Hová a pokolból?

„Költő vagyok én, magyar költő!” – olyan egyszerűen mondja ki Utassy József, mintha bemutatkozna, de az erős kézfogásból legyintve ejti ki kezét. Leül, üres szipkát szopogat éppen a nikotintól szabadulóban. Alkoholmentes italt ajánl nekem is a költészet delíriumától megviselten.

A Kilencek poklot járt dudása áthelyezi a Csillagok árvája kötetéből a Szárnyasoltár-t újabb könyvébe, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva:

 

ki most a Tenger színe előtt áll. Lelkére már a moraj se gyógyír, csak áll a parton pokolból jövet, áztatja lábát Arthur. S Rimbaud sír. Mert nincs többé Párizs. És bőgnek a tevék. Árusivatag. Csend. Ime: van itt egy világ! Hát add el!!! Mindened lesz majd, csak igazad nem.

 

Rimbaud pokla kísérlet a művészetért. – „pompás adag mérget vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg s a világ. A pokolból jövet szókapcsolat a Szárnyasoltár-ból ugrik vers és kötetcímmé. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. Hát akkor hová a pokolból? Nem szabadulás, ha vigasza: „Szép elmúlás, gyönyörű enyészet: mért nem tudsz megvígasztani engem?” A forradalom avar, gyerekkora apátlan árvaság, s a hadiárva szerelmei is elrongyolódtak. Kiáltásokat hallok egy óriás bolthajtás alatt, felkiáltójelek rácsai a mondatok között.

Megrendít, s nem lehet megrendülés nélkül szólni róla. A hideg bírót nem állja, mert jelenség, minden külső magyarázatot kizár, iszonyúan vágyik a szeretetre. Nincs közvetítőre szüksége, mint a mennydörgés önmagában való, mint a sírás, mint a káromkodás. A diagnózis az orvosok dolga, de a társadalmasított kín az enyém is.

És Rimbaud költő-sorsához sem hasonlítható, hiszen a francia azt tagadta meg, amibe Utassy kapaszkodik olyan makacsul, életveszélyesen, mint egy fölborult csónakban a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna és Magyarországon magyar. Érvénytelenek rá a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, neki nem a legokosabb elhagyni ezt a kontinenst, „ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, magánügy csupán, a csúcsra jutott alpinista kudarca, nincs tovább. „Kitaláltam a magánhangzók színét. Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud fogni.”

Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek sivár táján; holdon, csillagon túli Istenéhez. Ady hitetlenül hitt Istene az övé, József Attila Anya-istene, alfa nélküli Omegája, akit a kín teremtett, hogy szólni lehessen hozzá. Hirtelen gondolattal Pilinszkyé is, bár be kell látnom, Pilinszky eleve hívő, kálváriáját a történelem stációzta végig, magát akkor lökték a sorba, mikor a római katona már a Megváltó szívébe döfte a dárdát.

Legyen Isten, akinek mondani lehet:

 

Utolsó tantuszommal, a teleholddal hívom föl figyelmed: úgy dől belőlem a dögszag, mint egy fölakasztott kutyából.

 

Rettenetes! Aki ilyen kegyetlenül mondja ki magát, jogot nyer a kíméletlenségre:

 

És volt képed, uram, állni a hulla Holdra, s volt bőr az arcodon, hogy süketen, vakon egy világot vezényelj!

 

Daltalanságát dalban fejezi ki:

 

Isten se pártol. – – – – – – – – Számüzetett az ének a számról. Nincs dal! Az ember csak átkozódik.

 

Vagy talán a dalon enyhületet ért, s nem azt a dal-kristályszerkezetet, amely annyira jellemző rá? Szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila békadudára táncoló csillagai rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. Még akkor is halálfélelem, ha ki se mondja, mert a katasztrófa nyomai mindenütt, szervetlen élet: a rózsák csillagerővel nyílnak, a természet, ha megmutatja magát egyáltalán, akkor gépiesített, radarernyőt bont a kapor, a tökvirág zsongó darázsreaktor; emberkínú a növényzet, a rezgőnyárfának idegösszeroppanása lesz, a nappal hitfogyatkozás játszik. Énekveszejtő korban él, s függ, mint a Lakótelepi Krisztus, koponyáján csillagok töviskoszorúja. A csillagok keringő kripták, a bolygó haláltávlatú, ahol elmosolyodni nem lehet, s még az elmúlás szép vigasza sem adatik meg. A rabság Hét Tornyában tüdőpuha a priccs, a szellem sodronya ruganyozik, a rácsot vadrózsák rengetik, vagyis ahogy a vadrózsák és a rácsok árnya egybevetül, de a vadrózsákat nem a szél rengeti, hanem egy rájuk szabadított barom. S a tömlöc maga az ének.

Íme a Huszadik Század büntetésvégrehajtó intézménye!

„Rózsa már nem, csak ballada terem a terméketlen néhai földön.” „Öltél: bűnös vagy Huszadik Század! – Túl a Plutón sem ragyog bocsánat. Kuss az anyádba vissza, te barom: Ábelre Merőleges Vadállat.” Ábel egyenes füstjében Káin ábrázata. A gladiátorok népekké nőnek Szpartakusz énekében, akikkel dísztribünből, piros páholyból játszat izgató cirkuszt a cézár. Júdás harminc ezüstjei gurulnak. Elhagyta az ifjúság sólyma az ember fiát, maga ijesztette világgá, csuklóján ezüst rablánc maradt, már nem a sólyomé, hanem azé, aki világgá eresztette az ifjúságot. Csoda nincs, alku sincs. Hát ördögszekérre köttet ez a kor, széltől görgetett kóróra, s csak akkor fogadna fiának, ha élve törhetne az idő kerekébe. Csak Hatalmi Lárma van, halálig meztelenség.

Utassy költészetének oka nyilvánvaló, mert megfogalmazott. Jaj, ne hagyjatok magamra! – József Attila kezdhetett verset ilyen esendően, de így csak Utassy folytathatta:

 

Furcsa tömlöc ám az ének, furcsa tömlöc ám az ének, rabja vagy, de mégse véd meg,

 

s csak a költők rabnótázása komponálhatta ilyen szomorúvá:

 

Engemet, ha árván hagytok, engemet, ha árván hagytok, ti is egyedül maradtok

 

A rabnóta maga is rabbá tesz, a legrosszabb börtön, nem Anatole France clauchard-jáé, akit a tél elől menekíthet, nem is valami gyilkosé, akit a lincseléstől óv.

Utassy bebörtönzi olvasóját maga mellé, ha énekel, kikényszeríti belőlem a cellatársat. De könyörgöm, vigasztaljon már meg valamivel, mondjon valamit a nőkről, vicceljen már, az istenért, ha együtt vagyunk, legalább sakkozzunk az árnyakon, s ha a játszma a napjárás miatt függőben marad, meséljen a gyerekkoráról.

Bükkszenterzsébetről egy sóhajtás. Úgy ejti ki a hangokat, mintha hallgatója lenne magának. Nem tudom, édesanyját Erzsébetnek hívják-e, de én is Erzsébet nevű lányt vettem volna el feleségül, ha odavalósi lennék. Ott van most csak tavasz egyedül a világon, „szerszám-szentséges ünnep”, diófaültetés: ezt az apaültette fát a hadiárva könnyei mossák, a Csillagok Árvája sírása szakad rá. Én meg elgondolkodom, milyen kölyök is lehetett: kis köpcös fiú, azt hiszem, jó verekedő, tiszteletet érdemlő füttyös, liba-vezér.

 

Ez a kisfiú, aki itt koncsorog ebben a költeményben, jókedvű rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér. Egy sereg liba élén jön most a dülőúton, mezítláb, klottgatyában, fején zöld kalap, vállán kenderostor.

 

Áll a gyerek talán az 1953-as márciusi gyászvigyázzban, s egy óvatlan szellentés pad alá röhögteti az osztályt. Két pofont kap Bivaly tanár úrtól, mert Emmát mellbe csípi, bosszút forral a kofás szekér mögül, „hátra csapja kezét és szencségel szerfölött”:

 

Bivaly tanár urat hol, mikor, hogyan, mivel kólintsa főbe, s aztán beérje ennyivel, vagy nyúzza meg s a bőrét kitömje sebtiben?!

 

Az Őszidő című versben már a jövőbeli szorongás, gyermeki őszrettenet, lemeztelenül az öreg fa, száll a levélhullaillat. Itt mégis játék: a lemeztelenül lehet hangtalan is; a fa hanglemeztelenül, a levélhullaillat egyszerre dögszag és az avaré. A közeli rímek gyorsan közölnek, ha távolodók, sejtelmesebb a költemény. Valaha az árvaság mostoha-utálat, aztán országos, később csillagokká terjedő. A szerelem diákcsíny, aztán a pétervásári presszós Marika, akihez berdás hódolattal kerékpároz el, még a női test nudista-strandi kultusza a vers: a nő „karján kosár hold aranylik. Combja között megy le a nap”. Telve fiatalos reménnyel, fickóssággal a férfi. A szoknya virágvasárnapi harang, a lány virág s önnön vázája is, de a vízparti, nap-szerelmi búgás följajdul, szenvedésbe zuhan le, „sasok körözik a pacsirtákat”, „Óriás rakéta-körmenetből keresztfám Húsvét Holdján mered föl”. Bizonytalan a csakazértis dac végérvénye. Már csak könyörögni lehet a szerelem széléről, biztatni, ígérni és beismerni: „A szerelemtől végleg eloldva borulok gyászba, fekete gondba.” Megint Utassy cellájában érzem magam. Hiába akarna elmejátékokkal nevettetni, rab-vigyorba torzul az arcom, ha asztaláról ellopták a márványt a kávéház Hungáriában. A szösszenetekből sziszegést hallok ki, egy sértett költő marja azokat, akik az irodalmi kávéházban éppen a közelében vannak. Pegazus-lócsiszárok, őstehetséggel tüntetők, világvárosi kurvák, Cheöcsök között közbotrány-okozó. Kötetét saját bőrébe kötteti. S mit hall rózsaszín tincsei alatt a külföldi turista?

 

Kimegyek a timi-temetőbe, béfekszem egy kipi-koporsóba.

 

Ő még nevethet, mert nem érti, de én Utassy magyarnótáján elborzadok.

A Pokolból jövet című könyv, mintha valóban a szerző bőrébe lenne kötve. Aki Talpra Petőfi!-t kiáltott, most Petőfi utolsó szavait mondaná? Potomság?

Pokolból jövet hova megy, ha mindig visszajár?

Utassy József költészete iszonyú fájdalommá érett.