A Múlandósághoz címzett fogadóban

Elsős egyetemista koromban hallottam róla, hogy költő. Jött az Eötvös-kollégium lépcsőjén, és sose tért vissza. Aztán látni lehetett a Hungária kávéház mélyvizében, tekintélyes írók között. Nem tűnt feszélyezettnek. Íme – mondtam magamban –, ez egy igazi fiatal költő!

Csukás eltűnt, és újra megjelent kávéillattal tüntetni el albérlete vénasszonyszagát, s némi pihenésre két szabadúszó karcsapás között. Állása lett, lakása, aztán megint minden a régiben, és újra a fordítottja.

Írnom kellett ezt a személyes bevezetőt, mert költészete természetes következménye eltűnéseinek és érkezéseinek. S leírhattam, mert már bizonyosan itt van. Mint a bicikliversenyző – ahogy írja –, várta a startot. „Körülbelül húsz évig tartott ez az álldogálás, ami veszélyesen hasonlított a repüléshez, s lassan-lassan önáltatássá alakult át, hogy még nincs eldöntve a verseny, hogy ott fent még minden lehet, csak semmi kapkodás, az olcsó alkalmak helyett ki kell várni az egyetlent, a méltót, az igazit.”

Féltjük az ácsorgó tehetségeket, odaképzeljük, mi lett volna, ha, de az is tudható, az igazi tehetség ácsorgásában is munkálkodik, betelepíti a hiányt. Beboltozta Csukás is. Elveszetté ítéltette magát akkor, most már megítélhetővé, megsemmisített minden hozzá- és mellébeszélést, s valamiképpen most már az én bevezetőm is fölösleges.

Becsukott kötetei mellett elgondolkozom, miért szerettem a verseit, mert szerettem és ritkán örülhettem nekik? S nem zavart-e meg az öröm, mert várakozásom teljesedett?

Makacsul tiszta, semmi kihajlás semmiféle csábításnak. Jó olvasni. Gyümölcsök ízéhez hasonlítanám, az októberi déli napsütéshez, meg mintha valaki dinnyét kezdene meg a tóparton gatyában és szalmakalapban, és semmi élvezkedés, a vers nem ámít. Döccen egyet, ha elmerengenél, vagy rád csapja a halottak világát. Békéstarhoson járt zeneiskolába, olyan biztos ritmusérzéke van, mint keveseknek. A botfülűek mondhatnák botfülűnek is. A disszonanciából teremt harmóniát.

Kinyitom legújabb kötetét, Az üres papír elégiájá-t. A cím ravasz, hiszen az irkát teleírta.

 

Új füzetet kezdek – magam, s nem az Isten nevében, nem hivalkodva, de nem is alázatos szerényen.

 

A következő strófa rímein elneveti magát. Na, ilyen emlékkönyv-mélyről kezdődik az írás.

 

Habár kiment a divatból, szívem viharvert kalóz, s a nagy papíróceánon vidáman, s bátran hajóz,

 

Mi lesz itt, ha így folytatja – kalóz-hajóz olyan rímpár, amit a kisiskolások mondhatnának elbűvölően, a dilettánsok meg hősiesen és nevetségesen.

 

s mintha éltem függne tőle, fogyasztom a papírost.

 

Na, nézzük, mire fogyasztja? Bár a Lassan húsz éve című versben még mindig a startpisztolyra vár.

 

Lassan húsz éve, hogy verset írok, bizony húsz esztendő – mégis az üres lap előtt úgy izgulok, mint egy kezdő.

 

Folytatásának olyan rettenetes bája van, mint Csokonai fájdalmainak.

 

Zúg a fülem, gyomrom szűkül, és tériszony émelyegtet, mint ki a tíz emeletről rácsot fogva letekintget.

 

Az önmagától való félelem nagy verse Az üres papír elégiája. Olyan kiszolgáltatottság, amit félek megismételni. De mert ajtaján itt nyithatok, bár az ajtó nincs bezárva, mégis magánlaksértés. „Ha szembe találkoznék végre magammal – és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom, egyszer végre és véglegesen magammal” oszlopain áll a költemény, s a „hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten” sorral fejeződik be. Efféle hangulat hamar elfogja az embert külföldi szállodákban, most éppen Újvidéken a hall nagy tükre előtt, a lámpát tartó angyal alatt. Ennek a találkozásnak nem a tükör, hanem a papír a végzetes lehetősége, a papír már teleírva, előttem ez a vers, melyben az egyedüli ember minden mozdulata lelepleződik, „ahogy ráhanyatlik az üres papírra”. Az előző két versben az írásfélelem-gyötrelem, itt a létezés, mely kimondásra kényszeríttetett: „szavam mögött a szó nem hagyja kimondani magát, pedig”. Ez a pedig a beszorult csavart meglazítja:

 

a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik, magányomban a magányom, mosolyomban a mosolyom, a versben versem rejtőzik kimondatlanul, életem mélyén az igazi életem lapul, villámlás-ajtórésben igazi alkalom oson.

 

– végül is kimondja magát az ellenkezőjével. Igazi fogás, mely a kifejezés értékét növeli, találkozott magával, mert megszületett a vers.

Ugyanígy a világgal, a Regresszív címűben:

 

Megjelenik-e szavamban, mint a kirakós kép, megjelenik-e a világ? – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Beleakad-e kérdőjeleimbe, ezekbe az izgága kis horgokba? Lebeg-e a feltételes mód szabadesésében felhömbölyödve, mint a gyomor.

 

Csupa kérdő mondat, „izgága kis horgok”. Tegyünk helyette pontot vagy fölkiáltójelet, akkor „meredünk egymásra véresen, mint a nyílt törés”. Így lesz a kérdésből válasz: „Dehát olyan érdekes ez a világ?” helyett az ellenkezője.

A verset írni vagy nem írni Csukásnál olyan, mint a fej vagy írás, amiből mindig írás lesz, de muszáj ez a szertartás, a szerencsejátékos csak ezután várhatja szerencséjét. Mint ahogy fej vagy írásra pörög, billeg, elül a földön a rézpénz, olyan kanyarulatokat vesz a vers, a Vázlat a harminckilencedik tavaszról.

 

Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról! Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal – írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar, valami tüdőt tágító látomás kéne.

 

Ebből a ravasz tétovaságból kicsavarodva valósul meg a költői akarat, a tél roncsaiból való születés. Így lehet kirekeszteni a kikeleti sablonokat, s kimondani: „Élünk, meghalunk, dehát mégis valami történik velünk, velem, míg ballagunk a semmibe.” S oda emelkedik, ahol minden esztétikai joga megvan a himnikus szónak:

 

mormogok, meg dünnyögök érthetetlen örömben s fohászkodom: ó, gyere el jövőre is tavasz! És találj itt engem is.

 

Most kapom rajta magam, hogy a kezdő oldaltól elemzek, s arra jutottam, hogy az üres papír elégiája módszer a kifejezésre. A tárgy mintha elégikus lenne, és mégsem az, mert amikor a negyvenéves férfi a tükörbe néz, a tükör válaszol kegyetlenül. Ez vagy! Ez az élet!

 

S tükröm, tükröm mondd meg hát, ha majd kihull a haj, s a fog, az a más ugye nem nyafog, köszön vidám jójszakát!

 

Nézz a tükörbe! – Csukás István gyakori versfordító mondata. A Levél a nyárról című nagyszerű költeményében éppen a nyári, nyaralási bolondozásból fordít komolyabbra: mars krumplipucolni!

 

kisgyerekek csupasz lepke-popója világít; s nagymama-korba lévők kifehéredett halszínű bőrrel, s csontos agárférfi, avagy éppen nagy pocakos megy, csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan, vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre szánk, de legyőzi a hitvesi intés; nézz a tükörbe! s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni!

 

Jönnek a barátok, „rottyan a bogrács, ehető, sőt konyhaművészet”, „a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk”. Ez a tükörbe nézés mégsem a krumplipucoláshoz fordít igazán, persze ahhoz is, hogy a költőt a strandi lötyögésből vendégei közé vezesse, ám, azon is túl, ismét a „nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a középen időhöz”.

Ezután el kell gondolkodnom, van-e a magyar költészetben valaki, aki a negyvenévesek testi és lelki változását kimondta volna? Nagyon fontos ez a kor. Mintha túlélők lennénk ezután, sejtjeink kicserélődve, vihetjük az orvoshoz rossz fogunkat, szívünket, szemünket, gyomrunkat, szembetalálkozunk a romlékonysággal. A régebbi halálfélelem ehhez képest naiv és komolytalan, most már nyilvánvaló a hajnali ébredésben, egy ugró szívdobbanásban, szédülésben, remegésben, éjféli izzadásban, s a temetőkben, ahol, mintha látnánk, mit művel a föld.

A Miből lett ez a vers? magva:

 

autóbusz húzott el rettenetes erővel a járda mellett, pár arasznyira tőlem, – – – – – – – – – – – – – – – – – öngyilkos vágy, s rögtön utána a halálfélelem, – – – – – – – – – – – – – – – – – minden lépésem utolsó lehet, melyik lesz vajon; a bal, vagy a jobb – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – az előbbi perc, s mint aki pénzt hagy el, vált semmivé kínosan a negyven év, – – – – – – – – – – – – – – – – – – –   s mindent pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot.

 

S minden versében a haladék öröme, így él a világ, s ráadásul a bölcs kiskun-mosoly, a Múlandósághoz címzett fogadóban.