Az utolsó hónap ünnepei

Piros palástot ölt, fölköti kócszakállát, fejébe húzza süvegét. Tétován billeg, akár csónak a kikötőben eloldozás és indulás között. Méltóságos bohóc. Akkor kezdődik az ünnep, mikor már maga is elhiszi a nagy távolságokat cipője mögött, a nagy időket szakálla fehér szálaiban. Rongyos gyerekek osonnak gyertyás papírdobozokkal, évezredes időből csörögnek ki a pásztorok. Idő és tér megszűnik. Halhatatlanná és felbonthatatlanná merevülünk a szeretetben. Mindannyiunk szemében ugyanaz a fény. Egyre valószínűtlenebbé változunk, fejünkre csákó kerül, szánkba trombita. Így lesz zavartalan az átváltozás, a pontos beilleszkedés az új év hajnalának menetébe, amikor senki sem idegen, mint a nagy tüntetések sorai között. Tagadjuk a magányt. S valaki egy kopár fennsík közepén palástot vesz magára, elindul a lakatlan térben, ajándékot adni senkinek. Pásztor fekszik a konyhakőre, ahol már senki sem lakik. Fel nagy örömre; egy énekes a csillagoknak énekel, két falu közt a műúton. Van, ki magát megtiszteli, megitatja, megajándékozza magát, magának trombitál, s úgy megy a bizalom nagy fölvonulásába el, hogy nincs senki akivel kapujáig együtt mehet. Ezüstre festjük a diót, legendáinkat mondjuk el, levetjük gondjaink nyűgét és könnyűek leszünk mint gyerekünk. Úgy állunk szerelmesünk mellett, mintha a karban mi énekelnénk a legszebb dallamot. S egyszercsak koponyánk fölött meglátunk egy kínos vigyort.