Fekete madár rikít át az égen

A sors különössége, halott rokonom ügyintézésében kellett részt vennem, mielőtt ebbe az írásba kezdtem. Ruhadarabokat azonosítottunk, rendőrségi jegyzőkönyvet hallgattunk, temetési engedélyért szaladgáltunk, koporsót és szemfödelet választottunk, gyászjelentést vettünk, temetőőrt kerestünk, sírhelyet néztünk. Van ingyenes, de ott csákányozni kell a földet, nem ajánlják dologidőben ezt a munkát, jobb az a nyolcszáz forintos, melyből most tették át kriptába a halottat, ott csupán lapátolni kell.

De szemérmem tiltja személyességemet, egy héttel az A piacere temetőinek látványa után kegyetlenül hitelesítette a filmet az élet nekem. Míg a halál földi ügyeit intéztük, karambolt karambol követett az úton. Fölborult autóján ült a család lent öt méterrel, a réten, szinte uzsonnázva, s az apa megkarcolt homlokát törölgette. Közelben egy tehermonstrum alá roncsolódott autócska vakult üresen. A halál ügyeivel foglalkozók maguk is palántái a kaszásnak – már fogalmazom, de akkor azt gondoltam, érjünk haza.

Ha nem történt volna meg épp így velem, akkor sorrend szerint az Elégiá-val kezdeném, a lóhalállal. De most utolsó filmje tenger-hullámaival kell kezdenem, az utolsó képpel, mikor a habok koponyák. Innen vissza a mezőn legelő lovakig; a haldokló, a remegő, a teremtő, a hógolyómarkoló kezek fogságában.

Tengerképében látszik a kezdő jelenet, az öreg cigányasszonyt szemelt rizlinges üvegből locsolják a gödörnél, a férfiak lengyel sörösüvegeket tartanak a kezükben, mintha kihívnák a halált. De a halál ott vicsorog barátcsuhás csontvázként. Filmje csodálata, mert vigyorogni tud, mint a koponyák. A stáb is sírkövekre vésve. Elmosolyodom, aztán megrémülök. Zöld pázsit, emlékoszlopok, örökmécsesek szinte határtalan temető-tájként. Huszadik századi halálok régi képein sárgán, akár a hajdani képeslapok. Borzalom, aztán a temetők nyugalma, balatonudvari szív alakú sírkövek, erdélyi színes faragások, melyek alatt a halottak is boldogabbak lennének, aztán az elmúlásba békült öregek fénytelen szeme.

S a kéz, akivel az élet csípését elhessentené az öregasszony, átvisz a tiszteletbe anyáink közé, hazavisz. Anyja az anyám, öreganyja öreganyám. Elhangzott harangszó mögötti élet. Mint csápoló rovar jön ki verméből az öregasszony. Bibircsókjai múlhatatlanok. Morzsolja a kukoricát. Bakák haptákba! Halottak a sírba! Fényképüket a temetőbe! És hullanak az őszi levelek sárgászölden, zöld tábori lapok megfakulva: „Innen a messzi távolból…” Bombák, tüzérek, huszárok, masingeveresek. Újra a halál. Bírhatatlan a szerző kegyetlen szomorúsága, már érzi ő is.

Felém nyújt egy alkotó kezet, márványporral koszolódott, körme alatt talán a sírkövek fekete üszke. Mikor az öregasszonyé lehanyatlik, még mindig lesz egy karórás, mérni az időt. Dél van, megcsináltuk a Csurgói Madonnát a Via Marguttán, nevem Tóth Imre Fehérvárcsurgóról, Amerigo Tot.

Huszárik öt kisfilmjében az az egyetlen remény, mikor emberi hangot hallunk ebédszünetben, öt műve közül egyszer olaszul, így az idegen beszédet zenei hatásúvá emelve. A fáradt öntőmunkások nagyot esznek, chiantit isznak, s talán vicceket mesélnek. A világhírű művész hasonló hozzájuk. A forró öntvény fölött gyújt cigarettára. A csurgói szoborszentelésen farmerruhában áll a püspöksüveg mellett. De mégis a farmernadrágos emeli föl helyére Máriát. Ő néz a szülőház padlásán a poros tükörbe magára. Abban a homálytörlésben sűrül egy élet. „Itt ministráltam, hógolyóztam és így megöregedtem.”

Költeményekre gondolok, és egy gyerek úgy fejbe dob hógolyóval, hogy csöng a fülem. Madárhanggal tele a világ. Fekete madár rikít át az égen. Még a kitömött varjak is károgni tudnak, még a hóemberek is trombitálnak, és a hóemberek halnak leghamarabb. A hóember halálos ágyon, s ahogy ég mellén a gyertya, lassan elfogy a télvégi patakokba. Ilyen szépet nem láttam még. Gyereknek éreztem magam teleimben, a világot sokkal melegebbnek. De aztán szomorúvá tett ez a film is, tavaszodásával is elmúlásunkra emlékeztetett. A gyerekek hirtelen bevonulnak termeikbe, hóemberük maga a halál, s varjak lepik el a néptelen világot kavarogva, lecsapva, fölrebbenve, nem károgással, de földöntúli rikoltozással, csikorgással, gépbeszéddel.

Embereknél tovább élhetnek a varjak, vagyis nem tudjuk, melyik él túl bennünket. Drága lovainkat túléljük.

A lovak mellőlünk pusztuló családtagjaink. S íme, a ló-apokalipszis! Haláluk tömeges, mint az embereké háborúkban, táborokban.

Nagyon régen láttam az Elégiá-t először. Fölismertem apám tekintetét, ahogy az istállóajtóból néz valahová, a mészárszékre. Megdöbbentően időszerű volt az akkori lóirtás éveiben, mikor a téesz-szervezés együtt járt a lovak likvidálásával. Emlék, és itt kezdődik a költemény: az élmény átváltozott filozófiává. A film maradandóvá.

Öregemberszemek nézvén lovaik sorsában sorsukat. Mikor a kapukat bezárták a fekete sörények után, kizárták magukat az életből, mindenből, ami szép volt. Kedveseiket nem kísérhették. Nem hiszek egyetlen gazdát, aki elment volna a vágóhídra. Fölakasztották volna magukat. Hetvenéves apám elveszítette kancáját kiscsikóstul, aztán csak ült az árokparton lelke lecsavart, csökkenő lángjával.

A ló még a ménesben is egyéniség. Hányféle tekintet keres minket a vászonról gyanútlanul, simogatást, abrakot és tiszta vizet váró. Néznek a karámból, vissza a jászoltól, s még a vágóhídról is bizakodóan. Be kell kötni a szemüket, mikor lecsákányozzák őket, ez a hóhér engedelme. Hatalmas teremben körbe-körbe vágtat a fehér lovacska. Majd jön érte a kivégzőosztag, és katonásan menetel a véres keramitkövek felé. Ami ott történik, azt csak ujjaim résein át lehet nézni. És zuhog a fény az utakon, nagyvárosi neonok ostorozzák az autók tetejét, az autólámpák az aszfaltot.

Íme az ember, aki tízezer éves társát ölte meg!

*

Stílusa egységes, mert mindig a halálba futó életről szól. Cselekménytelen, mert a lélek történetét kutatja, akár a költészet, képzőművészet és a zene. A motívumok eltűnnek és fölbukkannak egyre tragikusabban, megunhatatlanok, mint a tenger, zöld rét és élet.