„…ezüst flották jönnek”

Döbrentei Kornélnak megadta a sors a tengert, s már első kötete által különleges helyzetbe kerülhetett, együtt élt a tengerrel. Akárhány tengerrel kapcsolatos magyar vers született, a költő mindig a parton állt, esetleg alkalmi hajóutat tett, s bármennyire megérezte a határtalan vizek felemelő nagyságát, roppantó ereje és nyugalma mélységét, nem lényegíthette át egész költészetére meghatározóan. A magyar költő szárazföldi lény, Döbrentei tengeri hajós. Fakadt ez a szerencséje abból, hogy kora ifjúságában matróznak állt, azután meg tengerésztiszti iskolát végzett. Odüsszeusz útját barangolta be.

Egyik újságunk, hirdetvén a kötet megjelenését, úgy fogalmazott, mintha egy tengerész írogatna üres óráiban, mellékesen. Ez a hír az egzotikumra vágyó olvasók csalogatója lehet, de az egzotikusra éheseknek csalódniuk kell. A versekben a tengerészélet csak alkalom a tenger filozofikus kimondására, a tenger is csak alkalom, hogy a költő kimondattasson. Ezek a kapcsolódások valami olyan újat szülnek, amire a magyar költészetben még nem volt példa. Az élet-halál, a szerelem, a gyerekkor alapihletei úgy komorulnak és derülnek ki, ringnak, föltornyosulnak, harsognak, mormolnak, mint a tenger, amely nemcsak tartalmi, hanem nyelvi, ritmus- és rímbeli meghatározóvá is válik.

Ha a Távollét című versét elemezzük, bizonyságot találunk rá. Olvasáskor gondoljunk mindig a legkézenfekvőbb dolgokra. Hiszen minden versben ott rejtőzködik a serkentő tárgy, emlék, tapasztalat. A távollét – elsőre, távol valakitől, talán a tengeren, aztán távol valakitől holtan, talán a tenger fenekén, végül a két dolog együtt, a távollétben már benne rejlik a halál. „Halálom sétáit megszövöm.” Az egész élet a távollétek láncolata, s így ez a vers önéletrajzi is – egyszerre élete folyamata és a jelen idővé transzponált történetiség. „A lerombolt lovak ünnepélye egykorú velem.” A szerző 1946-ban született, a háború végén, a lerombolt lovak korszakában, ahol „halálom sétáit unatkozom csontigböjt létezésben”. Az ifjúság: „Arcomon hevül dáliák aranykora. Megnyakalt tinták sodrán hallgatok.” A vers bizonyos pontjain megjelenik a hóhér, a mészáros, Döbrentei költészetének egyik erős motívuma, a gyerekkorban „megfeneklik”, az ifjúságban „földbevértelenedik”, a ma felé tartva újra föléled „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. Ez a vers történetisége. Jelen ideje egy tengeren kóválygó csónaké, ritmusa a csónak hánykolódása, billegése. A verssorok is kettétörve, mint a megütköző hullámok; az egész versszerkezet a távolodás és visszajövés hullámmozgása. „Halálom sétáit megszövöm” – később: „halálom sétáit unatkozom” – a végén: „úszom halálom szüntelen sétáit.” Ebbe vegyül, mint egy második hullámdallam, a „Megnyakalt tinták sodrán hallgatok” és a „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. A többi rész a hullámvölgyek sora, a versvég pedig az elnyugvó tenger képlete, ahol minden darab külön rángatózik, hogy véglegesen megbékéljen. Halálba némulva térnek vissza újra a megismert elemek:

 

kiteljesül, hóhérom, halálom, szüntelen úszom virágzás sodrán, hóhérom, hallgatok.

 

A kötet utolsó darabjáról beszéltem először, a jegyeket más verseken is kimutathattam volna, de mégis úgy érzem, itt köthettem a legnagyobb csokrot belőlük. A Kánon-ban is a tenger hullámverése, erre a kánoni forma is jó alkalom. A távolodás-visszatérés nemcsak egy versben, hanem a versek sorozatában is tapasztalható, ahogy a Kos szarva közt és az utána következő másodikban, a Mesék gyümölcse címűben megismétlődik a „megnyúzott oszlop tartja trónusom”, ahogy a kötet első verseiben ismétlődik az ostya és a kenyér, ahogy az ellentétek, például a felöltözöttség és a meztelenség egyensúlyban vannak: „Barackvirág göncében a vállam” – „Meztelenségem a ’Tejút magánya”; „Beborítanak virágzások végtelen nászi lepedőkkel” – „hiányom savanyú trikóba öltözik”. A kötet kitűnő szerkesztésére vall, hogy a hullámoknak nagy völgyeket juttat, sokszor egyik versre csak a következő harmadik vagy még későbbi felel, akár az ismerős sort kicsit megváltoztatva is: „Legendásan döglődik pulóverem, akár a hús fényes himnuszai Fölszállnak a legyek mint a könyörgés!” – „Legendásan rohad döglött pulóvered, fölszállnak a legyek, mint a könyörgés!”

Úgy érzem, a versek és a kötet statikájára ezek a legjellemzőbbek, s a versek tartalmára is inkább; állandóbb és nagyobb költői témák, mint a tengeri, kikötői matrózromantika. Döbrentei verseiben a hajósok, „ha bogra csomózzák ujjaik, ordít öklükben a tenger”, s „az árbóc hegyében halálfejes tajték a kalózlobogó”.

Az Emlékmű a parkban ciklus versei adják az olvasó kezébe a kulcsot, a többiekhez. Jobban fölérződik bennük az elsődleges élmény. A címek is erre vallanak A kommunárdok falánál, Szemetes rigmusa, Angyalföld és Kőbánya között, Fuvaros, A sztambuli cipőfényező, Rakodók, Piac. A leíró versek címei effélék, s láttatják a költő mozgásterét is a pesti külváros és a mediterrán kikötők között. De a versekben a különféle helyi élmények átkopírozódnak egymásra, s ezzel már a költemény föl is emelkedik az egyhelyből, fölszáll, madárként köti össze röptével a költő útjainak állomásait. Angyalföld és Kőbánya között „tahitiszájú nők homorú mozdulatában pirosan fújtat az ígéret”. Mikor a sztambuli cipőtisztító ajánlja magát: „Szikrázni fog a te cipőd, uram, akár hat családom gyomrában a vasárnap”, akkor én a magyar metropolisz eresze alatti szegénység vasárnapjaira is gondolok. S hol van a Piac, Alexandriában vagy Budapesten? Dózsa-máglya és banán! Lépesmézpatak! Ezek a versek nem leírók, a tárgyból kisütő gondolat egyetemessé teszi őket. A dokkmunkásokról lehetne írni tematikusan is, de a költő általánosabb tragédiákra veti a szemét, s a rövid műben, mint egy molekulában jelenik meg az egyetemesség:

 

Fölmerül hátunk patakzó ragyogásából eltorzult pofánk, fölúsznak szívünkért a fekete uszályok   s mi újkori Jónások elnyelve de igétlenül   támolygunk térdig anyánk tejében, fölakad   horgony ördögszarvára koravén gazdagságunk.   Iszapba süllyedt rozsdás láncszem a szájunk   mérhetetlen tenyerünkben a kérdőjel: flották   sötét űrébe akadó rakodókampó!

 

Az idézet és szinte mindegyik Döbrentei-vers nyelvében annyira fölfokozott, hogy erotikus hatású, tartalmától függetlenül. Magáról az erotikáról ritkán ír, még az Emlékmű a parkban sem kizárólagosan erről szól, s nem is efféle sorokban találhatunk rá:

 

Emelünk combjainkból diadalkapukat a végzet ellenében, s pozdorjává törnek a tenger eszeveszett kék buszai!

 

A nyelvi zsúfoltság, a szavak és a metaforák ütközése következtében válik ez a költészet erotikussá nap, szárazföld és tenger találkozásában.

Tudja, versteremtő láza rimbaud-i láz, a nagy franciát ezért is emlegeti többször. Döbrentei tengerén is sodródik egy részeg hajó.

 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után.

 

– Rimbaud után vallhatná Döbrentei is.

Ez a nagyratörés, ez a magasfeszültség tesz próbára bennünket, olvasóit. Verseivel való küzdelmem közepette ezért bátorkodtam figyelmet kelteni néhány nyitható zár iránt. Költészetünkbe illesztése, a salakok leválasztása a kritikusok dolga inkább. De az biztos, hogy nem egy Duna-ágból, csónakon evezve kötött ki közénk.