Túl a vesztett kert fáin

„Nemzedékem elkésettjei közé tartozom” – kezdi negyvenévesen a vallomást első kötetében. Negyvenhat éves korában még mindig fiatal a szerkesztő fülszöveg-ajánlata szerint: „Mégis aligha akadna versértő ember, aki a hagyományban ilyen mély gyökeret verő fiatal költőt konzervatívnak vagy utánzónak mondana.” Ez a fiatal költő öt évvel később megkapja a fülszövegben ezüstkorát. Hirtelen megöregedett? Született 1929-ben. Első kötete vallomásában fölsorolja foglalkozásait. „Voltam orvostanhallgató, bölcsész, csillés, segédmunkás az építőiparban, hengerdében, kagylóesztergályos a Martinban…” Vagyis a volt Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben. A felsorolásból íratlan is kitetszik Rákosi börtöne. Öt év. Késleltető idő a megkésettség oka, de költészete nem késett meg. Első könyvében már olyan érett, mint a harmadikban. Sőt abban az összezsúfolt szenvedés és szenvedély nagyobb tüzet csihol a meghurcoltatás és a mindent kimondani okából.

Talán az én nemzedékemhez tartozik, aki kilenc évvel fiatalabb vagyok, de öregebb a megjelenésben? Oda sem. Marad egyedül maga, barátok szeretetében bor mellett, a szigligeti strandon, marad sokunkkal, mert szeretjük.

A hatvanas évek vége felé ismerkedtünk össze egy társaságban, és meg kellett kérdeznem, ki ő? Régiesnek véltem akkoriban, még a Kortársban megjelent nagy versét, a Krisztinavárosi körmenet-et sem tartottam jónak. Mégsem restelkedem, ő már tudott mindent önmagáról, én meg a jövőmet keresgettem. Nem a tartalmak idegenítettek, hanem a forma, a lineáris szerkesztés, mikor a vers elindul valami miatt pazar ritmusban, tiszta, pontos rímekkel, szép hasonlatokon át az igazán csattanó csattanóig. Most már tudom, e formákban tűz lakik, óbor vagy űrbeli téli szél. Szabó Lőrinc költészete volt nekem ilyen csalóka valamikor.

Ezek a szabályosnak tetsző költemények nem is olyan egyszerűek. Fölfejtésre vágynak, és maguknál tartanak.

A Túl a vesztett kert fáin című költeményben az ember a kiűzetés után, mikor vége a tarkaságnak, és rátámad a kő, hómezők csöndje, űrsarki szél. Az éden az ifjúság volt, nóták, borozások, farsangi trappos szánkóutak, lakodalmi tánc. „Hamvazószerda jön?”, elveszett arcok, se élni tudás, se kín. Minden vigasztalan. Aztán a gyerekekről valami fény, mintha elölről lehetne kezdeni, de micsoda üdvözülés lesz, ha:

 

Majd ők. Majd ők? Tán ekként   töprengett ő is: Ádám, új csillagot kutatva   túl a vesztett kert fáin. S a lábánál akasztott   macskákról álmodott szopósbárányka-bőrén   a tízesztendős Káin.

 

Vigasztalan, kristályos, szikrázó, kőütésű vers! A hagyományosságra és a modernségre gondolni illetlen lenne. Ez a Pegazus nem istállóba való. S a megfogalmazás a Horatius-szal borozok néhány sorában:

„A költészet jelenvaló. Amit úgy is mondhatnánk: maradandóan jelenidejű. Nem kell modernnek lennie.

 

»Vides ut alta stet nive caudidum   Soracte… «

 

s rá visszhangzik: Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több is, jön még több is.”

 

Azt tartom modernnek, ami megrendít, elámít most engem, ami nem riszál, nem röhög ki a jövő nevében, ami világi és hazai súlyokkal terhel – teszem hozzá a magamét.

Mikor jutna eszembe, ha nem most Tóth Bálint lélekvándorlása? Horatius, Catullus, Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Ady, Krúdy, Nagy László, Kormos, a juhász, vadász ősök valahonnan s a múlt századi kiugrott pap, szabadongondolkozó nagyapa másfelől meg a keszthelyi orvos apa. S hogy általa pontosabb legyek, fölidézem Az évfordulók országa című verset. Mint három kuruc „bajok és párbajok múltán”, fekete, vasderes, fehér lovára kap Ady, Krúdy és a költő, elindulnak „nem vágtatunk, csak kocogunk” tempóban Szilágy, Podolin, Zala felé. A cím megmondja, a vers mért íródott: „Magyarországon, ha poéta az ember, akassza föl magát.” De minket most ne ez érdekeljen, hanem az a jogosság, ami által a költő természetes résztvevője a múltnak, efféle otthonossággal:

 

s lóról szállván mielőtt nyeregbe   pattannánk ama Szárnyas Lóra, búcsúzóul vígan három arany   szívet pössentünk a hóba   (az utókorra) mert egy árva vasunk sincsen.

 

A vers nem történelmi nyomat, de a múltból fakadó jelenvalóság. Történelmisége erkölcs, népjog, erős jellem.

 

Sem istent, sem tekintélyt, amíg az ész latjára nem vetettem, s meg nem mértem, ne ismerhessek el.

 

S ha eljár a múltos jelenbe, vagy ha onnan visszajön, ugyanaz a természet veszi körül, s ez a természet beleemésztődik a versgondolatba. A szarvas, szálerdő, bükkös, legelő, mindenféle megnevezett csillag, hófúvás, jégzajlás, köd, ér, nyíres meg a gerlék és szajkók örökös jelenvalók. Az a világ, melynek életkorát nem számítjuk, csupán magunkhoz válogatjuk. Tóth Bálint most éppen a félkomor és komorabb évszakokat.

 

Az almát tartó kígyó   bőre szürkére vedlik, nem tarkaságát érzem,   tömegét a világnak. A nagy kövek csöndjét   csöndjét nagy hómezőknek, s az űrsarki szelet,   ki csillagközökből árad.

 

De mégsem fagyaszt bennünket agyon. Nagykovácsi házának lehetünk vendégei ősszel. Mienk az udvar, az erdőre hágó szilvafás kert, s mikor a birtok beleütközik a drótkerítésbe, ott már a cserjék, később a szálerdő, emitt vaddisznók dagonyái, amott a fölriasztott szarvasbika robusztus menekülése. Lenéztünkben a völgyi falu párája, egy szinten velünk a röpködő galambok. Mintha az erdészek, mintha a szőlőhegy-lakók magánya lenne része. S mindig valami szorongás belül. S rá a dac. Ősz van.

 

Nem a tavasz! Az ősz   az erős   szerelmek ideje Bőgj, bőgj szarvas, hírdesse az őszt   az ősz igazát ez az ős forró harci zene!

 

Hallgassuk csak a szarvasokat. Úgyis eljön október, a hidegebb hónap.

„Itt az ezüstkor.” Ezüst csiganyomos lépcső, ködlő völgy, leszüretelt szilvafák.

 

A tél ne félj, köröskörül bár baljós nyugalom,   hozzád még el nem ér.

 

Azután:

 

Ugyis hamarosan ránkkattantja   hüvös lakatát a nemlét.

 

S egy-egy sárga levél, mint vitézségi arany –

 

csapd ki melledre bátran   ifjúságod, fényes medáliád.

 

Itt az ezüstkor! Ránk akar csavarodni a vércseppbogaras ökörnyál, „korbácsa szíján ólomgolyókkal őrt áll a bodza”. S újra dac a készülő terror ellen. Rigószó, lepke-tánc, őszibogár-hang, s rá a döngő halánték. „Micsoda magyar zene!” Aztán télbűvölő, télűzés borral, pálinkával, parázsnak való bükkfahasábbal, szépasszonnyal, hejehujával, „sose halunk meg, ha nem tavasszal”.

Tóth Bálint történetiségét az előbb egy költői lélekvándorlás körül jeleztem, most kiegészíteném, a halántékdöngés, a „micsoda magyar zene!” sarkall arra a megélt múltra, amit versbe fog. Neki jelen idejű, már kislegényként, a háború. A Karácsony vigiliája 1944 Bajcsy-Zsilinszky Endre fohásza a siralomházban. Szomorú, szörnyű elgondolni azt a magyar Szentestét a fronton, az ostromlott Budapesten, a csonka családokban, s most éppen Sopronkőhidán. Nem emlékszem a mi karácsonyfánkra, lehetett a ház eleji lucfenyő egyik ága, vagy gallyak napraforgószárba tűzve, boróka is lehetett talán a Harasztból. Emlékszem a beszállásolt katonákra, nálunk is laktak a balatoni front idején. Összegyűlt az éjféli misére a falusi tisztikar is. Az ezredes velemkorú fia kiskatona-ruhában, kiskardjával vívta a levegőt a ministránsok mögött. Én, a hétéves, irigyeltem ezt a majomkölyköt. S éppen akkor, mikor énekeltük, „békesség földön az embernek”, akasztották Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszky Endrét.

 

A szó, amit a gyermek ajka formál, magyar, tudom enyém

 

– kezdődnek szavai s hallatszanak tovább az ismétlődésben.

 

Az ország, hányan hitték, hogy övék lesz, magyar, tudom, enyém.

 

Ezt a verset csak halkan lehet mondani, mint az imádságot.

A kislegénynek tiszta és megítélhető élményei lehettek már, háborús verseinek mégsem az élmény, hanem a történelmi gondolat az oka. Így a Magyarország 1944. március 19. címűnek is. Egy vak, fehér botos ország megy a jövő felé. De hova jut vakon? Így A halottak köröndje, a Farkasréti temető sírtalan gyertyavilága az odaveszettekért, ezen a „világszéles köröndön”, „mindenki senkiföldjén”, megidézett doni legelők, Huesca, Auschwitz csöndje alatt.

De pihenjünk valamennyit költészete pázsitosabb kertrészében. Persze ott sincs idill. Mintha bukolikus lenne, mert érik a szőlő, forr a must, van boros vigalom; s mintha pannon, mert érezhető Pannónia lélegzete. Ám, bukolikája keserű, vagy dühös, csak azért is indulat, földhöz csapott pohár. S ha pannon, akkor mért gondoltat gyakran Adyra, József Attilára, Szabó Lőrincre?

Hol vannak már a Catullusok? Tóth Bálint szerelmes versei Szabó Lőrincet juttatják eszembe, csak talán Szabó Lőrinc germános, ő latinos, franciás netán. Női száj, mell, öl, comb érzékiségével pompáz, máskor esdekel, mint a trubadúrok, akik a méltatlan fogadtatás után egybeénekelnek régi ábrándot és mostani átkot. Mégis más ideje jött el már a szerelemnek szeretetben és egymásrautaltságban. Nem a

 

Mert más becézi rózsásudvarú nyers bimbóidat, más csókja alatt remeg   tárt dombod, míg én itt dühöngök   éjcsatakosra harapva párnám

 

féle mytilénéi sorok, sem az anakreóni „ficánkoló farocskák”, „érett birsalmakeblek”, hanem A pataki Borostyán szállóban című vers adja leginkább Tóth Bálint újabb szerelmi költészetét, a versbe teremtett szerelemfilozófiát. A szobában, ahol a másik ágy üres, rabvággyal, nász-cellában képzeli el, aki nincs ott, de aki majd a vers végén:

 

Egyszarvú kancán üget odalenn, s vágtában ugrat a várhídon át, itt hál, s reggelre tudom, meglelem szívemen szája kék patkónyomát.

 

Ez a vers-keret, s belül rettenetes és gyönyörűen megírt emléket hívnak meg ezek a sorok:

 

tudtam vajon, mi igaz, mi hamis a szerelemben? nem tudtam sohase, korán jössz rothadás igézete, majd túlélten elviselem talán.

 

Hívják az iszonyt.

 

letérdelek, a lábad csókolom, mint boszorka-annusnak, s ő nevet, „Úgy, úgy úrfi! Most feljebb, közelebb.”

 

Ez lenne a szerelem? A férfi-gyermek kúszása fölfelé a combmelegben, a nőstény-aromás fekete ölig, mikor pokolannus tömi a libát? Libát fojt, tyúkot öl, s közben biztatja a behunyt szemű úrfit: Úgy! Úgy! Kés rosszan a húsban, szárnyak csapkodnak, aztán a félholt állatot szabadon engedi pokolannus:

 

csapkod, iramlik, rugdos, erei még szétfröcskölik vérével életét – nézi, s nevet: „Ez sokáig elélt.”

 

Rettenetes ellentét egyesül még pokolibbá pokolannus ölén: „magam látom félig elevenen”. Már minden nő kezében kés, és úrfiznak, nevetnek pokolannus ölénél feketébb hajzatuk alatt. Boszorkány-éj e látomás. Mefisztó tölt a pohárba, s mutat valami irányt egy asszony jószagához.

Nagy vers! Megidéznem lehetetlen. Nagy vers! – mondom keserűen. Hányan tudják, kicsoda Tóth Bálint, milyen jelentős költő él a kék busszal elérhető faluban, csak néhány megállónyira a benti kultúr-közönytől?