Válasz Alföldy Jenőnek

Mit jelent neked ez a szó: ifjúság?

Ha életkornak fogom föl az ifjúságot, most már csak visszatekinthetek rá. Elmúltnak hinni mégsem akarom. Úgy érzem, az ifjúság szelleme nem múlt ki belőlem, csak az életrajzom lett valamivel több, és a régi helyzetek után újak jöttek. A készülődés szabályos formáit, az iskolákat, a gyakornokságot fölváltották a belső készülődés felelősebb és kegyetlenebb évei, s a helytállás próbái. Valamikor mások adták a kenyeret, ráhagyatkozhattam ifjúkorom csodálkozásaira, indulataira: járhattam májusfát lopni az erdőre, lányokkal sétálni a mezőbe és a parkba, elhagyhattam magam, mert tudtam, van időm és erőm a feltámadásra. Akkor még minden lehettem, akkor is, ha csupán egyre készültem. Most már „csak” egy vagyok, magamnak kell kenyeremet megkeresnem, de nem biztosabb, nem befejezettebb, nem közönyösebb, mint akkor. Nem szeretném, ha az idő sikereimben vagy sikertelenségemben megnyugtatna. Örülök most is a nyíló virágnak, az éneklő madárnak, a munkának, a szép emberi viszonyoknak, az ünnepeknek, nagyon az életnek. De örömöm már nemcsak a csodálkozás, hanem a gondolat is. Mostanában kezdem tudomásul venni a halált. Valamikor még a leghalálosabb helyzetekben sem gondoltam rá, ma már rettegek tőle, tehát dolgozom, és boldog akarok lenni. Minden tettemnek az önmegvalósításra kell törni. Elbúcsúztattam én is az ifjúságot, mint mindannyian, de csak a rosszat bájoltam ki belőle, hogy szépsége, tisztasága, hajthatatlansága, elégedetlensége megmaradjon.

Ezért fiatal költőnek vallom magam. Csak azt nem szeretem, ha a jelzőt az éretlenség, a „majd még talán lehet valami belőle”, a tapintatosan fogadott középszerűség kifejezésére használják. Mert ha a mi nemzedékünkre így gondolnak, mit gondolhatnak az elsőkötetesekről meg a jelentkezőkről?

 

Életed szinkronban van-e az éveiddel?

Hatéves koromban lettem első elemista, tizennégy évesen gimnazista, tizennyolc évesen egyetemista, akkor kezdtem dolgozni, amikor az egyetem befejezése után szokás, ott dolgoztam, ahol készültségem szerint dolgoznom kellett. Tanulmányaim végeztével megnősültem, gyerekem született. Fiatalon voltam könyvtárvezető, kultúrrovat-vezető. A szakadások és a kanyarok legtöbbször magamban alakultak, halmozódtak és világra jöttek, de ezek is mintha a régebbi ritmus szerint: válás, újranősülés, munkahely-változtatások.

Első kötetem huszonhét éves koromban jelent meg, nem tudom, előbb érdemes lett volna-e kiadni, ha még lehetett volna is? Annak az elkésettségnek hátrányát nem érzem. Lassan értem testben és szellemben egyaránt, erről tanúskodhatnak a nők és tanáraim. Most már nem bánom, hogy elnyúlt az ifjúkor. Rangra és jólétre nem törekszem. Csak annyi pénzt akarok, amennyiből szabadon dolgozhatom. Bár nem szeretnék még egyszer albérlő lenni, ahol ágyamba mászik a pók, ételemre a hangya, megpenészedik könyv, kép és rádió.

 

Az írás központi szerepet tölt-e be életedben?

Nagyon korán elhatároztam, hogy költő leszek. Csak a költészet érdekelt, s úgy a világ, ahogy a versben megnyilvánulhat. Szerettem én az állatokat meg a földet, apám gyümölcsfáit, de sohasem annyira, mint apám. Mérce volt nekem ő, tudtam, vagy annyira, vagy sehogy. A gépekhez nem volt közöm. Még a kerékpárhoz sem. A mesterségekben ügyetlen lettem volna, vagy az is lehet, hogy nem fejlesztettem ki készségeimet. Magyar szakra is az irodalom megismerése miatt mentem, nem pedagógusi hivatásból, könyvtár szakra azért, hogy mindent megtalálhassak, nem a műveltségterjesztés szándékából, hanem magam miatt.

Gyerekkoromtól verselek, sok mindent elhanyagoltam miatta, olyant is, amire szükségem lenne. Elhanyagoltam a nyelveket, a szövegekből és a szótárakból állandóan kitekintettem a versek felé. Sajnálom. A vers kenyérkereső munkámban is állandóan zavart. Sohasem akartam a mindennapi munkát elhanyagolni, rendesen dolgoztam, de egyszer csak valahogy mindig betelt a pohár. Egyszer csak verset írtam munkaidőben, vagy főnökeim megelégelték verseim természetét. Ezért határoztam el, irodalomból fogok megélni, ha bírom.

Tudom, a vers a szellem egyik legvéglegesebb állapota. Bár minden gondolatom, érzésem, indulatom feléje tart, örökké ünnep marad, akár nyolc órát hivatalnokoskodik az ember, akár szabadúszó. A vers szublimált, s nem lehet mindent szublimálni, sok minden megmarad az értekező próza szintjén. Szeretek szociográfiát, tárcát, kritikát írni, fordítani. Így vált az irodalom életemben eggyé és kizárólagossá.

 

Hogyan hatott és hat rád, hogy Nagy László a testvéred?

Első megjelenésemig Nagy Istvánt írtam verseim alá. Nagy Béla és Vas Erzsébet fia, Izabella, László, Mária elkésett öccse: Nagy István. Nevemet a sok irodalmi Nagy István, meg az érdektelenül és megjegyezhetetlenül mindennapi vezetéknév miatt változtattam meg, nem azért, hogy öccsi mivoltomat gyávaságból tagadjam. Az Ágh nevet Kamondy László ajánlotta, tizenkilenc éves koromban, egy társalgás alkalmával a Hungáriában. Nem tudom, írni kezdtem volna-e verseket, ha ő nem ír s nem biztat. Mindenesetre akkor egyetlen példaképem volt, s példaképeim sorában ma is ott van József Attilával, Adyval és Petőfivel. Ő tanított meg az első versekre négyéves koromban, a Tiszta szívvel-re és Sinka egyik kis balladájára. Tízéves koromban kezembe adta Lorca Cigányrománcait, Rimbaud válogatott verseit, Adyt, elhozta Juhász Ferenc ajándékát, az Apám-at. Rávezetett Csokonai, Arany módszeres tanulmányozására. Figyelt rám, verseim esetlenségeit irtatta velem anélkül, hogy a nemes szerveket: a gondolatot, az érzelmi indíttatást, az indulatot sértette vagy a maga hasonlatosságára változtatta volna. Biztatott, és sokszor a kétségbeesésig meggyötört.

Mintha gyerekkoromtól a költészet műhelyében nevelkedtem volna, intellektuális környezetben a parasztházban, a kertben és a mezőn, akár tehenet legeltettem, kaszáltam, akár olvastam. Szerencsés vagyok, bár megszenvedtem később ezért a szerencséért. Amikor szerkesztőségekbe vittem első verseimet gyanútlanul, nem gondoltam, milyen nehéz lesz ez a helyzet. S lehet, hogy naiv vagyok, de ma sem hiszem, hogy nehezebbnek kellene lenni a költő és író-báty nélkülieknél, a költő és író-apa nélkülieknél, a költő és író-házastárs nélkülieknél. Sokszor, jóindulatba csomagolt kíváncsisággal megkérdezték, nem nyom-e a bátyám? Engem inkább azok nyomtak és nyomnak, akik ezt hiszik, mert önálló gondolkodásomat, tehetségemet, önálló életemet vitatják tőlem. Persze hatása nem tagadható. A mi nemzedékünkre emberi példájával, költői céljaival, formateremtésével nagyon hatott az ő nemzedéke. De hatásuk nem diktatórikus, mellettük ott ragyog mindenki, aki ma ebben a nyelvben teremtő és igaz költőnek mondható. Most már nem bánom, hogy szerkesztőim és kritikusaim ennek a nehéz próbának is kitettek. Nem tartom tabunak. Nem ijedek meg tőle. A költészet nem verseny, nem az a fontos, ki lesz nagyobb, magamat kell megvalósítanom és rábízni az időre.

 

Verseidben, képeidben gyakran utalsz a paraszti életformára. A fővárosban élő költő számára mit jelent ez a szociológiai háttér?

Tudnál-e még vidéken élni?

Paraszt származású vagyok. Természetben és nehéz munkában nőttem fel. Együtt dolgoztam a parasztokkal, kaszáltam, arattam, kévét dobáltam, asztagot raktam, zsákoltam. Ismerem munkájuk természetét, ismerem a növények és az állatok fajtáit, ismerem a falu szokásait, a bőrömön is, mert sokszor fölsértettem. Ott temettük el apámat, ott él anyám magában, ott még most is tudnak rólam, jó és rossz akarattal kísérnek. Velük éltem végig az ötvenes évek szenvedéseit, sírtam velük, átéltem kétségeiket és reményeiket a szövetkezettel kapcsolatban. Ma is hazajárok. Életük életem egy része, gondolataim egyik iránya. Ott tanultam meg, mi a szegénység, közösség, nyelv és Magyarország. S ha őszinte vagyok, mindennek be kell lengeni verseimet is. Így nyilvánul meg természetesen az az életforma és az a táj a képekben is. Mért zárjam ki a világ bőségét, ha bőségét ismerem. Vagy talán tépjem ki a füvet, füstöljem tele a levegőt, kopaszítsam le magam, hogy hasonlítsak a sivár falakhoz? Nem lesz soha korszerűtlen a virág, a forrás, a csillagos ég.

Nekem a falu természet, természetes élet, nehéz élet. Szeretem, de nem lakom ott, mert nem végezhetném munkájukat, aki pedig nem az ő munkájukat végzi, az minek éljen velük. A faluban a paraszt, az orvos, az agronómus, a pedagógus, a borbély, a pap, a boltos stb. mind egymás szükséglete szerint van. Minek kellene nekik az író: különcnek, ingyenélőnek, falu bolondjának? Ha már ennek az országnak ilyen a szerkezete, ott kell laknom, ahol legjobban azt tehetem, amit muszáj. Itt: Budapesten.

 

Kiket tekintesz képzeletbeli közönségednek? Van a verseidnek valamilyen emberideálja, milyen?

Ha verset írok, nem kacsinthatok ki az olvasó felé. Amikor megírtam, szeretném, ha mindenki megértene és szeretne. Egységes közönség nincs. Emberek vannak különféle osztályokból és rétegekből, a képzetlen is megértheti a legbonyolultabbat, a legképzettebb is értetlenül állhat a legegyszerűbb előtt. Ideálom a tevékeny, értelmes, munkáját szerető, értelmetlen munkáját utáló, hívő és egyben kételkedő, nyughatatlan ember, aki úgy szolgál, hogy gondolkodik, annak szolgál, aki gondolkodik. Róla írok, tőle várom a szeretetet és a kritikát, neki írom verseimet.

 

Miért írsz olyan verseket, amelyek nem szavakból, hanem szótörmelékekből vagy nyelvi jelentés nélküli hangokból állnak?

Mindig van egy-egy költő, aki után már nem lehet olyan verset írni, mint előtte. Más kell formai és tartalmi szempontból egyaránt. Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak már nem lehetett József Attila előtti módon írni. Nekünk nem lehet Juhász Ferenc és Nagy László előtti módon írni. De hogyan? Ez az új költészetek próbája: mindenáron való újat akarás, nem a divat, hanem a kor végiggondolt követelményei értelmében. Kísérletezni kell, minden lehetőt kipróbálni fejben és papíron. A vers legyen az illető kísérlet megoldása már. Mért jobb, ha elbeszélem, mint hogy a zörejeket támasztom föl? Mért ne kereshetnék az újsághírekben költészetet, én úgy találtam meg, hogy összekevertem a szavakat, más másként találta volna meg. Azért beszélek konkrétan, mert a kérdésed erre a két versre céloz, nincs is több a harmadik kötetemben. Nem különösebbek, mint egy szonett, bár ha szonettben írtam volna meg, nem adtad volna ezt a kérdést. Örülök minden újnak, amiből a tehetség sugárzik. Tisztelek minden költőt, aki líránkat gazdagítja. Nagyra becsülök minden kritikust, aki ezt a természetes költői akaratot megérti, közvetíti, leválasztva a jóról a rosszat. S nem a század kapujából lövöldöz mozsárágyúval a század utolsó harmadára.

 

Mit tartasz a költő küldetésének? Azt, hogy „változtasd meg élted”, vagy azt, hogy „változtasd meg a világot!”

A költészet maga egyikre sem képes, de ott van azon cselekvések között, amelyek az életet megváltoztathatják, hogy a megváltozott életekkel megváltozzon a világ is. Hiszem, hogy aki a költészetet szereti, jobb és szabadabb ember.

 

(1971)