Isten írnoka volt

Ebben a mostani végleges nélkülözésben úgy érzem, mintha mindig nélkülöztem volna. Ha ott volt, sem volt igazán jelen, pedig mégis egyszerű, fesztelen kapcsolatban ült szemben vagy oldalt a hozzá illő presszóasztalnál, melyen csak egy kávéscsésze, talpaspohárka, cigarettásdoboz fért el, s testéből nem több a kezefejénél. A szent káplános ártatlanságban az alázatos figyelem, a mindig mintha most tudta volna meg csodálkozásban társalgott valami fölfoghatatlan tudás birtokában.

És én világias eszemmel máig sem fejtettem meg. Előbb, tudatlanabbul, közelibbnek éreztem magamat, mert akkor a júniusi pesti aszfalt szurok-pokla valóságos volt, a Belvárosi Kávéház félárnyán kívül, bár szavaiban ördögibb. Harbach Harbach volt, s a Karamazovok egyszerűen álltak egyetértésünkben.

Véletlen találkozásaink most már folyamatosra zsúfolódnak, különben sem tudtam volna többet titkaiból. Fölfogni, értelmezni csak a hit határáig vagyok képes. Szent csöndjét földi létem elvonási tünetei között érthetném meg, csak akkor „szótlanul és jelentés nélkül és mindenkinél boldogabban”. De élek, és mindenféle természetes utakon próbálok eljutni hozzá, mintha magához is így érkezett volna az áldozásban, az Új Testamentum lelkigyakorlatán át a megfeszíttetéshez, a pietához, a föltámadáshoz. Az Újszövetség mindig versközelben, akár jelenségeivel, akár magnetikus erejével. Nem idézi, nem magyarázza, hanem folytatja, mint a Jelenések VIII. 7.-ben; ott: „és jégeső támadt, és tűz vérrel keverve és lehullott a földre: megégett a föld harmada, megégett az élő fák harmada is, megégett a zöld fű is mind.” – A költeményben a világvégi tűz szétterjed tizenkét sorban óriásivá, atom-látomássá, ide, hozzánk, Hirosimához. És Krisztus abszurd megfeszítése nem hasonlítható-e a lágeri milliós halálokhoz a Harmadnapon-ban? Mikor azt mondja, Auschwitz előtti és utáni költészet, mintha azt mondaná, Krisztus előtti és utáni világ. Így értem figyelmeztetését. Fölfogom az Egy KZ-láger falára című ciklust, amint Radnóti dokumentumaival rokon: „Ahova estél, ott maradsz”, de más a túlélők borzongásában –

 

De most már te nem tágítasz. Megvakítottunk? Szemmel tartasz. Kifosztottunk? Meggazdagodtál. Némán, némán is reánk vallasz.

 

– a túlélők lelkiismeret-furdalásában.

Mindannyiunkban ott lakik a három Karamazov testvér, benne több az aljosai szeretet, alázat, önkínzás, akkor azt a bennem levő Ivan és Mitya vérségi alapon megérti és elviseli, sőt irigyli is.

József Attilával kiáltja a Nagyon fáj!-t, a hálóba fogott halak kínját, a légtornász szeretők ádáz egymásba csapódását és szétlökődését. S mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovval, pokolra száll a Ne félj!-ben, mert csak a piromán kéjtől tisztulhatna meg az elképzelt gyilkosságban, mikor benne égne, akit szeret, a szeretteivel együtt.

Ő mondja: „Legalább negyven lapon keresztül vállalta azt az alászállást a poklokra, amiről József Attila beszélt. Ez azt jelenti, hogy Dosztojevszkij negyven oldalon keresztül gyilkos volt. Azonos volt Raszkolnyikovval, mert az emberiségnek el-elakadó szekerét csak így lehet kiemelni a sárból. Megoldás nincs. Valami hozzá hasonló van. De azt nem tudjuk megnevezni. Azon csak dolgozni tudunk.”

S ami költészetében ezután következik, valójában a lényege annyira földön és költészeten túli, hogy dühösen keresek valami fogódzót, de csak annak látszatát találom meg. Minden költői kellék tapasztalati, látható, mint a csillag, jelzés, de nem az, ami valóságosan. A palánk, a szög, a homok, a nád, a tenger, a nap jelenléte idegen, s Pilinszky kegyetlenül szeretni aláz hozzájuk. Minden porcikámmal tiltakoznék. Kivágyom az ablakon túlra. Az utcán egy nő a rohanás és a séta köztiségében. Az alacsony nyírfa mozdulatlan, a nagyobb fák fölső leveleit lebbentgeti a szél. Gyerekek jönnek haza az iskolából. De belül holt idegenség, holdnál is holdibb tiltott égitest hasonlíthatatlan csöndje.

A virágcsokor – vesztőhelyek illata. Ez a vers, vagyis a megíratlan vers végeredménye. Ami megtörtént, az a csönd. A borzalmakat visszaképzeltetni fölösleges, benne vannak a némaságban, így termékeny a terméketlensége. Utolsó versei véglegessé csupaszodnak, kifejezés nélküli sóhajok és kinyilatkoztatások, s végül a szentlator keresztje, mert ha a középső Krisztusé, akkor a jobb oldali az egész emberiségé. Én azt hiszem, Pilinszky számára a harmadik a megfeszítés szimmetriájához szükséges stíluselem lehetne. A bűnözőkről írott soraival vélem igazolni: „Egyedül ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.”

Költészete úgy törekszik a tökélyre, mint amilyen abszolútum a kereszt jele, de az már a líra öngyilkossága lenne. Sírja fölött megjelölt fejfa. Én ráírnám: Isten írnoka volt.