsorgó pingvinek, sziget,

magunk vagyunk, s ha elmegyünk

szemeik között szabadon,

azonnal beborúl.

Oson vitorla-patyolat, nagy vizek

közepén új hegyekkel találkozik,

alatta valahai zöld,

fölötte az örök moha.

Ruháinkat, mint ürülést

gyorsan elhagyva, bőrök

leégett egyenrangusága rásüti

a tájra bélyegét, most fogannak

a kisdedek, nincs jelen, ami volt.

A rejtett lábközök

dagályt, apályt egyszerre vágynak,

megismerik a föld zúgó magzatvizét,

eres lepényt, lélek vigyázz!

ne adj nevet annak, mi sárgul,

ami majd megfagy,

mi dupla sötétségbe vesz.

Park

A zöld márványhéj megreped,

kidőlnek sárga S-betűk,

sóhajok sodródnak, magyarul

sír-sündörög-sumákol

a falevél. Itthon és mégse itthon

ülök irigységben, gyanakszom

országos pusztulást, kezemmel

benépesítem a hiányt.

Ide a fát, ha nem-enyém,

ide a nem-enyém virágot,

vándormadár tollazatát.

Nézzetek föl, fölöttetek

megkopasztott verebek szállnak

idegenek, míg parkomat

hahotátok formálja át,

hogy tulajdonotok legyen,

a fenyőfák minden faja,

a kapitális vad, a mókus

kitömött bőre, gémtanyák

fossal meszelt növényzete,

repülni induló sasok örökre

reátok merevitett szárnya,

s enyém az itélet, mely semmit ér.

Kikezdett engemet a szél,

rajtam tanul harapni, rágni és lenyelni,

hiányomat betölteni

egy fával, amely nem enyém,

virággal, mely másnak nyilik,

pihék hideg áradatával.

Pult

Pultot sírok elém,

könnyemmel bádogozom,

rákönyökölök, kiiszom

a vérvesztettek italát,

némely vörös orr szimatol,

néhány mihaszna nő

rikoltása ingembe vág.

Itt felejtetted magadat? Magam is

itt felejtettem, pultomon

ócska villanyfény ver habot,

megnő az orrom, távoli

tömjénfüstöt szimatolok,

megnő a fülem, hallani,

hogy foszlik a halott.

Nem megyünk együtt az eszpresszóba,

térdemről hasamra esem,

elszórtam szavaim aprópénzét,

gurulnak sárba velem,

gégém, kifordított zsebem

mutatja a zárórát, nem az óra

elveszített balkezemen.