Mese nélküli világ

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna.” Eldöntötték végül, hogy diák. „Van becsülete, az igaz, régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, az Április mozi táján, vagyis az Európában, a Május 1. mozi közelében.

De hát hova való? A hegyközségből érkezett, s azok az irkafirkák ott a presszó sarkában hogyan lehetnének illendők a helyhez. Az úgynevezett diák életműve, annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek nevezett. Szegényparasztok, szőlősgazdák. Alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van. Tehénfogattal járnak, meg gyalog. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, kukoricások, lóheretáblák, pincék, istállók, konyhák kerületében folyik az élet. Öt kilométerre a keszthelyi öböltől, a várostól. Mese nélküli világ. Erről mesél Szabó István, elmondja, amit a valóságban elvesztett véglegesen.

Vajkay Aurélnak fogalmazza 1973-ban: „a második levelében írja Aurél bácsi, hogy »jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen«. Igen, jó volna, csakhogy énnekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, és úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.”

Ilyen árva embert keveset láttam életemben. Ő volt az, akit mindig megverhetnek gyerekként, felnőttként egyaránt. Elhagyhatnak a nők, a barátok sajnálkozhatnak rajta, az influenzának semmiség. Negyvenhat éves korában, a gyászév nyarán megkerestem sírját a cserszegi temetőben, rajta még a száraz virágok, koszorúk. Hazatért, hazulról odáig és vissza. Oda is árvaságba. Ki gondozná a sírját? Talán valaki öregasszony, a halottak napi krizantémos pompán szégyen ne essék.

Ültünk a Hungária kávéházban 1958-ban, konyakkal zsibbasztotta ínyét, mert azt úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegette, hogy azt képzeltem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta. Máskor dagadt arccal jött szembe, megverték a huligánok a Margit-hídon. Nem tudta megmászni a szigligeti alkotóház kerítését Sarkadi Imre után, derékig gipszben járt hegyesen. Kezét törte, jutnak eszembe sérülései. De a lelkiekről sohasem beszélt. Kórházi kezelései alatt nem tudtam róla, nem hittem, hogy elutazott. Szégyellte, mint a parasztok betegségüket.

Hova tűntek vasárnap délelőtti, nyáresti kujtorgásaink? Mindig újsággal jött, talán mert kapaszkodni akart valamibe. Szomszédok voltunk öt évig. Mozgásterünk szűkös, a Mártírok útja, a Kisrókus, a Keleti Károly utca, a Marczibányi téri futballpálya, a Régi Rózsadomb kiskocsmája Jani úrral, a Margit- meg a Trombitás kerthelyiségei. Szökések homályos zugainkból. Hozzá, a második emeletre alig sütött be a nap. Sokszor ki se mozdult, újra meg újra olvasta az orosz klasszikusokat. Faulknert, Ivo Andričot. Hosszú részleteket tudott kívülről, a Híd a Drinán nemcsak műként volt érdekes neki, topográfiája miatt is, Szarajevóban szolgált az apja a háborúban, ugyanaz a kaszárnya, ugyanaz az utca, ugyanaz a táj. A Nehéz téli nap című novella télnappali ágyán olvashatott ilyen mohón valamikor, mert ő volt az a kisfiú, aki bemászott a gazdagék ablakán a Csui című könyvet elemelni, ha már kölcsön nem adták.

Kujtorogtunk, nem kellett megvallani semmit, hogy barátok vagyunk, mi bánt bennünket. Novellái által ismertem meg valójában. Munkájáról nem beszélt, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten.

Így szigorította magát a leglényegesebbé mértéke szerint, a mienk szerint túlzottan. Azt hiszem, posztumusz kötete egy részét máig rejtegetné. Tévedett, de kegyetlenül tudta, mit akar.

Egyszer gépeltem egy novelláját, olyan szigorúan rakott ki írásjeleket, hogy mindig megbotlottam. Úgy irtózott a hogy, bár, vagyis szavaktól, már ki is hullott az a magyarázgató mondat.

Azelőtt a kifejezés nem tette pusztítóan aggodalmassá. A hatvanas években nem hallgatott a kritikákra, vagyis csak úgy, hogy alig írt. Mert ugye a városi életforma, az életformaváltás, a szövetkezetesítés! Alig volt megértő kritikusa. Azt írja idézett levelében Vajkay Aurélnak: „Nem tudom miért, az új megváltozott Cserszeg nem tetszik nekem. Rideg és magába forduló lett, éppen most, mikor »közösben« él. Valamikor olyan volt, mint egy meleg fészek. Ne értsen félre, nem a hajdani és a soha vissza nem térő ifjúságot hiányolom az újból. Nem. Rossz jeleket tapasztaltam és nem éreztem magamat jól. Ismétlem, ez nem az ifjúkor siratása. Viszont ahhoz jogom van, hogy őrizzem magamban a régit.” Öntudatosan vallja: „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, de három életre is futná.”

Másik vallomása a Varázslat kertje fülszövege 1963-ból. „Én akkor nőttem fel, mikor szülőosztályom a végóráit élte. Ifjúkorom legnagyobb élménye ez, bennem is az értelem és az érzelem harcolt egymással: nagy méretekben az egész parasztság megvívta, sőt vívja még ma is ezt a harcot. Így lettem érzékeny a »már nem és még nem« hősök iránt – talán mert nekem is nehéz volt a döntés. A végső elintézés kényelmét ezután is megtagadom magamtól, egyrészt, hogy magas fokon tartsam felelősségérzetemet és így jobban hasznára legyek koromnak, másrészt írói – művészi megfontolásból nem akarok a dráma iránti fogékonyságomról lemondani.”

Amit 1973-ban megfogalmazott, ezt a két-három életre valót, attól kételkedett a hatvanas években. Városi novellái nem álltak neki jól. Mégis, ha olyan esetre akadt, ami cserszegi lelkét földerítette – A Vasárnapi továbbképzés-ben, az idős lakótelepi munkás foxija szájában viszi a blokkot a kocsmai fasírozottért –, minden érthető egy villantásban.

1980 nyarán novelláit újra olvasva kegyelem ért, szőlőhegyeket jártam, laktam. A kemenesaljai hegyközségek, akár a Balaton környékiek, ligetesek, a szőlők között rétek, krumpli- és kukoricaföldek, gyümölcsfák és hűsülni a vén diófa. Most éppen a Somlón fogalmazom ezt az írást. Hozzá közvetít minden. Amikor először olvastam, meg sem jegyeztem, olyan természetes volt.

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzre való ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a kép, s majdnem az egész életmű odaképzelhető.

A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba, leütni a tarka nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

S az a konyha, micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illataival, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró sárga tészták egymás után bukkannak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrűbab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk.

Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták, Fodor Annák, Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint az Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

Az Isten teremtményei világirodalmi novella. Messziről indul, pedig csak a kertbe ér, ahol az apa kiveszi az öreg körtefát, ott teremtené meg a kisgyerek agyagból az embert, rálehelne a kisisten, és az megelevenedne. Az apát csak az érdekli, hogy a gyerek elfoglalja magát, az anya, aki először „álnok nyugodtsággal érdeklődött”, fiát átrántja az agyag-gyurma teremtményeken, s eltaposódnak a kis figurák. Ebben a novellában Szabó István olyan gürcölést mutat meg, amely teljesen kiöli a képzeletet. Csanaki Jancsi játéka alkalom ennek a kifejezésére. Itt az anya a lényeges szereplő, s elgondolkoztató, mért ő az értetlen. Az írás lépcsőin szörnyeteggé fajul a gyerek szemében.

„Nemsokára megjelent a ház túlsó sarkánál Csanakiné.

– Gyerekek – mondta –, gyertek ebédelni.

– Nem tudom, mi lesz ezzel a gyerekkel – tűnődött Csanakiné –, nekem nem akar szót fogadni.

– Mert nem beszélgetsz vele – mondta Csanaki.

– Hát bolondságokról nem is. Te rontod el – mondta az asszony. Fölkelt az asztaltól, összeszedte a tányérokat. – Jobb lenne, ha semmit se mondanál neki.

– Mint az anyja? – szólt Csanaki.”

S mikor a kertben megtalálja az isten teremtményeit:

„– Az istenit a bolond fejeteknek – suttogta Csanakiné –, hát ezért lógtok ti egymás nyakán.

Megragadta a karját, el akarta rántani bábui közül.

A gyerek lihegett.

– Édesapám! Most hogyan mozdulnak meg?

– Mit beszélsz? – kérdezte az asszony.

– Most újakat kell csinálnom – mondta a fiú.

– Majd kiverem én belőled ezt a bolondságot! Kiverem én belőled, ne félj… Nem tudsz te mással játszani? Te szerencsétlen.

Tenyere bőszen csattogott a gyereken.”

A főzés és a szőlőmunka közé szorult ez a dráma, s úgy képzelem el a szülőház kertjében, mint a Szent család reggelé-t ott az udvaron. De boldogan jártunk valamikor mezítláb, lenéztük a cipősöket, és most a gyerekre mégis cipőt akar kényszeríteni az anyja, akár vesszővel is. Ugyanakkor ezek az anyák gyöngédek, megteremtik az étel örömét, fiukon rendezgetik a nyakkendőt, az ünneplő ruhát. Mindenütt jelenvalók.

Ez a sohasem halványuló anyakép lehet az oka talán, hogy Szabó Istvánnak alig vannak leányhősei? A varázslat kertjét kapálgató ártatlanság és a nemibajos traktoroslány mellett a fiúk húgai csupán, ők is arra valók, hogy a fiúkat idegesítsék. A cserszegi legények közül csak a kovács fia udvarol az első hóvirággal, a szabadságos traktoros moziba viszi a másfalusi konyhalányt, aki a Békében akarna vacsorázni. A többiek dolgoznak, isznak, barbár vicceikbe bonyolódnak, elmennek az iparba – „ne lessem magukat idehaza, kapok én máshol is dolgot” –, vállukon hazakerékpározzák a szabadság keresztjét botránynak oda, ahol nincsen évi szabadság.

Rejtett matriarchátus és mint félszolgák a férjek. De az övék a munka eleje, aztán a végső szó, a kicsik hozzájuk bújnak, a nagyok hozzájuk próbálják erejüket kapáláskor, kaszáláskor.

Ne felejtsem a munka leírásának remekléseit. Mindenki tudja, csak akkor lehet jó érzéssel befejezni, ha közben nem unta, utálta. Pajkoskodás, versengés, „ki az erősebb” játéka folyik a mezőn. Drámája is, mint a Hajszá-ban. „Aki még sohasem kaszált életében, talán meg is irigyelte őket. Hiszen csak ritmikus játék az egész, csupa kecsesség, csupa rutin, alig kell hozzá erő, a lóhere úgy dől, hogy öröm nézni. Talán nem is tudnának másképpen dolgozni, csak pompás és fölényes mozdulatokkal, hiszen az erőlködés gyatra és szánalmas látvány, majdnem visszataszító. Könnyedén kell vágni a buja lóherét, még akkor is, ha közben inak szakadnak.”

Kaszáltam én is, tudom, a zöld kaszálása nehezebb az aratásnál. A nyers, vastag szálak meg az összegubancolódott levelek, virágok olyan erőt kívánnak, mintha egy hatalmas vaskaput kellene reggeltől estig nyitogatni. De ez mégis más, itt megvan a módja, hogyan tegyem a kaszát: tövét a földre, a hegyét kicsit fölbillentve, így nem szalad előre a vas, a nyelet megemelve vissza kell fogni, különben erőn túl nagy lesz a rend. Aki lát kaszáló, tempós öregeket, hát ezért bírják. Ez az ősi rutin mintha el is felejtetné az erőfeszítést. Mennyi minden jut az ember eszébe, s milyen jószagú a kihámozott föld, hogy fordul ki a rend smaragdból ezüstös-zölddé!

Aki a mezei dolog letűnt módjait ismerni akarja, olvassa Szabó Istvánt, megtudhatja. Ebben is olyan pontos, mint a jellemekben és a helyzetekben. De nem szabad azt mondanom, ebben is, mindenben az, amihez kezd. Hogyan kell az örök-rossz tűzhelyajtót bezárni, kivenni a földből a fát, tehenet hajtani, bakancsot talpalni, nyulat leütni. Hogyan kell kenyeret sütni.

Nagy novellája a Sirató-dal. Egyik szólamában a teknő előkészítése, kovászerjesztés, dagasztás, szakajtás, amíg a szólam meg nem szakad. Másikban Reza néni görög drámája sír: nem sütnek, veszik a kenyeret, s mintha az életét is elvették volna tőle. Ez a pénteki nap! A dagasztóteknő a padláson, babot, diót, mifenét szoktak tartani benne, most éppen hagymát. „A hajdani szertartás egy csúnya láncszemet kapott az elejére.” Aztán az öregasszony dagaszt, és morfondírozik a mai világon, a bolti kenyeret még magához sem akarja szorítani, húzza, nyomja, dögönyözi a tésztát. Hiányzik a rozsliszt! Aztán kiszakajtja a négy vékába. Kifelejtette a sót! „Lassan az ágyhoz lépegetett, és leült. Csak néhány perc múlva kezdett el sírni, de olyan furcsán, mintha ismeretlen siratóénekkel szólt volna a világhoz.”

Pénteken nem szabad kenyeret sütni, a tésztából nem hiányozhat a rozsliszt és a só. És már a házikenyér ideje lejárt. Reza néni szégyenében, hogy a család rá ne találjon, elásatja a tésztát az arra járó postással valahová a kertbe, mint a kutyát. Ezen a temetésen nincs pap, pedig szertartás kellene. Az egész régi világ fölösleges. Reza néni kimondatlanul is meghal nemsokára, a dögként elásott szent kenyér után.

A magam feje szerint a Sirató-dal-lal fejezem be az életművet, itt végződik a három, életre szóló élmény, innen csak visszafelé jár a toll, a véső, a vasvilla, a kasza – bármelyik alkalmas szerszám, amelyik a szándékhoz hozzásegít. De hiszen minden kimondatott! Mi következhetne, ha a leltár kész a legapróbbakig. A cigarettasodrást nem lehet még egyszer megírni. Ez a hatszáz oldalnyi világ befejezett a parasztságban és az írói lehetőségekben. A szülőház szabad udvara bekerítve drótsodronnyal.

Most kell kimondanom, Szabó István milyen jelentős, milyen nagy író. Sokan „kismesternek” hiszik.

Ő a legérvényesebb az ötvenes évek kisparaszti falujának ábrázolásában, nem cserszegisen, de általánosan. Sohasem hangzatos, mint a karóra, mutatja az időt, szétszedeti előttünk ezt az órát, láthatjuk kicsi és nagy kerekeit, hajszálrugóit, a bonyolult és finom áttételeket. Az ötvenes évek a történelmi parasztosztály vége. Szabó István nagy tehetséggel jeleníti meg nekünk, tehát irodalomtörténeti személyiség maga is. Kifejezése kikezdhetetlen és varázslatos, mint a friss, rozs- és búzalisztből sütött, megsózott házikenyér – fölserkenti érzékszerveinket.

Nem akkori értetlen kritikusainak mondom, ostoruk már másfelé csipked. Az sem biztos, szemérmem nem tiltaná-e, ha neki mondanám. Elkésett szavak ezek a halottnak. Annak szól, aki megérti. Én ítéletemben biztos vagyok. És örülök, mert végiggondolhattam.

Írásommal utolsó dedikációjára is válaszolok, melyet a Ne nézz hátra kötetébe írt:

 

 

Írása emlékezetesen gyöngybetűs, mert tisztelte a betűvetést, és sohasem volt írógépe. Fényképe a fülszöveg fölött szomorú tartás.