Higgadt arcú nyugtalan

Új kötete a létbiztonság és a szellemi bizonytalanság feszültség-ihletéből kiküzdött versek sora. A harmónia skizofréniája. S mert Bertók igazi költő, hát olvasójába injekciózza a kételyt: sorsom a tied is, ne tagadd!

 

Mint aki kiment, rázárta az ajtót,   s a kulcsot elveszítette.   kívül is bent már végérvényesen.   – – – – – – – – – – – – – – – Hiszen már ott sem, sohasem.   – – – – – – – – – – – – – – – S minthogy szó nélkül kimehet, megáll a tárgyak idejében.

 

Éppígy előző könyvében, a hatvanéves Csorba Győzőnek ajánlott Triptichon-ban: „Kívül marad, ha belekényszerítik, s belül, ha a szem kívül rátalál.” Lelki helyünk meghatározatlan, csak a tárgyakban a bizonyosság. Ajtó, kulcs, balta, fogkefe, műfog, szekrény, kabát – a tizennégy soros nyitó Történet-ben. A kötetcím: Tárgyak ideje. Utószava: „s hogy ne legyen olyan reménytelen, lassan elrejtőzik a tárgyaiban. Amelyek képletesek is lehetnek, s őrizhetik még valameddig.”

De ne higgyük, hogy most már mindent megtudtunk. Könyvét becsukva képzeletem elkalandozhat a korszerű művészi tárgyiasság fajtái felé, képzeletben Bertókot is közéjük sorolhatnám a kötetcím és a vallomás értelmezésének könnyeden engedve, ám olvasva őt, azonosságot nem találok, rokonságot is csak annyit, amennyi minden kortársi műalkotásban föllelhető.

Picasso, Robbe-Grillet, Georges Perec, Jean Follain, Mándy Iván jut hirtelen eszembe. Picasso tárgyai képelemek, melyekkel nagy művészet valósítható meg, körülzsúfolja velük magát, hátha előkerül, s mindig előkerül a sok kacatból valami, Picasso nem emlékeztet, inkább a múltat felejteti azzal, amit belőle konstruál. Robbe-Grillet-nek sincs a tárgyi képzetekhez semmi köze, a tárgy önmaga, csak láttatott valóság. Mándy onnan rugaszkodik álmaiba, vagy álomi tárgyaiból a való világba. Perec hőseinek dolgai tulajdonosi viszonyban sorakoznak: „Azt szerették volna, ha a világ, a dolgok mindöröktől fogva a birtokukba lennének, s ők csupán szaporítanák ennek a birtoklásnak a megnyilvánulásait.” Prózája a fogyasztói társadalom vizsgamintája; mindent megvenni, pénzt szerezni státusuk kellékeire, aztán beléjük élvezni magukat, fuldokolni, szabadulásra vágyni, kitörni, de hogyan, hová a Weston-cipőben?

 

Vannak akik a hasznos színeibe szürke és fekete szövetekébe acél kékjébe magvak sárgásvörösébe menekülnek élni s a dolgok köréjük tömörülnek szemükben tükröződni

 

– írja Follain még a negyvenes évek elején. 1955-ben Tárgyak címmel ad ki könyvet, pontosan megmetszett prózaverseket: „A kecses holmiktól finomul a világmindenség. Minden szép tárgy tartogat valami titkos átbocsájtó jelszót.” „Dal árad minden tárgyból.” – Én pedig megállapíthatom emberiességüket, és összekapcsolhatom Bertókkal a gondolatsort.

Itt az ideje a nagy árnyak alól kihívni a napra, hadd lássuk világosan. A tárgyias művészet mai rengetegében kalandoztatott eddig, tehette volna az Emlékek választása könyvével más irányba, de ha címeit elfelejtem, sokkal jobban rátalálok, s hála isten nem látom programosnak, sokkal bonyolultabb a költészete, mintsem egy szóval megjelölhetné. Emlékek? Tárgyak? Igen, de összefonódva mindennel, ami Bertók László, s ebből az együttesből egyformán kitetszik táj, történelem, személyes sors – az egész élet.

„Túl a negyvenen a költő is ráébred, hogy végérvényesen felnőtt, és többször gondol már a halálra, mint a halhatatlanságra.” De ez az a kor, mikor az ember a múlt és a jövő egyensúlyában él még a felelős élet nehéz igájával a nyakában. A Dédapám, március rokkaorsójára rátekeredik ugyanazon rostokból font sorsa. A családtörténet megismétlődhet: „a néhány töltény, amit ellövöldöztem magányosan és ráadásul versben, a dédapámé volt”, és folytatódhat:

 

s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem fiammal együtt, és mondjuk százötven, vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy dédapám életkorát ne feledjem, tehát kétezeregyszázhuszonegyben, talán március tizenötödikén, talán dédunokámmal és helyettem elmondhatja itt, hogy befejeztem?

 

A vers rokkaorsóhoz való hasonlítása nemcsak képletes, de majdnem valóságos is, hiszen ritmusa, a dátumok lüktetése, rímképzetet támasztó ismétlődése, az oda-vissza pörgetés, a rímek, mint sodró ujjak egyengetése, már-már egy örökkévaló Paraszt-Párkát föltételez. A történet folyamatos: a családi történet határától a jövőig, serkentő lényege mégis a dédapa és dédunoka titkolt puskája és titkos verse. Mindegyikért kijár a börtön. A költő szervezete máig nyögi az ötvenes évek óta a sötétzárkába félemlített időt, s megtörténhet, máig sem hagyja nyugodni, még akkor sem, ha illő helyen van egzisztenciálisan. Mondtam már, jelen kötete a létbiztonság és a szellemi bizonytalanság feszültségihletéből kiküzdött versek sora. És kapaszkodás akár a tárgyakba, akár az emlékekbe, akár a magyarságba.

Városban élő falusi származék, a második világháborúban serdült, az ötvenes években ifjodott, s olyan tapasztalatok birtokosa lett, hogy talentumával jelentős költővé érhet, s mert tiszta és érzékeny ember, leleményes művész, kisebbnek hinni magát oktalanság. Megjegyzem, ha már kitetszik verseiből, hol engedelmesen, hol keserűen „vidéki” magányossága. Az Emlékek választása című kötet Levél egy pályatárshoz versében még természetes tiszteletadás:

 

De azután is rád figyelnék, mert tudom, hogy estére kelve a te kenderkupacaid dícsérnék a hazamenők lelkesedve

 

– természetes tiszteletadása után nem túlzott szerénység-e Hallom, hogy indulsz című szonettjében:

 

Én, aki a költészet közlegénye vagyok és maradok mindörökre, sem vitézség, sem hadiszerencse nem röpített föl, nem lökött az élre, azazhogy nem születtem vezérségre, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – így nincs igazi ok pöffeszkedésre, miért ne húzódnék a sor szélére, ha hallom, hogy indulsz „legelőre”.

 

S már ingerel, hogy bizonyítsam, tiszt ő civilben, vagy könyvtáros-munkaruhában poéta. Kimondó akaratával kezdeném, vagy inkább folytatnám, hiszen beszéltem róla. Figyelmes olvasója legyek, amit mond, új-e nekem, részesít-e a rátalálás örömében?

 

Mert minden vers alkalmi vers, alkalmat benne ne keress. Magadban van, ha megtalálod.

 

Nekem most a Kockakövek-kel rakja ki a megtalálás útját, azt is mondhatnám, közéleti zsörtölődésekkel. „Valami végképp elveszett a rugóvá tekert világból.” „Zabálhat, turkálhat, kifuthat, a disznó belakta az ólat. Otthon van. Úgy néz a világra lassacskán, mint aki csinálta.” „Fölkötöd magad? Kit érdekel? Magával van elfoglalva, eltelve mind.” „A természetüknél fogva jók, elfogynak ők is. Csupa volt és lehetett volna világ.” „Se ki, se be nem látni, pontos csak a homály lesz. Önmagukhoz méregetnek mind, zsák a foltját keresi, király a bolondját.” Lehet ilyen direkt is, és olyan pontos fogalmazású, hogy nem enged semmi mellégondolást ez a tiszta beszéd, tolmácsolása fölösleges.

Ezen a költői talapzaton biztosan állhatnak korszerű bizonytalanságát kifejező versei, az áttételességek, mint a Bádog szitakötő-ben, ahol a tárgyat megszemélyesíti, a személyt eltárgyiasítja. A bádog szitakötő a borotva, a borbély vagy maga a költő?

 

ember lesz már érzékszerveid mozgatják zörgő csápjait, már nem tudod, hogy te vagy ő

 

A tárgyak megszemélyesítése a lét határainak a gyarapítása a vagylagosságban. A díszdoboz jelentése megnő, virág lesz a novemberi kompozícióban: „mintha ő fogná össze gombként ezt az odamázolt tragédiát.” A szavak mézes darazsak veszett vadméhek között, s a királynő se-méheket, se-darazsakat szül.

 

Végül semmi sem ugyanaz, az érkezésnek háta van, a jelenlét csak maszkabál, és úgy mégy el, ha itt maradsz.

 

Elmenés-maradás, egyszerre bent és kint, te vagy ő, „ott történik meg nélküled, ami veled”, újra és újra, mint az amorf lüktetés, mozgás és sohasem célba jutás, a kötéltáncos tériszonya, mikor hátrafelé éppúgy lezuhanhat, mint előre.

 

Megkapaszkodni valamiben,   – – – – – – – – – – – – – – a halandó különvaló, aki elhitte, hogy szabad, – annyira csak, hogy életed árán megjegyezze halálodat.

 

Picassót említettem, mintha a kompozíciót kirakósdiban kereste volna, míg végérvényes nem lesz a kép. A vers a kaland leírása, rögzített lelki mozgás. Georges Perecről is szóltam, széppróza-tanulmányáról, a dolgok csődjéről a fogyasztói társadalomban. Hozzá képest Bertók Holdudvar című verse szatirikusnak tűnhet, pedig komor magyar valóság-szelet: az árleszállítási helyzetképből az absztrahálásban annyira remeklő költő sodró verset csinál a prózai dikció ellenére. Zaklatott enjambement-jai által, a tizenegy szótagos ritmus szabályosságán belül töri, zúzza a szóvégeket, mintha a rímelés kedvéért, de inkább valami barbár kereplő-zene miatt. Kis légzési szünetekkel, majdnem egy szuszra fújja ki a háromoldalas költeményt, és még betoldott magyarázó mondatokra is futja a tüdejéből. Leírhatná, milyen a szezonvégi kiárusítás vásári képe, de egyetlen szava sincs az áruk fajtáiról, színeiről, szagáról, a vevők külleméről és viselkedéséről. Őt most az a szomorúan nevetséges, tömegméretű esendőség izgatja ebben a tülekedésben, ami egész költészetét: a lemaradás, kimaradás: „titokban erre »spórolt«, megkaphatná, ami eddig divat volt”, „magukra sem ismernek rá néha, s hogy melyiken van a leárazott gönc és melyiken a teljes áron vásárolt, senki sem firtatja most még, összekeveredik átmenetileg minden”, „s míg így a maguk módján divatoznak, udvara nő a születő szezonnak”, s pillanatnyi mámorukra rácsap az új évszak, s kezdődik minden elölről, az egész ódivatú magány, amikor

 

kimaradtak a korzókról, a templomokból, sehova nem jártak, ahol szerették volna, ha ott vannak mégis, hiszen nem a ruha teszi az embert, mondták nekik folyvást, de már hatalom, dicsőség és ország sem érdekelte őket, s nem véletlen, hogy csak saját gyártmányú értékekben hittek lassan, sőt kételkedni kezdtek azokban is

 

Mondandója hatását a képiség vagy az objektív líraiság csak apasztotta volna. Akár szonettjeit, melyekben semmi cirádát nem enged az önmarcangolás. Ez, én, ha szavakkal indítja, rímeivel gyorsítja a verset, aztán lejárni engedi, mint a megpörgetett facsiga gyors pörgése egybemosódó látványából lassulva kivehetők a vonalak, vagyis a vers kimondott végeredménye, mi lett belőle kérdőjeles sorozata: ez az idült bűntudat? ez a látványos semmi körbe-körbe? ez a halni serkentő céltalanság?

Bertók nyugodt természetű embernek tűnik, költészete csupa nyugtalanság. De én egyszer verstermő órájában is megismerhettem, azóta tudom, micsoda önfegyelemmel tartja higgadt ábrázatát. Van személyes közöm is két verséhez előző kötetében. Az Őrültek a dagályban és a Cipőmből a tenger eseményében én voltam az a másik, akivel nekiindult a Fekete-tengernek ruhásan 1974 kora őszi éjszakáján. Talán a krisztusi vízjárás csodahite futtatott be a szárazföldről „két önjelölt szentet”, leszámolni a múlttal, a jövő vízivilágában medúzaként „lebegni, mégis megmaradni”. Aztán másnapra sós gönceink megszáradtak, s hazautaztunk valóságos múltunkba, hazai jelenünkbe és jövőnkbe. Mert minden új élménye az alapokhoz repül, menekül vissza, mint a Krakkói elégiá-ban, „a körgalléros hegyi faházak kotkodácsolva visszaszállnak anyád mélázó tyúkjai közé”. Mint mi is, mert nincs menekvés. Őrizni kell a jóslat henteskampójára akasztott hazát!