Széljelző alkonyat

 

 

 

 

Őszi dátumok

 

Szeptember 23.

Ez nem mulatság utáni csömör.
De a kígyónak szőre van. Mintha
pikkelyes lenne az az öl,
hol jól érzem magam.
Mintha galambtoll hullott volna le,
de mázsás súly és rámesett.
Mintha szabadság lenne, fénylene,
amitől rab leszek. Levelek
kaszabolják ezt a szót, jajszó!
nem tudok jajgatni vele.
Enyém se volt és elveszett.
 

Szeptember 30.

A mai napon sincs vagyonom,
csak a holtak felejthetetlenek.
Ma éppúgy ártatlan vagyok,
mert valamit mindig elfeledek.
Elkések, bűnös nem lehetek.
Keresnek, lám a gyilkosokat
nyitva felejtett sliccük fedi el.
Itt állok sorban két hívő között,
ki halált követel,
s én őrült énekelek.
 

Október 22.

Bűnöse csak egyedül (magamnak),
rossz időt jósolok (csupán magamnak),
a lombok (csak rólam) szakadnak,
(szemem) oltja ki emlékeimet,
fejem fölé villanyt gyújtok (napnak),
(szavam) küld (magamra) hideget,
lesz a fagy is (csak én büntetésem),
(magam) zsidaja, négere, kulákja,
(fegyverrel) kopogok az ajtómon éjjel,
szabad? én vagyok? (csak én büntetésem),
valaki meg ne lássa,
hogy rablom el (magam) éjjel,
számolok oda-vissza, örülj,
ha van kenyered, (mondom magamnak),
(én mondom) örülj, ha meg nem döglesz,
(magam magamnak).
 

Október 25.

Eljutok-e még a víz jó ízéhez?

 

 

 

Idézetek az Ábránd utcából

„behúzom függönyöm kitörlöm
kivilágított otthonom
törlés törött törleszkedés
és halomban párzó pupok
és állkapcsokra nőtt agyag
és pörkölt sörteszag
szőnyegek gépek vágyait
törlöm és hadd aludjanak
rigók és hó két ág között
akasztva szenderedjen át
most ide kérlek istenem
csontok közé sarjadt agyam
micsoda álmai
megsem történtek folytatódnak
míg egymást fosztja két madár
a lejtőn úgy találkozunk
hogy csak a havat hallani
s a száll-le száll-le száll
így így se ő se én
halottaim bírája szembe
rendelkezz velem
szépen éltettél jó anya
szépen mentettél szép anyám
én apróságom könnyen ejthető
mégis figyelj feledj
s a megrázkódva porozás
földönkezü gyüjtögetés
vízben
evezés álló bűzben
immár magamat menthetem
túl komolyan vettél atyám
túlságosan figyelve elfeledve
nyarunk elveszett záloga
nem mondalak ki mert te vagy
szemedbe ember szeme néz
bőrödig meztelen
míg föllobog a hóból egyetlen
levél kézből a kéz
karácsony harmadik napja van
belátunk egymás köldökén
kifordulunk akár a könyök”

 

 

 

A megtalált pillanat

Itt, ebben a percben, ahová
minden évszakom belezuhant,
találkozva új hó a régivel,
s az elveszett meglelhető,
s a születetlen megöregedett,
ámulok,
alakomon vasrácsok árnya fut
álltomban, hajszolnak állva,
állva is megmenekülök,
s a virágtépés halálfélelem,
s az ingovány első nőbemerülésem,
megtaláltam,
itt van az elhúzó madár, magevő-
ragadozó sohase repül el fejemtől,
s az öntvénnyé hűtött füst a jövő télből,
s a házak ahová nem engednek be engem,
s unalmas táplálékaim a disznók,
kisgyerek vagyok
részeg vagyok
vőlegény vagyok
marhapásztor vagyok
gyümölcsrabló vagyok
szerető vagyok
 
itt itt itt
   
katona vagyok
beteg vagyok
sebesült vagyok
nem vagyok
vizsgázó vagyok
temető vagyok
helyet keresnem minek is kellett ebben
a világban? helyet keresnem azért is
kellett ebben a világban, hogy ezt a
pillanatot megtaláljam, hivnám
ha tudnék második személyben beszélni.

 

 

 

A böjti szél fekete lovával

Elszabadult csődör, fekete
ügetése a réten át, a szél,
párás orrlyuka zengése, monya
döngése, fűszaggató
patazaja, elszakadt kötele
sipolása – szél, el az
üres jászlaktól, zabtalan
zugából a halálnak, fölsértett
csánkkal vadvizet letaposni, bibicet
fújni a fellegekre – szél, világ
utolsó lova, elveszett
lovasa vére ibolya,
veleje tavalyi
tölgyfalevél, eléje állok, mint aki
kantárt vetne fejére, mondja a nyúl,
ne csináld, eléje áll a bárány, oda
szüli a koca is malacát,
átömlik rajtunk démoni éje – szél,
csontunkba csont nem akad, csak a sejtek
szerkezete roppan meg sodra
alatt, te, aki megnyergelted, te tudod
megnyergelni ma is, kiválogatod
magad, hol külön áll
lábszárcsont-borda-könyök,
te is elszabadulsz, repülsz
a réten át a böjti szél
fekete lovát a feltámadás
istállójába kötöd.

 

 

 

Tavaszban

 

I

A piros csőr nem véti el
mi fűnek fának kellene,
mégis a mélyhűtött öröm,
fagy, fagyosabb a régivel,
mint megbuktatott égi jel
üres trónus a vállamon,
nem március a március,
a piros csőr nem véti el.
Elárult fatetők alatt
kijátszott utak, meglopott
udvarok állják az időt,
mit a mennybolt rájuk szakaszt,
birod-e hé, ha nem szabad?
a tétova várakozást,
az elszalasztott jövetelt,
elárult fatetők alatt?
A bor magát kidöntené,
születik bárány, kiscsikó,
ól vajúdik és megszüli
magzatait visszafelé,
vissza a vér és nyál közé,
ne fürödj hóba, becsapod
Egyiptom ép szárnyasait,
a bor magát kidöntené.
Ne mímelj árván márciust,
mert fölfordul a gólyaláb,
párját virágnak hiteti,
szép virág, szép nő, szép hazug,
mert hóviharban március
megadja fejét, s a Bakony
hegyeit nekem görgeti,
ne mímelj árván márciust!
 

II

Röptükben párzó rigókat lecsap,
három verebet kisérni küld,
földíszít engem, nyers bimbókba mos,
anyából új évből évbe lök,
fölülről simogat, tükörképembe rúg,
eldobott versből megtanít,
korhellyé maszatol, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
Lesz, ha akarja barka, nyáj, szamár,
hozzácsiptet egy bőrhöz, gyermekem
belőle kicsiklandozom, tüzem
ha ő akarja nyárfaág,
igy játszik életet, s vágyom az
elmulatott kaszák után, a fölkéretlen
nőkért indulok, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
Ahonnan jöttem s nem tudom
apámból apát micsoda hő csinált,
hírt hoz, áthajtja két fülem között
oda, hol homorú leszek,
s elbocsátottam szemem madarát,
elhagy, ahogy olt, vasutakat önt,
lehel füstkarikát, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
 

III

Nem ezt a tékozlást, szivem,
az ég meleg lélegzetében
hasam korgással könyörög,
ahogy zápul ivóvizem,
sejtjeim lila szögletében
bacilusok az örömök,
boldogságom örömtelen,
űz elszabadult szívverésem.
Hová, hová? sziromködöt
hágni és sárga himporos
orral lebukni egy sugáron,
két idegen bimbó között?
belülről égni e „Tilos
nyilt lángot használni!” – világon,
hogy bezárt szám is füstölög,
és fél tőlem a papiros?
Hová? a fák zöld életét
megtanulni, a szabadságot,
nyitást, termést és megadást?
a nőstény madár énekét
átengedni a hím madárhoz,
s visszaengedni válaszát?
én is kellek valamiért,
ha virág nyílik a virághoz.

 

 

 

Elveszejtve és szabadon

A tűz vörös foka alatt
búzakalászok sárga éle
rámhajtja a mult sószagát
mit kiizzadtam évről évre,
gyaloglásom útja rövid
szép naív szenvedésre ébreszt,
gyerekkorom előtünik,
mint ritkás bokorból a fészek,
falu széle az állomástól,
elfojtott láng a lángolástól,
közel vagyunk, mint nagyharang
délben a déli kondulástól,
kézben nyél, gyeplő a nyakon,
a test rózsája érintetlen,
rózsák seb-vara nyakamon,
rózsabokrokat ébresztettem,
jaj, származásom jajgatom
két ház között, mint a cigányok,
elveszejtve és szabadon
egy boldog hazára találok,
találj, nyüszíti a beton
fekete vére a füvekből,
kanász leszek, kócostorom
sudarát lerántom a mennyből,
kocsis leszek, én hajtom az
utolsó lovat kétezerben,
anya leszek, olyan fiút
szülök, ki nem felejt el engem.

 

 

 

Féreg viszi az álmot

Féreg viszi az álmot, fölriad
aki álmában fojtogat,
csontfájdalom a lelkiismeret:
ne merd megfogni alvó párodat!
A falban kígyó, égben repülő,
szégyen, patkány-fölött-lakás,
megváltásért hull az alma le,
korábban, mint az aratás.

 

 

 

Széljelző alkonyat

Tüzes mennybolt, kemence-belső
lesüllyedt sötétség fölött,
Nap halálára gondolok,
lombok feketednek, köpenyes
árnyak lobognak fülkék körül,
kagylóba küldöm szívem
ideges dobaját, megvagy-e még?
kérdez a szél,
életem egyetlen társa legyél,
A feneketlen szakadék közel
túlságosan, túl a hegyen, valaki
trombitál, indulok hozzád, arrafelé
mérgeket kotyvasztanak, hasított
patahegyen állva, tűz körül
ráimbolyognak a kamrafalakra
minden nap, széljelző alkonyatban,
ég vörös lánya a szél,
életem egyetlen társa legyél,
pincéből fölcibált szüzeken
innen, zsigereim vonzalma,
májam, vesém nyugodalma, nem a két
egymásmelletti fa, mely soha
össze nem ér, s halotti gyertya
világítja meg karinges
águk közt az űrt,
föltámad a szél,
életem egyetlen társa legyél,
hozzád indulok, ülő vándorok
megvetett ágya, megfürdött rakodók
patyolata, malac-álom
jóllakott aratóknak, közelebb,
közelebb jobban győzöm,
bőröm alá nem fülelek,
sem a szél,
életem egyetlen társa legyél,
te előbb hazaérsz, fonál
gombolyodik lépted után,
tüskére, szarvra, csipőre
hiába fonódik a fonál,
nem halhatok meg, mint az
albérlők, idegenre hagyva dögöt,
ideges szerveimet beleálmodom húsodba,
szappanvirágod habossá kérődzi
valaholi szél,
életem egyetlen társa legyél.

 

 

 

Barátok nevenapja

december 26
kinek koszorú vala neve, István
fekete koszorút visel,
jelenvalónak született,
sompolyogva csavarog el,
mindíg valami katonasír felé,
a féluton megáll,
igyekszik, visszajön,
ágyába lefekszik, mi keltjük föl,
nem a halál,
december 26
február 14
kinek egészség vala neve, Bálint,
éjjele érő meggy, a nappala
epesárga, borfény az alkonya,
olyan fény amiért
nem ad pénzt, se babért,
hazai késeket visel,
kézben táskát, zsebében tejjegyet,
fönt fejet, mely hasítható,
visszacsináljuk,
február 14
november 30
kinek férfiasság vala neve, András
kipárnázható vele egy lányszoba,
maga a kép, a szék, a zongora,
tiszta szoba,
ahova visszatérni jó,
elhagyható, mert fogadó,
nemcsak a földje, mennyezete is
fogad haránt, függőn, vízszintesen,
minden súlytalan összeimbolyog,
itt kezdjük el az összeesküvést,
november 30
április 26
kinek örökségelnyerő vala neve, Ervin,
mosott selyemharisnya-szerelem,
ha megszárad se érte-szerelem,
se világ minden madara,
se szelíd állat, ha már fűevő
lett a ragadozó, mert elveszett,
mert elhagyott a tiszta szerelem,
betlehemi jászolban iszunk,
ha nincs szobánk, hazánk, se városunk,
április 26
július 3
kinek somfa vala neve, Kornél,
aszály idején még bőségesebb,
számüzi magát, él, hova nem ér
tenger, haza, kiáltvány, sárga szesz,
nő, gyerek, föld, meg minden amiért
sarjad az ember és foszlani kezd,
ő nem akarja, csak elvégzi ezt,
mert számüzöttnek szülte meg az anyja,
ne takarjuk ki álmából, remeg,
szűznek képzeli magát kitakarva,
július 3
augusztus 20
kinek koszorú vala nevem, István,
István magyar király, segíts,
hogy senki ne pusztítasson el közűlünk,
se maga, se más keze által,
érleld erényeinket, mint a bort,
gyomláld ki hibáinkat, mint a konkolyt,
még akkor is, ha szebb virága,
engedd ifjuságunkat túlélni,
Szent István, magyarok királya,
augusztus 20

 

 

 

Két dal

 

1.

kötényed ó a kötényed
te kiürült bőséged
gyerekeid piros almáid
hült helyét érzed
kötényed káposzta-kéked
abban van minden éved
faluszéli magányod
várad váratlan halálod
 

2.

fölugrik ablakom előtt
szárnyra kap kerül fölpörög
a nemtudom-milyen madár
még-nemismerem fára száll
egy nemtudom-milyen madár
földed kék szelleme talán
ahogy az ablaknál megáll
ragadozó kendőd talán
belecsavarva a fejed
lecsukott-szemü életed
e nemtudom-milyen madár
ahogy a szememből kiszáll
utána mennék fulladok
hideg könnyeket forralok
míg szálltok fástól lefelé
a sivatag ura elé

 

 

 

Kitekintő

Nem hozzájövők mennek el
Akit vár ugyse jön haza
Autósok elszálló feje
Varjú tekintget befelé
elröppen mikor rátekint
Várja ki sohasem jöhet
Rab akkor is ha kulcsa van
Kutyaugatás Valaki?
Akár egy szobába rekedt
törpebolygó kering
Azóta elmult január
Meghalt a kocsmatöltelék
Faházaspár húzott
faháza köré drótkeritést
Ez-meg-az-ott-valamikor
megölve megválasztva le-
leplezve Autó Valaki?
Csak a szomszéd bolyongó feje
Aki nem jön sosem jöhet
koponya-tetőből iszik
reggel hideg tejet Ki az?
A kutya minden távoli
zörrenésbe beleharap
Planéta-pályák az utak
Mire a kislány visszatér
éjsötét lesz és hófehér

 

 

 

Vissza a világba

Lerongyolódva, aki volt
hajnalban, szemben ébredő
néppel, pedig ruhája ép,
s a hideg forró légcsövén
hasogatja a köhögést,
kívül ruhája ép, belül
mint összegyürt kabát,
rojtosra égett szakadás,
mit hó, s föld egymásból csinál,
mint férfi, nő.
Lerongyolódva, aki volt
hajnalban képtelen, az ébredő
meglátta őt, így sarjadt éjre nap,
kivetve, ő vetette ki
a füstbe zsúfolt kezeket,
s mint egy lepofozott kalap
gurult a grádicson.
Lerongyolódva, aki volt
hajnalban, tudja-e az ébredő
nép, balfelén tövig a kés,
pedig ruhája ép, s kivül
átuszik arcán a mosoly,
egy sereg szenvedés,
eltünő, mégis érkező,
így sarjadt éjre nap, tetőre jég.

 

 

 

Dalaim halottai

Víg Rudolfnak, aki népdalokat

gyűjtött falumban, 1959 júliusában

 

I

Egy dal a kéveszagú alkonyatból
kimozdítja a hangszalagot,
megszűnik a torkok kálváriája, dalok
füzére indul, káráló öregasszonyok,
köhögős vénemberek énekre gyűlnek össze,
hogy az idegen hangjukat begyűjtse,
megörökítsen ifjúságot,
mintha épp az a kutya a bokorban,
régi tyukanyók fürödnek a porban,
a hordó is csapon van azóta,
a nóta ma is ugyanaz a nóta,
a nyáj, a vár, meg somlai bál,
az öregember maga három király,
s a búcsusok benne verik föl a port,
a vénasszony lánysereg örömével sikolt,
s beleugatnak a kutyák,
belecsikorognak az autók,
a forróesti pity-palattyok
beköltöznek a dalok levele alá,
mintha fűrj is mondaná,
mintha autó is fuvarozná,
mintha kutya is így ugatná jövőnk felé.
 

II

Hajunk elhulló mészfehér kóca
megállítja a gépet, kiborítja
dalaikat elénk, asztalunkon
magukból kidőlve ostorok a dallamok,
tekeregve fölfalják egymást
ezen a téli síkon, gyermekdalok,
lánybucsuztatók, siratók,
katonanóták, regölések,
s a dallam újra összeáll
a gyászos száj óhaja végett:
Ments meg engem Uram az örök haláltól…
hiába öltöznek más ruhába
kigombolja dolmányukat a halál,
penész az aranysujtás, a csákó
koponyájuktól féloldalt elváló,
láncosbot csörög egymaga,
kezük nélkül arat a kasza
vetetlen vetést, anyánk pártájába
könnyezzük gyöngyeinket,
most a vígságnál sírni könnyebb:
Ments meg uram minket!
 

III

Gyűjtő! sírokra tedd a masinát,
havas ciprustól rozsdás
koszorúdrótokat vezess a földbe,
nem hallgattak el a csontok,
a csontok dalait gyüjtsd be!
voltál velük, hova lett az a lány,
ki játékait bemutatta a porban?
s az öregember mindahány:
Krisztus a passióban, Péter.
Gizella holtan, Károly a huszár,
Béla regölős torka, az Imre cigány
árkaikból hadd énekeljenek föl,
ez a dal mélyebb lesz és nem kiván
bort, bor nélkül ered meg
a rettenetes földmélyi hidegből.

 

 

 

Családi csonka-kör

 

Férfiak

Nyugalom a nyugalomban
lovunk holdvilág-alomban
balra esett Magyarország
bal térdére horkol orkánt
most tud igazán pihenni
zöldleveles vizet inni
vízből lószóval beszélni
mint az apám olyan lenni
Béla-apám-Magyarország
sehonnai nem-mennyország
mégis dér fölött világlott
pirostetejű világot
most már virágnyugalomban
lomb a földre ömlött lombban
magavágta diófában
oszlik testamentumában
László világít helyette
énekké szelídítette
apánk csuklócsontját újra
hazasimogatja ujja
kantárt csattant ujra nyergel
az elveszett bőrnyereggel
mi tudunk csak abba ülni
apánk lelkével csücsülni
együtt szállni elmerülni
mint a szárnyasok elülni
aztán szárnyatlan repülni
édességtől keserülni
 

Asszonyok

Három nő, három férfi,
egy ló és csonka férfikör,
halottait reméli
vissza a tükör,
s néha az élő is
magát halottnak érzi,
mikor arcát a tükör
halott arcokkal nézi.
Jaj, Erzsébet, Mária, Izabella,
megijedtem, mert nevetek
az őszi lombhullásos kertben
három levéllel rámesett:
egyik levél a körtefáról,
másik a vadcseresznyefáról,
a harmadik a diófáról –
elsárgult mikor rámesett.
Körtefa-korona, anyám,
Erzsébet-napra hűlt tanyám,
Mária, vadcseresznyefám,
szegény álmaink mosolya,
Bella, diófám, keserű,
koporsóm azért ne legyél –
rámesett három falevél,
három asszonytól jött levél.
 

Házasság 1.

Hasáig ért a hó, mikor
rohanva vitte át az új családot
anyja mögé, kit év után
salakká lágyít majd az árok,
lányt szült és elföldelt anyát,
magzatvíz, tömjénfüst dagálya
tört be az emeletre, csatakos
tájat füstölt az ég aljára,
pelenka, lant, és szemfödél,
vakablak etetése parizerrel –
áztatott kender az ember,
köldökén elvérző isten,
isten veled Ágh Zsófia,
ég áldjon újnevű Zsuzsánna,
fáradt alkonyi tarajon
három ágy váló vitorlása.
 

Házasság 2.

Volt-nincs, mert minden
olyan elveszíthető,
és olyan visszahozható,
és olyan játékon nyerhető,
csak kinyithassam szememet,
fölszárnyal fölém a tető,
csak kinyithassam szememet,
kimossa magát az ágylepedő,
és egy bolyongó nő megáll, Judit,
s Eszter a ketrecében állva
tapsol, mert apja lábnyomát
elvesztette és megtalálta,
akár gumijátékait
kezében tartja lábnyomom,
gyerekkorom, virágkorom
ágyából kiejti.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]