Leszállt a fekete madár

Ebből a kegyetlen gyászból utolsó találkozásainkba kapaszkodom. S ha élőnek képzelem, semmiképpen sem gondoltat arra, ami lett, megkönnyebbülhetek valamennyire. Megidézem akár a siratók.

Barátok vagyunk. Gyakran találkozunk. Kétszáz méterre lakik.

1981. október 3. A reggeli bevásárlás után fölmegyek a Columbus utcába. Éppen a Bosnyák téri piacra készülődnek. Menjek velük! Visznek a közös élményekbe. Most őszi bőség. Otthagy bennünket, csiperkét válogat, szagolgat csirkegombát, vargányák között matat, pörge gomba-kalapokat billent, odébbáll, éppen az aranysárga szőlőt kóstolja meg. Visszajön, kezdődhet a vásár: gomba, szőlő, retek, kovászos uborka. Gyors és mégsem felületes; színről, formáról, ízről könnyen dönt, gyermekkori tapasztalatai után itt már nincs semmi ráadás. Emlékeit veszi és eszi meg. A Nagy Lajos király útján két példányban kéri a Lautréamont-kötetet. Maldoror énekei. Nekem ajándékozza az egyiket. Meg sem lepődöm: minden új könyvről tudott, mindig ajándékozott. Szabadkozom, bár ismerem, oda sem figyel.

Október 5. Csíkos ingben, fekete nadrágban csönget be hozzám. Huszárik-módra elegáns, hosszú, vékony alakja nem tűri a lötyögő ruhát, mindig az ingre ad különösen, amely nyakát és ábrázatát meghatározza. Most szomorú, mert dühös. Bántja, már megint olyanokat mondott egy interjúban, amit másképpen akart. Nyomorultnak érzi magát. Vigasztalan. Kér, menjek vele haza, azt már nem mondja, hogy otthon egyedül nem bírja ki. Egy új aszfalti tócsára mutat: „Magyarország! Én meg ebben nézem magam!” A tócsának valóban ország formája van. Fölrakja a Viszockij-lemezt, ez a kísértethang, mintha az volna, ami hiányzik belőle: gőg, káromkodás, parancs. Viszockij kiordít a Columbus és a Gyarmat utcára.

Október 6. Együtt a Rádióban. Novotny Vilmos barátunk emlékműsorát rendezi. Minden versben a halál előérzete. Zoltán eltűnik észrevétlen.

Október 11. Vasárnap reggel. Újságokat viszek. Megvette már. Felejthető, könnyed beszélgetés. Semmi baj! Fürgén eszik, de nem olyan mohón, mint az éhesek. Borúra derű, mint szélben vonuló felhők alatt a nagyböjti föld. Pár perces kedély elfelejtet minden világ-homályt. „Mit csinálsz a héten? – kérdezem. – Csütörtökön Bábolnán forgatok”. Búcsúmosollyal csavarja meg az ajtózárat. Ágya mellett jár a kis rózsaszín lapú ébresztőóra a múlt idő felé.

Október 14. A soha el nem kezdett forgatás előtti nap. Mindenki teszi a dolgát. Éppen Berzsenyi Mailáth-ódáját értelmezem. Összehasonlítgatom két változatát. Az okokat kutatom, mért hagyta ki második, végleges változatából a nagyszerű részeket? Mért hagyta ki Proteuszt, az alakváltoztató tengeristent, akit lekötözéssel lehetett jóslásra kényszeríteni? Természetesen ezért, mert a motívum nem itt, hanem másutt teljesedhet ki igazán.

 

Halljuk! miket mond a lekötött kalóz: Tündér változatok műhelye a világ, Mint a poesis bájalakja: Ámde csak egy az igaz, nagy és jó. Most a halandó, mint ama büszke lyány, Villámfénybe vonult isten ölén enyész: A szent poesis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben.

 

Dolgozom, barátomra nem gondolok. Akkor már Berzsenyivel társalgott helyettem. Néhány óráig a halál még eltitkolta a világ elől. Nyugodjon le a nap. Szeretteinek rövid engedelem, utolsó ajándék.

Már azok a napok véglegesek. Élt ötven évet és pontosan öt hónapot. Berzsenyi juttatja eszembe; Huszárik alakváltoztató, proteuszi zseni, akit lekötözve lehetett céljára kényszeríteni, maga is kötözte magát, hogy hasznos lehessen, éppen azzal az eszközzel, ami a lényegére legalkalmasabb – a film. Éppúgy lehetett volna költő, festő, szobrász, muzsikus. S lett műfajában mindegyik olyan hasonlíthatatlanul, különösen és magányosan, amit már nem visel el a szív. Beleszakadt.

Ember volt, nem Proteusz isten.

Az emlékképek pörgethetők, lassíthatók, rögzíthetők. Értelmezni és okulhatni lehet belőlük szükség szerint. Még az utolsó találkozásokból is kitetszik bármilyen rá jellegzetes. Bárki igazolhatja, gyarapíthatja tapasztalataival, egyiket a másik elé teheti, nagyíthatja, csökkentheti, még tagadhatja is. Az életmű végleges és kiszolgáltatott. Ránk hagyott gyönyörű vagyon. Ő a vagyontalan, otthontalan ebben az ideiglenes földi létben, utolsó éveiben attól rettegett, még a födél is elperelhető feje fölül. Annyit járta a világot Szindbád és Csontváry álarcában, hogy már-már ideiglenes bejelentője is érvénytelen lett Budapesten. Hányatott sorsú hajós, világvándor festő a nagy motívumért. Maga filmjei hőse. Tudtuk, de halálában értjük meg igazán. A tökéletlen életet fejezte ki tökéletesen.

Nem torzó, ha még valaki annak hiszi is! Mert mohók vagyunk, szerettünk volna újabb remekműveket, hadd paráználkodjon szépségével az agy. Szíve mint mindannyiunké: két pitvar, két kamra, billentyűs és koszorúeres – a teremtés tökélye voltaképpen –, törvényén kívüli praktikumot nem tűrhetett.

Mennél inkább hontalan, annál inkább kereste a hazát. Bábolnában a jövőt, szülőfaluja, Domony temetőjében a sírt. Talán a parcellát szemelte ki magának ez év telén térdig érő hóban, s ősszel már beköltözött.