Jóslatok az újszülöttnek

 

 

 

 

A vers

Lepréselt mogyorófa-rügy
lámpában porlódó lepkék
öntudatlanság heti változása
botrány és nyugalom botrány és nyugalom
mennybemenetel paródiája
lepréselt mogyorófa-rügy
Macskasír turisták látványára
séta hogy szót nemzzen homály
és séta szülje a betűt
tyuktoll kutyák szájkosarába
hazafi-sírás röhejt inditó
macskasír turisták látványára
Üres tányérból kidőlő kanál
bocsánatért esdő gyászinduló
nászinduló gyilkos magzatvize
sárban rohadó cipősarki pálma
vagy ez a jó vagy ez se az se jó
üres tányérból kidőlő kanál
Boldogságom kibírhatatlan jólét
becsukott szemről elszálló madár
húsba égetett címer varas festék
mit kék ereim ártere kinál
sírokon párzó bérletben lakó
boldogságom kibírhatatlan jólét
Szellőzhetetlen dohányáruda
jönnek a napok mennek a napok sorra
októberi havas litánia hol Mária
hinta-szamarát lovagolja
pénzünk pengését elfojtja a vér
szellőzhetetlen dohányáruda
Egybesöpört almacsutkák meg minden
könyörgés azért is szeress
valami elveszett költők szülője isten
hó dátum álom hol nektek születtem
szülő nélkül is partot ér a vers
egybesöpört almacsutkák meg minden

 

 

 

Széljelző alkonyat

 

 

 

 

Őszi dátumok

 

Szeptember 23.

Ez nem mulatság utáni csömör.
De a kígyónak szőre van. Mintha
pikkelyes lenne az az öl,
hol jól érzem magam.
Mintha galambtoll hullott volna le,
de mázsás súly és rámesett.
Mintha szabadság lenne, fénylene,
amitől rab leszek. Levelek
kaszabolják ezt a szót, jajszó!
nem tudok jajgatni vele.
Enyém se volt és elveszett.
 

Szeptember 30.

A mai napon sincs vagyonom,
csak a holtak felejthetetlenek.
Ma éppúgy ártatlan vagyok,
mert valamit mindig elfeledek.
Elkések, bűnös nem lehetek.
Keresnek, lám a gyilkosokat
nyitva felejtett sliccük fedi el.
Itt állok sorban két hívő között,
ki halált követel,
s én őrült énekelek.
 

Október 22.

Bűnöse csak egyedül (magamnak),
rossz időt jósolok (csupán magamnak),
a lombok (csak rólam) szakadnak,
(szemem) oltja ki emlékeimet,
fejem fölé villanyt gyújtok (napnak),
(szavam) küld (magamra) hideget,
lesz a fagy is (csak én büntetésem),
(magam) zsidaja, négere, kulákja,
(fegyverrel) kopogok az ajtómon éjjel,
szabad? én vagyok? (csak én büntetésem),
valaki meg ne lássa,
hogy rablom el (magam) éjjel,
számolok oda-vissza, örülj,
ha van kenyered, (mondom magamnak),
(én mondom) örülj, ha meg nem döglesz,
(magam magamnak).
 

Október 25.

Eljutok-e még a víz jó ízéhez?

 

 

 

Idézetek az Ábránd utcából

„behúzom függönyöm kitörlöm
kivilágított otthonom
törlés törött törleszkedés
és halomban párzó pupok
és állkapcsokra nőtt agyag
és pörkölt sörteszag
szőnyegek gépek vágyait
törlöm és hadd aludjanak
rigók és hó két ág között
akasztva szenderedjen át
most ide kérlek istenem
csontok közé sarjadt agyam
micsoda álmai
megsem történtek folytatódnak
míg egymást fosztja két madár
a lejtőn úgy találkozunk
hogy csak a havat hallani
s a száll-le száll-le száll
így így se ő se én
halottaim bírája szembe
rendelkezz velem
szépen éltettél jó anya
szépen mentettél szép anyám
én apróságom könnyen ejthető
mégis figyelj feledj
s a megrázkódva porozás
földönkezü gyüjtögetés
vízben
evezés álló bűzben
immár magamat menthetem
túl komolyan vettél atyám
túlságosan figyelve elfeledve
nyarunk elveszett záloga
nem mondalak ki mert te vagy
szemedbe ember szeme néz
bőrödig meztelen
míg föllobog a hóból egyetlen
levél kézből a kéz
karácsony harmadik napja van
belátunk egymás köldökén
kifordulunk akár a könyök”

 

 

 

A megtalált pillanat

Itt, ebben a percben, ahová
minden évszakom belezuhant,
találkozva új hó a régivel,
s az elveszett meglelhető,
s a születetlen megöregedett,
ámulok,
alakomon vasrácsok árnya fut
álltomban, hajszolnak állva,
állva is megmenekülök,
s a virágtépés halálfélelem,
s az ingovány első nőbemerülésem,
megtaláltam,
itt van az elhúzó madár, magevő-
ragadozó sohase repül el fejemtől,
s az öntvénnyé hűtött füst a jövő télből,
s a házak ahová nem engednek be engem,
s unalmas táplálékaim a disznók,
kisgyerek vagyok
részeg vagyok
vőlegény vagyok
marhapásztor vagyok
gyümölcsrabló vagyok
szerető vagyok
 
itt itt itt
   
katona vagyok
beteg vagyok
sebesült vagyok
nem vagyok
vizsgázó vagyok
temető vagyok
helyet keresnem minek is kellett ebben
a világban? helyet keresnem azért is
kellett ebben a világban, hogy ezt a
pillanatot megtaláljam, hivnám
ha tudnék második személyben beszélni.

 

 

 

A böjti szél fekete lovával

Elszabadult csődör, fekete
ügetése a réten át, a szél,
párás orrlyuka zengése, monya
döngése, fűszaggató
patazaja, elszakadt kötele
sipolása – szél, el az
üres jászlaktól, zabtalan
zugából a halálnak, fölsértett
csánkkal vadvizet letaposni, bibicet
fújni a fellegekre – szél, világ
utolsó lova, elveszett
lovasa vére ibolya,
veleje tavalyi
tölgyfalevél, eléje állok, mint aki
kantárt vetne fejére, mondja a nyúl,
ne csináld, eléje áll a bárány, oda
szüli a koca is malacát,
átömlik rajtunk démoni éje – szél,
csontunkba csont nem akad, csak a sejtek
szerkezete roppan meg sodra
alatt, te, aki megnyergelted, te tudod
megnyergelni ma is, kiválogatod
magad, hol külön áll
lábszárcsont-borda-könyök,
te is elszabadulsz, repülsz
a réten át a böjti szél
fekete lovát a feltámadás
istállójába kötöd.

 

 

 

Tavaszban

 

I

A piros csőr nem véti el
mi fűnek fának kellene,
mégis a mélyhűtött öröm,
fagy, fagyosabb a régivel,
mint megbuktatott égi jel
üres trónus a vállamon,
nem március a március,
a piros csőr nem véti el.
Elárult fatetők alatt
kijátszott utak, meglopott
udvarok állják az időt,
mit a mennybolt rájuk szakaszt,
birod-e hé, ha nem szabad?
a tétova várakozást,
az elszalasztott jövetelt,
elárult fatetők alatt?
A bor magát kidöntené,
születik bárány, kiscsikó,
ól vajúdik és megszüli
magzatait visszafelé,
vissza a vér és nyál közé,
ne fürödj hóba, becsapod
Egyiptom ép szárnyasait,
a bor magát kidöntené.
Ne mímelj árván márciust,
mert fölfordul a gólyaláb,
párját virágnak hiteti,
szép virág, szép nő, szép hazug,
mert hóviharban március
megadja fejét, s a Bakony
hegyeit nekem görgeti,
ne mímelj árván márciust!
 

II

Röptükben párzó rigókat lecsap,
három verebet kisérni küld,
földíszít engem, nyers bimbókba mos,
anyából új évből évbe lök,
fölülről simogat, tükörképembe rúg,
eldobott versből megtanít,
korhellyé maszatol, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
Lesz, ha akarja barka, nyáj, szamár,
hozzácsiptet egy bőrhöz, gyermekem
belőle kicsiklandozom, tüzem
ha ő akarja nyárfaág,
igy játszik életet, s vágyom az
elmulatott kaszák után, a fölkéretlen
nőkért indulok, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
Ahonnan jöttem s nem tudom
apámból apát micsoda hő csinált,
hírt hoz, áthajtja két fülem között
oda, hol homorú leszek,
s elbocsátottam szemem madarát,
elhagy, ahogy olt, vasutakat önt,
lehel füstkarikát, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
 

III

Nem ezt a tékozlást, szivem,
az ég meleg lélegzetében
hasam korgással könyörög,
ahogy zápul ivóvizem,
sejtjeim lila szögletében
bacilusok az örömök,
boldogságom örömtelen,
űz elszabadult szívverésem.
Hová, hová? sziromködöt
hágni és sárga himporos
orral lebukni egy sugáron,
két idegen bimbó között?
belülről égni e „Tilos
nyilt lángot használni!” – világon,
hogy bezárt szám is füstölög,
és fél tőlem a papiros?
Hová? a fák zöld életét
megtanulni, a szabadságot,
nyitást, termést és megadást?
a nőstény madár énekét
átengedni a hím madárhoz,
s visszaengedni válaszát?
én is kellek valamiért,
ha virág nyílik a virághoz.

 

 

 

Elveszejtve és szabadon

A tűz vörös foka alatt
búzakalászok sárga éle
rámhajtja a mult sószagát
mit kiizzadtam évről évre,
gyaloglásom útja rövid
szép naív szenvedésre ébreszt,
gyerekkorom előtünik,
mint ritkás bokorból a fészek,
falu széle az állomástól,
elfojtott láng a lángolástól,
közel vagyunk, mint nagyharang
délben a déli kondulástól,
kézben nyél, gyeplő a nyakon,
a test rózsája érintetlen,
rózsák seb-vara nyakamon,
rózsabokrokat ébresztettem,
jaj, származásom jajgatom
két ház között, mint a cigányok,
elveszejtve és szabadon
egy boldog hazára találok,
találj, nyüszíti a beton
fekete vére a füvekből,
kanász leszek, kócostorom
sudarát lerántom a mennyből,
kocsis leszek, én hajtom az
utolsó lovat kétezerben,
anya leszek, olyan fiút
szülök, ki nem felejt el engem.

 

 

 

Féreg viszi az álmot

Féreg viszi az álmot, fölriad
aki álmában fojtogat,
csontfájdalom a lelkiismeret:
ne merd megfogni alvó párodat!
A falban kígyó, égben repülő,
szégyen, patkány-fölött-lakás,
megváltásért hull az alma le,
korábban, mint az aratás.

 

 

 

Széljelző alkonyat

Tüzes mennybolt, kemence-belső
lesüllyedt sötétség fölött,
Nap halálára gondolok,
lombok feketednek, köpenyes
árnyak lobognak fülkék körül,
kagylóba küldöm szívem
ideges dobaját, megvagy-e még?
kérdez a szél,
életem egyetlen társa legyél,
A feneketlen szakadék közel
túlságosan, túl a hegyen, valaki
trombitál, indulok hozzád, arrafelé
mérgeket kotyvasztanak, hasított
patahegyen állva, tűz körül
ráimbolyognak a kamrafalakra
minden nap, széljelző alkonyatban,
ég vörös lánya a szél,
életem egyetlen társa legyél,
pincéből fölcibált szüzeken
innen, zsigereim vonzalma,
májam, vesém nyugodalma, nem a két
egymásmelletti fa, mely soha
össze nem ér, s halotti gyertya
világítja meg karinges
águk közt az űrt,
föltámad a szél,
életem egyetlen társa legyél,
hozzád indulok, ülő vándorok
megvetett ágya, megfürdött rakodók
patyolata, malac-álom
jóllakott aratóknak, közelebb,
közelebb jobban győzöm,
bőröm alá nem fülelek,
sem a szél,
életem egyetlen társa legyél,
te előbb hazaérsz, fonál
gombolyodik lépted után,
tüskére, szarvra, csipőre
hiába fonódik a fonál,
nem halhatok meg, mint az
albérlők, idegenre hagyva dögöt,
ideges szerveimet beleálmodom húsodba,
szappanvirágod habossá kérődzi
valaholi szél,
életem egyetlen társa legyél.

 

 

 

Barátok nevenapja

december 26
kinek koszorú vala neve, István
fekete koszorút visel,
jelenvalónak született,
sompolyogva csavarog el,
mindíg valami katonasír felé,
a féluton megáll,
igyekszik, visszajön,
ágyába lefekszik, mi keltjük föl,
nem a halál,
december 26
február 14
kinek egészség vala neve, Bálint,
éjjele érő meggy, a nappala
epesárga, borfény az alkonya,
olyan fény amiért
nem ad pénzt, se babért,
hazai késeket visel,
kézben táskát, zsebében tejjegyet,
fönt fejet, mely hasítható,
visszacsináljuk,
február 14
november 30
kinek férfiasság vala neve, András
kipárnázható vele egy lányszoba,
maga a kép, a szék, a zongora,
tiszta szoba,
ahova visszatérni jó,
elhagyható, mert fogadó,
nemcsak a földje, mennyezete is
fogad haránt, függőn, vízszintesen,
minden súlytalan összeimbolyog,
itt kezdjük el az összeesküvést,
november 30
április 26
kinek örökségelnyerő vala neve, Ervin,
mosott selyemharisnya-szerelem,
ha megszárad se érte-szerelem,
se világ minden madara,
se szelíd állat, ha már fűevő
lett a ragadozó, mert elveszett,
mert elhagyott a tiszta szerelem,
betlehemi jászolban iszunk,
ha nincs szobánk, hazánk, se városunk,
április 26
július 3
kinek somfa vala neve, Kornél,
aszály idején még bőségesebb,
számüzi magát, él, hova nem ér
tenger, haza, kiáltvány, sárga szesz,
nő, gyerek, föld, meg minden amiért
sarjad az ember és foszlani kezd,
ő nem akarja, csak elvégzi ezt,
mert számüzöttnek szülte meg az anyja,
ne takarjuk ki álmából, remeg,
szűznek képzeli magát kitakarva,
július 3
augusztus 20
kinek koszorú vala nevem, István,
István magyar király, segíts,
hogy senki ne pusztítasson el közűlünk,
se maga, se más keze által,
érleld erényeinket, mint a bort,
gyomláld ki hibáinkat, mint a konkolyt,
még akkor is, ha szebb virága,
engedd ifjuságunkat túlélni,
Szent István, magyarok királya,
augusztus 20

 

 

 

Két dal

 

1.

kötényed ó a kötényed
te kiürült bőséged
gyerekeid piros almáid
hült helyét érzed
kötényed káposzta-kéked
abban van minden éved
faluszéli magányod
várad váratlan halálod
 

2.

fölugrik ablakom előtt
szárnyra kap kerül fölpörög
a nemtudom-milyen madár
még-nemismerem fára száll
egy nemtudom-milyen madár
földed kék szelleme talán
ahogy az ablaknál megáll
ragadozó kendőd talán
belecsavarva a fejed
lecsukott-szemü életed
e nemtudom-milyen madár
ahogy a szememből kiszáll
utána mennék fulladok
hideg könnyeket forralok
míg szálltok fástól lefelé
a sivatag ura elé

 

 

 

Kitekintő

Nem hozzájövők mennek el
Akit vár ugyse jön haza
Autósok elszálló feje
Varjú tekintget befelé
elröppen mikor rátekint
Várja ki sohasem jöhet
Rab akkor is ha kulcsa van
Kutyaugatás Valaki?
Akár egy szobába rekedt
törpebolygó kering
Azóta elmult január
Meghalt a kocsmatöltelék
Faházaspár húzott
faháza köré drótkeritést
Ez-meg-az-ott-valamikor
megölve megválasztva le-
leplezve Autó Valaki?
Csak a szomszéd bolyongó feje
Aki nem jön sosem jöhet
koponya-tetőből iszik
reggel hideg tejet Ki az?
A kutya minden távoli
zörrenésbe beleharap
Planéta-pályák az utak
Mire a kislány visszatér
éjsötét lesz és hófehér

 

 

 

Vissza a világba

Lerongyolódva, aki volt
hajnalban, szemben ébredő
néppel, pedig ruhája ép,
s a hideg forró légcsövén
hasogatja a köhögést,
kívül ruhája ép, belül
mint összegyürt kabát,
rojtosra égett szakadás,
mit hó, s föld egymásból csinál,
mint férfi, nő.
Lerongyolódva, aki volt
hajnalban képtelen, az ébredő
meglátta őt, így sarjadt éjre nap,
kivetve, ő vetette ki
a füstbe zsúfolt kezeket,
s mint egy lepofozott kalap
gurult a grádicson.
Lerongyolódva, aki volt
hajnalban, tudja-e az ébredő
nép, balfelén tövig a kés,
pedig ruhája ép, s kivül
átuszik arcán a mosoly,
egy sereg szenvedés,
eltünő, mégis érkező,
így sarjadt éjre nap, tetőre jég.

 

 

 

Dalaim halottai

Víg Rudolfnak, aki népdalokat

gyűjtött falumban, 1959 júliusában

 

I

Egy dal a kéveszagú alkonyatból
kimozdítja a hangszalagot,
megszűnik a torkok kálváriája, dalok
füzére indul, káráló öregasszonyok,
köhögős vénemberek énekre gyűlnek össze,
hogy az idegen hangjukat begyűjtse,
megörökítsen ifjúságot,
mintha épp az a kutya a bokorban,
régi tyukanyók fürödnek a porban,
a hordó is csapon van azóta,
a nóta ma is ugyanaz a nóta,
a nyáj, a vár, meg somlai bál,
az öregember maga három király,
s a búcsusok benne verik föl a port,
a vénasszony lánysereg örömével sikolt,
s beleugatnak a kutyák,
belecsikorognak az autók,
a forróesti pity-palattyok
beköltöznek a dalok levele alá,
mintha fűrj is mondaná,
mintha autó is fuvarozná,
mintha kutya is így ugatná jövőnk felé.
 

II

Hajunk elhulló mészfehér kóca
megállítja a gépet, kiborítja
dalaikat elénk, asztalunkon
magukból kidőlve ostorok a dallamok,
tekeregve fölfalják egymást
ezen a téli síkon, gyermekdalok,
lánybucsuztatók, siratók,
katonanóták, regölések,
s a dallam újra összeáll
a gyászos száj óhaja végett:
Ments meg engem Uram az örök haláltól…
hiába öltöznek más ruhába
kigombolja dolmányukat a halál,
penész az aranysujtás, a csákó
koponyájuktól féloldalt elváló,
láncosbot csörög egymaga,
kezük nélkül arat a kasza
vetetlen vetést, anyánk pártájába
könnyezzük gyöngyeinket,
most a vígságnál sírni könnyebb:
Ments meg uram minket!
 

III

Gyűjtő! sírokra tedd a masinát,
havas ciprustól rozsdás
koszorúdrótokat vezess a földbe,
nem hallgattak el a csontok,
a csontok dalait gyüjtsd be!
voltál velük, hova lett az a lány,
ki játékait bemutatta a porban?
s az öregember mindahány:
Krisztus a passióban, Péter.
Gizella holtan, Károly a huszár,
Béla regölős torka, az Imre cigány
árkaikból hadd énekeljenek föl,
ez a dal mélyebb lesz és nem kiván
bort, bor nélkül ered meg
a rettenetes földmélyi hidegből.

 

 

 

Családi csonka-kör

 

Férfiak

Nyugalom a nyugalomban
lovunk holdvilág-alomban
balra esett Magyarország
bal térdére horkol orkánt
most tud igazán pihenni
zöldleveles vizet inni
vízből lószóval beszélni
mint az apám olyan lenni
Béla-apám-Magyarország
sehonnai nem-mennyország
mégis dér fölött világlott
pirostetejű világot
most már virágnyugalomban
lomb a földre ömlött lombban
magavágta diófában
oszlik testamentumában
László világít helyette
énekké szelídítette
apánk csuklócsontját újra
hazasimogatja ujja
kantárt csattant ujra nyergel
az elveszett bőrnyereggel
mi tudunk csak abba ülni
apánk lelkével csücsülni
együtt szállni elmerülni
mint a szárnyasok elülni
aztán szárnyatlan repülni
édességtől keserülni
 

Asszonyok

Három nő, három férfi,
egy ló és csonka férfikör,
halottait reméli
vissza a tükör,
s néha az élő is
magát halottnak érzi,
mikor arcát a tükör
halott arcokkal nézi.
Jaj, Erzsébet, Mária, Izabella,
megijedtem, mert nevetek
az őszi lombhullásos kertben
három levéllel rámesett:
egyik levél a körtefáról,
másik a vadcseresznyefáról,
a harmadik a diófáról –
elsárgult mikor rámesett.
Körtefa-korona, anyám,
Erzsébet-napra hűlt tanyám,
Mária, vadcseresznyefám,
szegény álmaink mosolya,
Bella, diófám, keserű,
koporsóm azért ne legyél –
rámesett három falevél,
három asszonytól jött levél.
 

Házasság 1.

Hasáig ért a hó, mikor
rohanva vitte át az új családot
anyja mögé, kit év után
salakká lágyít majd az árok,
lányt szült és elföldelt anyát,
magzatvíz, tömjénfüst dagálya
tört be az emeletre, csatakos
tájat füstölt az ég aljára,
pelenka, lant, és szemfödél,
vakablak etetése parizerrel –
áztatott kender az ember,
köldökén elvérző isten,
isten veled Ágh Zsófia,
ég áldjon újnevű Zsuzsánna,
fáradt alkonyi tarajon
három ágy váló vitorlása.
 

Házasság 2.

Volt-nincs, mert minden
olyan elveszíthető,
és olyan visszahozható,
és olyan játékon nyerhető,
csak kinyithassam szememet,
fölszárnyal fölém a tető,
csak kinyithassam szememet,
kimossa magát az ágylepedő,
és egy bolyongó nő megáll, Judit,
s Eszter a ketrecében állva
tapsol, mert apja lábnyomát
elvesztette és megtalálta,
akár gumijátékait
kezében tartja lábnyomom,
gyerekkorom, virágkorom
ágyából kiejti.

 

 

 

Kegyhelyek

 

 

 

 

Pálya

Nemzetek gőgös dobozokban
ide tülekednek.
Otthagytak anyát, hazát.
Valahol mindíg betéved
egy őrült. Veszejt irányt.
Bundát, szárnyakat
maga alá lapít.
Búcsuzkodom anyám.
Valamikor a katonát
hajtották ki ilyen peremre.
Margarétás halál se jobb,
mint fagy-halál.
Szólj fiadért, anyám!
Az elfelejtett víz
tragikus gyorsasággal földerül.
Egy házban áll Mars és Uránusz.
Kilódul, ami irígyen
hátulról űzött homlokot.
Már nem lehet kimondani.
Dől dülő testre test. Szemünkbe
fárosz lobog. Tovább!
Hol van, ki saruban megindulna
gyalog? motorhahota
vége őszikék. Pászták
forgatják árnyamat talpam körül,
velem forog az ég. Kidob
a vonulás magából, mint a füstöt
foszlani, esőnek állni
elveszített játékainkból.

 

 

 

Öböl

Túristajelek végzete.
Aranyeső folyja tele
a hegyet és a keritést,
a pázsit olyan mint az ég
lecsapódott lehelete,
csipegethető eleség,
a veréb a begyét tömi,
amíg a macska jól lakik,
zsírosodik a kutya is,
lefektetik a hátakat
a gerjedelmek, pléhdobozok
harapnak, rozsdás a foguk.
Sodrás ha van, ide sodor
minden kallódó holmit:
bokrok, bokortövek közé
rablót, szatírt, részeget.
Zsíros papír, trikórongy,
kutyadög, repedt bögre,
illetlenek büdös nyoma,
éj, veszett-róka-szelíd.
Hát kivilágítjuk magunk
mielőtt megfogná bokánkat
nyakunkra tekeredne, kezünkből
csuklóban kifordítana.
Éj, éber hajlamunk,
megerőszakolt éjszaka.
Horkol mellettünk valaki
mozdulatlan facsúcsra tűzve.
Akik tudnak járni vizen,
kijönnek, hólyag hátizsákjuk,
hólyag fejük, hólyag hasuk,
fölállítják hintájukat.
Három aranyásó ment a hegyek
a vízesés felé megkérdezik,
hogy kerültetek ti ide,
ti hogy kerültetek ide?
Ó, jóízű akácvirág!
Ó, az a csermely, mely folyik!
Ó, ritka sör, mely habzik és!
Ó, az az ég merő mennyország!!
Pörköltet nektek, rá söröt,
rá ringyót, rablót, részeget,
rá a fürtös virágnyilást,
fölűl eget, alúl sarat!
Majd bemegyünk a víz alatt,
ha már a tüdőnk kifogyott,
helyette kinől a kopoltyunk,
mint a cápáké, édesem!

 

 

 

Sziget

Szelídítésben elvadultan
itt már enyém-tiéd vagyok,
törzsek mögé esett sugár,
elhagyott kisgyerek a fűben
dajkára vár alkonyatig.
A várrom ormot gondol, galamb-
hangokkal megvívni a vásznat,
észreveszem, milyen üres a lélek,
hullámok habosa, csönd őrlése
alulról, csönd ölése fölülről,
csönd éneklő jajszava.
Ma be sem alkonyul, szelídített
lovak, ludak, kutyák előterében
egyszinten veled, hogy aláess,
belőlem fölemelkedj,
párás szem láthat legtovább.
Ha mászó fókák itt a férfiak,
a nők ácsorgó pingvinek, sziget,
magunk vagyunk, s ha elmegyünk
szemeik között szabadon,
azonnal beborúl.
Oson vitorla-patyolat, nagy vizek
közepén új hegyekkel találkozik,
alatta valahai zöld,
fölötte az örök moha.
Ruháinkat, mint ürülést
gyorsan elhagyva, bőrök
leégett egyenrangusága rásüti
a tájra bélyegét, most fogannak
a kisdedek, nincs jelen, ami volt.
A rejtett lábközök
dagályt, apályt egyszerre vágynak,
megismerik a föld zúgó magzatvizét,
eres lepényt, lélek vigyázz!
ne adj nevet annak, mi sárgul,
ami majd megfagy,
mi dupla sötétségbe vesz.

 

 

 

Park

A zöld márványhéj megreped,
kidőlnek sárga S-betűk,
sóhajok sodródnak, magyarul
sír-sündörög-sumákol
a falevél. Itthon és mégse itthon
ülök irigységben, gyanakszom
országos pusztulást, kezemmel
benépesítem a hiányt.
Ide a fát, ha nem-enyém,
ide a nem-enyém virágot,
vándormadár tollazatát.
Nézzetek föl, fölöttetek
megkopasztott verebek szállnak
idegenek, míg parkomat
hahotátok formálja át,
hogy tulajdonotok legyen,
a fenyőfák minden faja,
a kapitális vad, a mókus
kitömött bőre, gémtanyák
fossal meszelt növényzete,
repülni induló sasok örökre
reátok merevitett szárnya,
s enyém az itélet, mely semmit ér.
Kikezdett engemet a szél,
rajtam tanul harapni, rágni és lenyelni,
hiányomat betölteni
egy fával, amely nem enyém,
virággal, mely másnak nyilik,
pihék hideg áradatával.

 

 

 

Pult

Pultot sírok elém,
könnyemmel bádogozom,
rákönyökölök, kiiszom
a vérvesztettek italát,
némely vörös orr szimatol,
néhány mihaszna nő
rikoltása ingembe vág.
Itt felejtetted magadat? Magam is
itt felejtettem, pultomon
ócska villanyfény ver habot,
megnő az orrom, távoli
tömjénfüstöt szimatolok,
megnő a fülem, hallani,
hogy foszlik a halott.
Nem megyünk együtt az eszpresszóba,
térdemről hasamra esem,
elszórtam szavaim aprópénzét,
gurulnak sárba velem,
gégém, kifordított zsebem
mutatja a zárórát, nem az óra
elveszített balkezemen.

 

 

 

Téli emlékgyakorlatok

 

 

 

 

Nászinduló az Ó-Hungáriában

szóra:
  
Mikor már nem adott több pénzt a barátom,
mert hogy bírnék ki még egy éjszakát,
s nyitott tenyerem minden pillanatban
szégyent hozhatna rám egymást utáló szemeimmel,
pedig ő nem szokott félteni
– ült az Ó-Hungária asztalánál,
emlékszem még: a bejárattól balra
negyedik asztalnál, ablak előtt egy nő,
másik barátom csábította, rakjon mozaikot,
ha úgy is únja
– előbb egy holt festő felesége
cirógatott; arra hasonlitok,
ki él, de meghalt néhány évre rá,
altatót kértem,
s még az alvás előtt harmadik
barátom elszerette a cselédszobában,
mikor én negyedik barátommal aludtam,
míg érvényes a tardil, háromig
– a festő özvegye felülvizsgálatra ment,
a harmadikat anyja várta,
a negyedik összekotorta pénzét,
hadd lenne még egy sör, mikor már
elindult a második egy nőhöz,
aki sohasem rakott mozaikot
– első barátom megrovó kezéből
pénzt kaptam, arra épp elég volt,
hogy tanúm legyen a két ismerős,
mikor még meg se kértem
a nő kezét, s egyikük meghalt
néhány évre rá
– tükörben láttam magam, s a tükörből
mondtam, legyél a feleségem! és
érdekes! nem maradt más ott
csak mi meg egy nászinduló
– főbérlőm tudta, ki az első éjjel
háromszor hazaengedett,
második éjjel nem talált,
s csak második barátomat szerette,
harmadik éjjel tudta már:
én többé nem jövök haza
– eljegyzést ültünk taxiban,
nem volt ott egyetlen barát se,
igy féltett mindegyik,
nem illik ilyen hirtelen
– bár első nappal, amikor még
kikapcsolt villanynál aludtunk
a naptalan pincelakásban,
s meglátogattuk negyedik
barátom feleségét,
kórházból mentünk el mulatni,
odacsaltuk sosemvolt
barátom feleségét,
csapodár szeretőmet,
aki már többé nem volt szeretőm,
s meghalt évre rá!
– mert ilyent nem lehet,
ilyent igazán nem lehet,
észhez térhetnél agyalágyult,
mondta a legelső barátom,
és lenne még, ki mondaná,
én többet nem adok
– ült az Ó-Hungária asztalánál,
emlékszem még: a bejárattól balra,
negyedik asztalnál ablak előtt egy nő,
második barátom csábította, rakjon mozaikot,
ha úgy is únja

 

 

 

Vízparton

 
 
 
fényképre:
 

1. kép. Fiatal pár

Mosolygunk, mert ketten vagyunk,
levél-csipkék árnyéka sem takar.
Össztűzből menekült férfi, nő,
úszva szerelmeskedők
első jelenete a parton,
őserdei-rabok első
szabad ölelkezése. Egyikünk
hármat mutat. Másikunk
lehulló kezében cigaretta.
Együtt az őszbe, együtt
az őszön át a télbe.
Mindíg csak ugyanott.
 

2. kép. Totál

Gömbölyüek. A képen túli
horgászok meggyorsult időben.
Hátunk mögött cégtáblákkal örökké,
homokban delelők, emlők
macska-dorombolása, combok
leopárd-ásítása, kar-hinták
István-királyi búcsuja,
ülve, állva, hason, hanyatt.
Idegen néz rám, a másik távozóban,
hiányos öltözetben eltűnni képtelen.
Figyelnek valakit, talán botrány
kezdődik? Ne heverjünk ilyen nyugodtan!
Béke van. Csíkos gumimatracok,
boldog fatörzsek a képben,
felsőtestem
kisérni kezdi a Napot.
 

3. kép. Álló férfi környezetével

Kopaszodik, ki háttal áll,
most elfelejti. Azt sem érzi,
mi hiányzik neki. Kislánya érintése
nem jut hozzá soha. Igy védi
isten a gyereket, ne tudja,
gipszből van apja. A szeretet kihűlt,
nem csiszolódik érdemes mosoly,
a hajóhinták üresek, bár mintha
pontosan ide szült volna anyánk
a mászhatatlan törzshöz,
s mutatóujja melegítene.
 

4. kép. Pokrócon

Csak köldökünktől fölfelé.
Most még nem látható a jövő
évben összevarrt has, a jövő
év hasadéka, a jövő
évben hiányzó itt ül deréktól fölfelé,
szemét lehunyja. Ha az a távoli
fehér kalap most fejére repülne
hinném az örökéletet.
 

5. kép. Kendős öregasszony-arc

Öreganyám, fölötted
két elváló madár, öreganyám,
nem adsz több katonát, anyát,
kéjt és kínt nem növesztel,
mindannyiunk nagyanyja. Idegenek.
Nem is voltunk talán,
csak fekete kendőd, mélyhűtött
lustaságunk, a részletek külön,
hazátlan
szellemünk grimasza
a fényes papiron.

 

 

 

Nyár volt és elmaradt az est

kisfilmre:
Hihetünk egyszál ingben,
nevetősen rázkódó fa-árnyban?
Hihetetlen film.
Kocsma-faltő. Konzervdoboz-hamutartók.
Szemetes, száraz Ördögárok.
Kocsisok, lovak kallódása.
Az autóbusz ereszkedik.
Csíkos ing, sarú, fehér nadrág.
Vászonszoknya, feltűrt újjú blúz.
Nyár van és elmarad az est.
Visszafelé!
elválunk hátra,
ölel a kéz, s leválik,
fészket talál a zsebben,
mosolyunk szálanként leszárad,
anyaölbe hátrál az ifjú pár.
Előre!
kakas, udvar zászlósa, trombitása
elhintett árpára vezényel,
rózsák bukdosnak a magért,
elárult ajtón galamb tekinget
sosemlátott szobába,
ahová mi már nem megyünk.
Tíz perccel később!
örök sörhab a korsón,
egy asztalon szundító mögött
meg egy derékig meztelen öregnél
fizetni nem szünök a ronda alak
tenyerébe, s a bolond
úgy néz be közénk mintha csak
maga volna, illetlensége halhatatlan,
s az iszákos nőn nem segít
rendőr, mosás.
Hátteret messzebb!
háttér hátterük ugyanúgy,
a megfordult kép alumínium-pokolba
hökkenti a hazatérők menetét,
hiába a visszakattintott idő,
mi sem maradhatunk.
Öleltünk valaha. Sört ittunk.
Játszottunk bolonddal bolondot.
Vékonyan öltöztünk.
Nyár volt és elmaradt az est.
Hogy szólitottuk egymást?

 

 

 

Elpusztított képek alá

 

 

 

 

Apám órája

Még jár az órád.
1 óra.
A mutató megszületett
a halandó római X-ből s két vonásból.
A villanyfény előtti mécsláng.
sírásodtól kunkorodik.
Csecsemő-talpaid
alá billen a fű, a pára,
a temető talpaid alá
rakja csontjait.
Még jár az órád.
2 óra.
Szomorú vagyok mostanában.
Lassú a szívverésem. Rámtörő
banda sem izgatna föl.
Csak az idő gyors. Inkább
százezer évig egy cellában!
Halálom téged is megöl,
gyerek se, vénember se lehetsz már,
mert akkor nem is volnál.
Még jár az órád.
3 óra.
Még nem virrad fűrjre, fogolyra.
A nyulas rét kaszádra vár.
Aromás bársonyban dobogva
harákolnak a lovak. Január
süvegcukrait ujhold kaszabolja.
Csak sírsz még, egyetlen fiú,
apád elföldelt simogatása után.
Még jár az órád.
4 óra.
Miattad van lelke a sárnak
Sosem felejthetem
nyárosok szüntelen meséit.
Vadgalamb-szárnysírásban,
ha pityeregni látlak,
fejem hajad füstjébe fektetem.
Miattad vannak még fakorcsolyák,
gyeplők, igák, cukrok, pásztorbotok,
miattad zúg a nagyharang tovább.
Még jár az órád.
5 óra.
Tűz az egyetlen magyar kikötőben.
Virradat.
Sárgaságra ébredsz keleten.
Etted a lódögöt:
fajtádat, legjobb barátaidat.
Zágráb, Fiume, Tarnopol, Losonc.
Voltam ott, ettem lábnyomod.
Elmondtam, s csak akkor mondtad el:
te lőtted le a Titaniczot.
Még jár az órád.
6 óra.
Gyűlölöm génjeid ördögét.
Hamu a gyomromban,
nem alszom éjfél óta,
bőröm csípi ez a sötét.
Te adtad az első poharat,
te pofoztál anyát előttem,
megszokott tükör,
először te törtél el,
kezemben nézhetem magam,
egyedül vagyok, mint az idióta.
Még jár az órád.
7 óra.
Fölkelni, de mire?
Rothadt szakállra? Csírás
krumplidra? Hulló zsupp-szakállra?
Kereked kiesett küllőire?
Házadban betörők büdös bűnjele.
Nélküled a föld, a bevetett domboldal,
tavasz, nyár, ősz, tél
semmit sem jelent.
Nem is reggelizem. Havad csillogása
súnyin lesi az idegent.
Még jár az órád.
8 óra.
Föl az eres karokkal,
legyen az ingujj rövid!
Elviselni a lelőtt repülőt,
lányaid sikongatásait!
Kongatnak. A megbecstelenítők
zubbonyán mászkál a halál,
akár a pók, a halál kiszakadt lába
kaszál minden tizedik katonán.
Még jár az órád.
9 óra.
Itthon maradtál. Ne remegj!
Vetni kell, sarjad a fű,
nekünk vetni kell régóta,
még akkor is, ha más arat,
ha csíp a mag, akár a tetű.
Csillapítsd ideges orrodat,
könnyben ne ázzon tájéka.
Ekébe fognád magad is, mert nől a fű.
Még jár az órád.
10 óra.
Utoljára, mennyből, részegen
érkeztem hozzád, kisfiad.
Szakálladban felejtem a számat,
leverem öreg kalapodat,
s elúszik a csalánok folyamán,
kaszával gázolok utána,
nem nézek hátra, mégsem érem el.
Most valahol az Adrián
egy cápa kalapot visel.
Még jár az órád.
11 óra.
A percek lemondatnának rólad.
Vén paraszt, veled veszett
ház, szerszám, kutya, ló.
Jelennek lelkifurdalása,
jövőnek hiábavaló,
én nem felejtlek el azért se!
Úgy szeretlek, hogy ide nemzelek
fiamnak halálod helyére.
Még jár az órád.
12 óra.
A zsebóra külsején indához hasonló vonalak
fekete zománc-mezőben, elől, baloldalon, alul
aranypajzs, melybe nem írta nevét az apám,
a számlap üvege a mutató tengely mellett
eltörött XI óra után egy perccel
VI óra előtt két percig, ugyanakkor
IX óra egy perctől is indul egy repedés,
mely a mutatótengelynél nem ér el
görbülve II óráig; az
órákat római számok jelzik,
egytől tizenkét óráig, csak a hatos
hiányzik, mert ott a percmutató
arabszámú kis köre áll, a számlapon
felirás: TAVANNES WATCH CO; a hátsó második
héjon tíz díj másolata:
trónuson ágat tartó nő
és tornyos kastély koszorúval:
ANCRE DE PRÉCISION,
e lap nyitása után
kerekek tiszta féme az óraperem
zöldrozsdás koszorújában,
s a födél belső felén
623688

 

 

 

Elpusztított képek alá

Mórotz Lászlónak

 

Mezei Krisztus

Mindentudóvá most feszül,
kévébe köti a szelet,
törzsével hökkent folyamot,
fényt zsúfol lehajtott fejével,
ő most teremt pillanatot,
találkozást ég, föld után,
ég, föld között történetet,
tér-nyájat és zene-időt,
itt szenved ő,
itthon vagyok,
eljönnek a kukoricák,
lepkék, tarlók, otthoniak,
augusztus péntek délután.
 

Variációk I–IV

Ha a tető is leszakad,
szélfújta behorpadt kalap
röpül mellettünk, belefűzöm
megindult sírásodat.
Ha a világ is eluszik
mellettünk, fejünkre zudít
holt sirályokat, belefűzöm
megindult sírásodat.
Ha lesz még aki megmarad,
mikor a tető leszakad,
s a világ elúszik, belefűzöm
megindult sírásodat.
Ha megmarad egy buborék,
szivárványfelü buborék,
sóhajod burka, belefűzöm
megindult sírásomat.
 

Duplaszaltó Mónikának

Micsoda szorongás belül,
micsoda remegés feketül
szemem sarkában, micsoda
ostorosoknak ostroma
veri hátamat? szívemen
rózsakoszorú szárad el,
följajdul aki megölel,
sebes lesz, aki megölel.
Hiába vár a zöld, nem művel
kezem, csak eljátszik a fűvel,
mint a hülyék a pillanattal.
Mit cselekedjek önmagammal?
nézzek az emberek szemébe,
mint földi-kutya az enyémbe,
olyan félelmes tekintettel,
hogy már puska kell szemem ellen?
Bocsássátok meg kisdedek
levegőpusztító létemet,
a könnyen bukót, a fölös
ideggyulladást egymás között!
 

Család mínusz egy

Ebben az évben fölfeszítve.
Túl a megváltás idején,
hanyatt fekszem szárnyaim bölcsőjében,
pelenkám Krisztus leple.
Kezdem újra semmiből,
lábamból lábamat növesztve,
szivemből szívsajgás felé
a nulla kék mentőövén.
Istenek, költők, lázadók,
önégetők, éji stricik
nem élték túl a kisdedet,
aki itt cuclizik.
Oázok és nyűgösködöm,
fölsejlik minden frázisom:
nő-szesz-botrány-oázisom
mögött apám halottas ágya.
Adjál! Adjatok! meghálálom,
nem jövök többet a világra,
szemérmes szolgátok leszek,
beviszem, kihozom, megtalálom.

 

 

 

Csillagra-törők

 

I.

Ördögök hónaljszőréből,
angyalok szárnyaporából születtek
szárnytalan repülőnek.
Mi, föld hangyái és vakondjai,
magzatunkat sárba telepitők
nézzük a kisértő csodát.
Kicsoda szülte őket?
Hitük nagyobb, haláluk dicsőségesebb,
csillaguk töméntelenebb,
ők tudnak igazán visszatekinteni.
Bált alájuk!
Nézzétek, Holdig nől a babszár,
Holdban virágzik, Holdban terem.
Tapsot! Táncot! Hahotát!
Bankettet! Tüzet!
Egy pillanatra sem felejtik el,
hogy otthagyhatjuk őket.
 

II.

„Ahová a lélek vala menendő
mennek vala, ahová tudniillik
a lélek vala menendő és a kerekek
fölemelkednek vala mellettök,
mert a lelkes állatok lelke
vala a kerekekben.”
 

III.

Lepkék libegnek bennem,
Boldogok? Boldogok, boldogok,
rendkívül boldogok.
Lábamnál hullám lába kél,
szétloccsan hajszálaimon.
Nyugalom, élek, nyugalom.
Mintha már álmomból kikelve,
ki lárva voltam lepke lennék.
Ó, Föld! Ó, bársony! Ó, körbe-körbe!
Csönd, jó anyám, csönd, apám, csöndbe,
asszony, hazám, gyerek-csönd, csöndbe, csöndbe.
Hallatok? Válaszoljatok!
 

IV.

Zöld a… zöld a…
igazítsd a… igazítsd a…
mondd újra, mondd… nem hallok…
begyujtottam… begyujtottam…
visszafelé… kezdd el újra…
kezdd el újra… Roger…
Roger… Roger… Roger…
 

V.

Kimozdítom, lezárom,
veszem, adom, hullámzok,
azbeszt, csipesz, celofán,
dülök, ablak, iszonyú,
föl-le, föl-le, közelebb,
fejen, talpon, csigolyán,
sugárrá, görccsé, egyszerre,
csökkenek, nyúlok, ropogok,
tükör, törik, közelebb,
nem hallok, förtelem, alá,
hátha még, mégis, közelebb,
behúnyom, kinyitom, kifújom,
vissza közétek, vissza kő,
roncs, rongy, vér alá,
tűz-ék a földbe vissza,
zúzalék.
 

VI.

„Jaj, lölke már fönn az égbe
örvendez a nagy dicsőségbe.
Teste meg már a földbe nyugoszik
a nagy Urnak szent nevébe.”
 

VII.

Föl újra, ez a halál sem rosszabb
mint a másik. A por
föltámadt, mi kapáltuk föl,
miatta nézzük az eget.
A menny már nem a régi,
mintha már meg lenne tapodva,
vérrel telecsíkozva,
lélegzettel körülszalagozva,
virággal teleültetve,
velünk szomorítva,
velünk teletüzdelve,
mosolyainkkal telehomokozva.
Fönt látjuk utódaink sírját
lándzsásan, vörös csontosan
a marathoni temetőt.
 

VIII.

Tananarivói-halál. Bokhárai-halál.
New-Orleansi-halál. Tarnopoli-halál.
Szarajevói-halál. Arromanchesi-halál.
Elisabetvillei-halál. Jeruzsálemi-halál.
Nagypiriti-halál. Hirosimai-halál.
Granadai-halál. Szárszói-halál.
Sirázi-halál. Wittenbergi-halál.
Salamancai-halál. Casablancai-halál.
Omszki-halál. Tomszki-halál.
Zafaranai-halál. Canberrai-halál.
Larissai-halál. Santiágói-halál.
Greenwichi-halál. Északfoki-halál.
Délfoki-halál. Baktéritői-halál.
Ráktéritői-halál. Vasárnap-hétfői-halál.
 

IX.

Fényes a feltámadás útja,
alatta robbanás, fölötte csönd,
a csöndöt belélegzi az ember,
az embernek kicsi a föld.
Fényes a feltámadás útja,
ismeretlen ragyogásban rohan,
pontot tesz idegen csillagokra,
ki földi anyától fogan.
Mint kézről szálló katicabogár,
mint kézre visszajáró sólyom,
hova száll? micsoda zsákmányra talál?
micsoda szabadságba kóstol?
Halállal megváltott röpteink
jutalma, határtalan világ,
fogadj be minket oltalmadba,
ringass, mint anya a fiát!
 

X.

„A hegységbe akarok behatolni,
ott szerzek hírnevet magamnak,
földjén, hová mások írták nevüket,
fölírom ott a magam nevét;
földjén, hová mások nem írták nevüket,
fölírom ott az istenek nevét.”

 

 

 

Utolsó földi szavak

 

(Kérve)

Anyám, ki fiut szültél, ne feledd,
fiadat melledről leválasztja az ország,
ne kösd magadhoz, szeresd,
hadd tölthesse be sorsát,
szárnya nő, hadd legyen szárnyanőtt,
újabb csillagok hóditója,
szeresd, mikor az árva föld
kifordul alóla.
 

(Magyarázva)

Engem csak megszültek, kibírtak,
föltápláltak, mert jól szerettek,
engem csak megbiztak, beírtak,
kiválasztottak, hogy lehessek,
s én megcsinálom, megadom,
legfensőbb csíkja az egeknek,
kit a győztes forradalom
irgalma sem evett meg.
 

(Félálmodva)

Számok, dolgok, számtalan 48-ok,
nullák, ház-sír-mennyboltok,
hullák, váz-hír-évrongyok,
mostra-való sosem-voltak,
másra-való ugysem-voltak
király előtt hódoltak.
 

(Álmodva)

Fia fűnek, őse fának,
fácántolla havas tájnak,
királynője vén császárnak,
nem ölének, álmának.
 

(Magyarázva, álmodva, elhagyva, kérve)

Nem tudták mikor megszülettem
lesz-e belőlem valaki,
sohase hittem, madarat
akartam látni, nem akartam,
beöltöztettek, ruha lettem,
a lepkebábból lepke lettem,
repülök, röpültök körülöttem,
győzzetek, de el ne mocskolódjon
édesanyánk szoknyája.

 

 

 

Jóslatok az újszülöttnek

 

 

 

 

Először a kéz

Az éjszakából kihajlik
 
öt szirom
a sorsvonal lehullik
 
homlokodra
akár az első hajszál
 
virágot
szaglászol számtalan
 
kézfogásodat számolod
kisujjad ingajárását szívórád
 
alatt hüvelyked
holdacskát tart hegyén
 
manók
indulnak bejárni a holdat
 
mutatóujjad késhegyén
a megcsalt szeretők
 
kisértenek
nagy barna éjt s a szőke felhő
 
átvicsorog
középső ujjad platán-magasán
 
hol sátán székel
eljegyzi gyűrűs ujjadat fiának
 
tenyeredből eszik
vért sót húst kezemet

 

 

 

Másodszor a láb

Míg a talp függőleges
 
habfehér leplet támaszt
csak sírás van meg
 
álomnélküli alvás
nincs semmi baj az emlő
 
kisüt hajnalban a nap-úton
úszik fölötted találkozik
 
a meddő holddal
égbolt irgalmából kiesve
 
kitagadva a madarak közül
hová kezdjük a járást?
 
az első fáig háromszor nagyobb
úton mint a hajósok háromszor bele
 
süllyedve a földbe
minden föltámadáskor kitisztul
 
fölötted isten-arcom
kezemből kikapcsolódva
 
tovább tovább cipőtlen
a homok tepsimelegében tüskés
 
haraszton sohai hazaérkezésre
lábnyomokért rajonganak a férgek
 
s ha víz is gyűlik itatónak
jó a madárnak

 

 

 

Harmadszor a száj

A csók meg a száj a bimbón
 
ugyanaz a csók
meg a legelső szavak a csók
 
meg amit kihullatnak
a fogak nyál és káromkodás
 
fölpattant zára lesz ez a száj
lesz-e nyugalom hasadéka? minden
 
hozzá hasonlít
levél rózsa hajó ablaka
 
kerekíti magát a szájhoz
másik száj szájhoz átuszik
 
fölötte az elfelejtett anyamell
inni az ég lepárolt szeszét
 
úrnapi körmenet
pipacsteritőjéről enni
 
négykézláb énekelni akarsz
már nem szabad bújtatod
 
gyalázatomat a szökött
katonát s néma leszel
 
a vallomásra csak
kérdezel mire való?
 
igy kerekül az Ó a Jaj a jó
és rossz alkalomból karikázva
 
rozsdás elődei után

 

 

 

Negyedszer a szem

A vonatablakból egy visszahökkent
 
lovashadsereg rogyik farára
búzatáblák első patái égből
 
dőlnek hanyatt
a fészekszemű fák sörényüket eresztik
 
visszafordul a hegy északi csúcsa
keleté de a nemlátott arc kié?
 
a visszahökkent lovashadsereg
gödörbe rogyó faráé talán könnyű
 
feledni de a belső méreg
rézgálicszinű vonulása megmarad
 
de a behunyt szemmel látott
utak mindig forgalmasak gyászom
 
fekete kendője szememen
repülő kering a fölrepült legény
 
apám fölött
sírom fölött megáll sírod fölött
 
esthajnal csillag áll
ki harminchat évvel tulélsz
 
míg a belső méreg
rézgálicszinű vonulása megmarad
 
s szemgödröd befelé lát
halhatatlan kék vonulást mert
 
fölrobbanthatatlan
mindétig atombomba-koponyád

 

 

 

Ötödször az agy

Elpukkant szappanbuborékból
 
megjósolom magányodat
magad leszel majd néha-néha
 
magad miatt leszel szabad
olyan leszel majd néha-néha
 
megérzed boldogságomat
mert velőm szürke omladéka
 
megszülte lányomat
te voltál az elmondhatatlan
 
megjelentél nem mondod el
miféle az elmondhatatlan
 
mert benned újra vágyra kel
s várod míg velődből kipattan
 
új szád új arcod új magányod
mikor a nyál és vérhabok
 
halott szivárványt írnak szádhoz

 

 

 

Hatodszor az öl

Trágyagyüjtő üreg miattad
 
bókolok hazámból
teérted járok idegen hazát
 
boldog aki anyával
boldog akinek él az apja
 
dolgozik
tíz hold liget ölén hogy
 
felejtsd örökös
szegénységét a testnek eltalálj
 
a takaríthatatlan
trágyagyüjtő üreghez tied
 
minden gusztustalan
s fölkél a szerelem vörös nap
 
nemz új életet
királyt királyfiaknak királyfiból
 
királyt az első viszketés
ligetbe dől tekintet trágár
 
szó viszketés
és minden egy halomba odagyűlik
 
kitárod súgja kitár-nélküled
gitárod súgja elmulaszthatatlan
 
elfehérült ház máz és borzalom

 

 

 

Hetedszer a has

Reggelire tejet eszünk kenyérrel
 
tízóraira semmit ebédre
semmit uzsonnára semmit vacsorára
 
önmérgezésben görcsölünk
fejünket letakarjuk fehér abrosszal
 
egyél apád fején
teríts kiálts gyerekeidnek
 
tálalva van! én többet
nem nyitom ki számat tányér
 
ne törjön össze ajkamon
a mérges erdei trágyából habart
 
gombalevessel a mérges
műlevessel ne törjön össze tányér ajkamon
 
görcsöt ne kapjon ajkamon kivül
belül megmérgeződünk ha nem is
 
ettünk volna ebédet akkor is
görcsöltünk volna-volna
 
akkor is megdöglöttünk volna

 

 

 

Krumplinyomó huszár

(Változatok Schéner Mihály műveire)

 

 

 

 

Életfa

Tükrös tavasz közeledik,
fám fölülről fényesedik,
madár szól a felső ágán,
koronája szivárványán,
első szava bimbót hajt ki,
nekem se szabad hallgatni,
másik szavára virágok
nyílnak, sípolok virágot,
harmadik szavára gyöngyöt,
serkentünk zöldpihés gömböt,
gyöngyöcskét gömbbé, gyümölccsé,
mintha tél se lenne többé.

 

 

 

Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

 

 

 

Mákgubófejű kakas-huszárok

Köszönjetek, ha anyám földjén jártok,
még akkor is, ha senkit sem találtok,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok,
hullassatok anyámnak kék virágot,
hullassatok piros, fehér virágot,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok,
ömlesszetek az édesemnek mákot,
rétesre mákot, mikor arra jártok,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok,
hogy boldog arccal gondoljak tirátok,
amikor messze jártok, messze jártok,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok.

 

 

 

Hüvelyk ujjam vadászni ment

Hüvelyk ujjam vadászni ment,
a-tíri-tári-hahó,
vállán a puska nem pihent,
a-tíri-tári-hahó,
fölállt a nyúl, bukfencezett,
a-tíri-tári-hahó,
a magasból hanyatt esett,
a-tíri-tári-hahó,
mutató ujjam érte ment,
a-tíri-tári-hahó,
középső ujjam is megjelent,
a-tíri-tári-hahó,
de gyűrüs ujjam ette meg,
a-tíri-tári-hahó,
kisujjam azért oly kicsi,
a-tíri-tári-hahó.

 

 

 

Szamár-huszárok

Hát az a sok málhás szamár
mért nincs jelen, ha áll a bál?
Hát az a sok málhás szamár
ha áll a bál, magában áll?
Szól az egyik málhás szamár,
hova lett a szamár-huszár?
Szól a másik szamár-huszár,
hova lett a málhás szamár?
Szól az egyik szamár-huszár,
mért nincs jelen, ha áll a bál,
hát az a sok málhás szamár,
ha áll a bál, magában áll?

 

 

 

Elveszett drága lovam

Elveszett drága lovam,
falovacskákkal keresem, hiába,
jaj, de megörülne
fapatáik kopogására,
jaj, de megéhezne lovam,
hazai, remegőfüvü rétre,
ha meglátna, szárnyon szállna,
röpülnék én is eléje,
minek a jászol, lovam,
minek a rét meg az őszi szalma?
szomorúak a falovak is ha nem jössz
rézre, ezüstre, aranyra.

 

 

 

Pásztorkalapok álma

Elhallgat a puszta, a pásztorok állva
nyakukat behúzzák a szőrös subákba,
csöndben vannak most is, lesik a sötétet,
pedig napvilágnál se igen beszéltek.
Csikós- juhász- kanász-kalapok alszanak,
azt álmodja az a háromféle kalap,
hogy a szélső háznál kezdődik a vásár,
a Nap árvalányhaj-csokorban alászáll,
a szél zöld szalagot fércel oldalukra,
úgy állnak a szélben szemöldökre húzva,
csak akkor billennek jobbra kettőt-hármat,
mikor a pásztorok vígan paroláznak,
mikor illatozik pecsenye, pohár bor,
s már nagyon behajlik a csillagos sátor,
elől pöndörülnek, kajlán hátra dűlnek,
álmukból a széles pusztára terűlnek.

 

 

 

Vásárfia

Istók, fuss a passzusért,
vásár után nyulkálhatsz a ludhusért,
te kapod a farka-pénzt,
amennyit az öreg lovunk farka ért,
jut neked, te gyerek,
bugylibicska, similabda rengeteg,
rengeteg vásárfia,
mézes-mázas kalácshuszár bajusza,
kalács-ló patkónyoma,
kalácsmalac kalácsfarka kunkora.

 

 

 

Alku

– Mennyiért adja rossz lovát?
– Ötezerért legalább.
– Mutassa lova rossz fogát!
Nem ér ez ötezret, hallja-e?
– Nem adom alább!
– A csodát! A szája vén sütőlapát.
Vékony a lába, mint a nád.
– A csodát! Hajlik a lába, mint a nád.
– Négyezer ötszáz, hallja-e?
– Négyezer nyolcszáz legalább!
– Ilyen soványt? Kiböki a csont az oldalát!
Négyezer hatszáz, hallja-e?
– Négyezer hétszáz, nem adom alább!
– Itt a kezem, nem disznóláb,
négyezer hatszáz ötvenöttel jól járt,
s fizeti az áldomást!
– A csodát! Fizesse kend legalább!

 

 

 

Sumákolók

Fehér tenyerű szőrös kéz,
öt sumák egy zsákot néz.
Barna medvebőr subák,
zsákon guggol öt sumák.
Öt sumák-ujj, öt köröm,
ötvenszeres káröröm.
 
Enyém a zsák, tied a pelyva,
 
tied a pelyva, enyém a zsák,
 
enyém a zsák, tied a pelyva,
 
tied a pelyva, enyém a zsák.
 
enyém a zsák,
 
enyém a zsák…
mondaná, de elhallgatja
az az öt sumák.

 

 

 

Itt a bicska, bugylibicska

Itt a bicska, bugylibicska,
nyitva, csukva, csukva, nyitva,
ha becsukom félakkora,
ha kinyitom kétakkora,
kérem, ez egy olyan gyártmány,
száztizet rendelt a császár,
az a zsivány Sobri Jóska
evvel rontott rá a grófra,
a komtesszkát megszerette,
a nyeregbe fölültette,
itt a bicska, bugylibicska,
öreganyám evvel hámoz
kolompért a vacsorához,
öregapám evvel farag
fasípot a fűzfa alatt,
még a sípja is azt fújja,
itt a bicska, bugylibicska,
ingyen adja Miska bátyja,
vagyis SCHÉNER M. és TSA,
ha kinyitom, ha becsukom
tíz forint az ára!

 

 

 

Struga manó

Struga manó, Struga manó,
nem látható, csak hallható,
mert trappol ám piros lován
a szekrényben, a zöld mohán,
de minden évben egy napon,
a sátoros vasárnapon,
mutatja csöpp tekintetét
egy ennyi-mennyi-semmiért,
előrántja a balkezét,
balkeze után jobbkezét,
pislog a népre, mit tegyen?
meghajlik illedelmesen,
a bámészkodók fölvidúlnak,
bukfencezik a publikumnak,
bukfencből fencbe bukik,
ha a búcsú búcsuzik.

 

 

 

Csepürágók

Megjöttek a csepürágók,
csepüt rágtak,
azért ványadt,
azért sápadt
mindegyik,
kis kalácsért,
tiz fillérért,
kiesett kocsikerékért,
kutyagumi elejéért
magukat teszik-veszik,
itt az erőművész apja,
hegyesen áll a kalapja,
itt vannak a kardnyelők,
boszorkányszél-terelők,
rézevők a résztvevők,
a bűvész bűvölködik,
minden művész működik,
úgy teszik, hogy elhiszik,
mikor nagyon elfáradnak,
tapsok alá fekszenek,
öt ujjukkal rám mutatnak:
te sem adtál eleget.

 

 

 

Két virág egy pár

Virág leszek, tied leszek
virágok vitéze, virág,
de mondd, hogyan nevezzelek,
s hogy szólítsam paripád?
 
Rózsa vagyok, ha úgy akarod,
 
paripám Rózsafa-ág.
Rózsa leszek, tied leszek,
rózsák vitéze, virág,
veled bárhova elmegyek,
de melyik ország a hazád?
 
Virág-világ, ha úgy akarod,
 
a nagy Virág-világ.
Virág leszek, tied leszek,
világok vitéze, virág,
de ha támad téli förgeteg,
megvéd-e ármádiád?
 
Melléd adok, ha úgy akarod
 
száz gránát-gránátalmafát.

 

 

 

Kátai kotló

Lina néni megbotlott,
mikor tyúkja megkotlott,
 
kátai kotló,
 
csetlő-botló,
kazal elé bicegett,
szalma-fészket keritett,
 
kátai kotló,
 
csetlő-botló,
kilenc tojást lerakott,
mert a szomszéd is adott,
 
kátai kotló,
 
csetlő-botló,
ahhoz még egy pintytojást,
három vadgalambtojást,
 
kátai kotló,
 
csetlő-botló,
tyukocskája arra ült,
maga meg a tyúkra ült,
 
kátai kotló,
 
csetlő-botló.

 

 

 

Pásztorkirályok

Az a fényes pásztorcsillag
három pásztor előtt ballag.
Az a három pásztor nem más,
Víg Pál, Nagy Pál, Víg Nagy András.
Azzal a fa-koronával,
azzal a kender-szakállal?
Az a három pásztorkirály
megáll, hol a csillag megáll.
Nem pipálnak, csak pihegnek,
hosszú úttal dicsekednek.
Mikor megúnják az állást,
három szívben lelnek szállást.

 

 

 

Krumplinyomó-huszár

Hova vágtat a krumplinyomó-huszár?
– Amerre az esthajnal csillag áll.
Mit akar ott a krumplinyomó-huszár?
– Azt hiszi krumpliföldre lel talán,
A csillagon krumplit sosem talál!
– Hát elmegy más csillagra azután.
Ha ott se talál, akkor mit csinál?
– Felhőt nyom a krumplinyomó-huszár.

 

 

 

Az irka története

 

 

 

 

(a puszta)

ahogy ő délutáni fényt
tarajra vesz, fonák rejtekhelyén
szőrtelen hajlata,
ahogy mégis egyröptében elér,
pedig nincs senki még,
hónak árnyék a vízjele,
ahogy szirom sóhajtja szirom,
s a rózsa elszinesedik,
gerincén eltörik,
ahogy a csavaros öröm
a sikoly késhegyén,
pedig nincs senki még,
ahogy az árnyék útra tér,
egy lábért, ahogy útra tér.

 

 

 

(az áldott)

mielőtt ledőlne a fa, ide lépeget,
benne áll meg a fa, belebújik a lián,
mielőtt elszáradna a lián,
a darázs idejár, mielőtt
fulánkja kihabzana,
málnásszájú gyerek, mert labdát idevág,
kert lesz itt, ahol labdát meg nem talál,
mielőtt levéllé omlana,
kígyó! kígyó! gondtalan gondolat,
napfény hasad, sugárból lesz sugár,
mielőtt tűzzé bomlana.

 

 

 

(az átkozott)

hol a rejtőzködő? elveszett,
hol? hártyák mögött?
a sorok eresze alatt?
a felakasztott, felnyársalt, levágott,
az a sok lüktető darab
hurkok, nyilak között?
kínzószerszámból görbített nevű,
görnyed neve mögött?
szavak ól-padló alján?
pókhálóban? penész-szakállban?
hiszen ki adja se látja,
keresi, nem találja,
melyik leírhatatlan szóba költözött.

 

 

 

(a kitett)

Csuk-nyitva-nyit-kicsukva
szélforgó malom,
őrölt fogalmak kínja,
nyit-csukva-csuk-benyitva,
egyszerre állva-csukva,
azonnal sárga lom,
kit-kit magába csukva.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]