Kedves Anna!Olyan sokan megírták már összetéveszthetetlen költészetedről a véleményüket. Én is az Új Írásban a Feketegyűrű köteted alkalmából. Mégis újabb ajándékod, a Világok, nem hagy nyugodni, nem hagyja a tollamat. Elragadtatva, nevetve olvastam, mintha beszélni kezdő gyerekemet, aztán a farsangi bálra bohócnak öltözött „kölkemet” látnám, hallanám:
– mondta Eszter a maskarában, akinek te öt évvel ezelőtt kis karosszéket hoztál, éppen a fenekéhez illőt, tavaly kis szakajtóba csipkebogyót adtál. Inkább gyermekszeretet-világodról akarnék írni. De úgy is tudják, akik olvasnak. Gyermeki teremtményeidtől most elfordulok, hadd játsszák történettelen ősi színházukat az ördögök, a mesteremberek, a tündérek s mindenféle lotyók, bohócok, akik elférnek a falitékában, a fák odvában. Az Örvényjáró csak bukdosson a vízben. A macskaprémkalapos hölgy hintázzon csak a hintaszéken, igya a pálinkát! Könyved 225 oldalából 35 lesz, amiért írok neked. Ezen akarok elgondolkodni most, és értesíteni téged. De még előbb nem felejthetem el a 13. oldalon lévő papírhibát, papírvirágot. Azért című versed alatt piros bibe, sárgászöld szirmok, vagy egy vércsepp, vagy az alkonyati nap, mikor már arra sincs ereje, hogy a felhőket kivörösítse. S milyen furcsa, az esetlegesség és a törvény mennyire pontosan találkozhat. Azon az oldalon versed utolsó két sora:
Vér, szív, nap, virág énekeid lényege. Azért mondom énekeknek, mert talán így pontosabb vagyok, bár a játékaid, furcsa gondolatritmusú verseid is csupa líra, csak a lélekben hagyományos, nem a magyar költészetben. Na, most! Énekeid hagyományosnak tűnnek, mert énekelhetők, akár a nép öröme-bánata. Hiszem, éneklik is. Kötelességem magamnak megmagyaráznom ezt a könnyebb-nehezebbet… Hadd kezdjem elölről, a könyv mottójával.
Először a ritmus meg a hangulat szokott kikezdeni velem, aztán a fejemhez vágott szavak, kifejezések, akár rózsák, akár kövek. Végül az úgynevezett tartalom. Azt hiszem, a legtöbb olvasónál fordítva van ez. Persze, magamnak sem lehet ennyire egyszerűsíteni. Énekeidben azt szeretem legjobban, hogy nem kell megértenem, mert gyönyörűen éreztetik magukat. Mit értsek meg mostani cigarettám füstjén, mikor elbolyong a délutáni fényben? Aztán mégis utánagondolok a versnek. Mintha univerzum volna a kisujjra húzott gyűrű ékkövében, négy sorba mintha minden beleférne, a rossz és a jó, a balsejtelem, az éber félelem, a gyilkosok vártája, a hajas csillag, akit nemcsak rossz tündérnek sejtek. Olyan utat tehetek meg gondolatban, mintha űrutas lennék, s megtudhatnám, szélben jár az üstökös, és haja van a csillagnak, az üstökösnek, a hajnalcsillagnak. Mostanában az a mániám, Anna, Hölderlin volt a világ legnagyobb költője néhány rövid, utolsó versében. Véglegeseket írt, nincs semmi jelmez, maszk, máz. Az efféle költészet között olyan a különbség, mint a fűbe hulló kásás körte és a körtepálinka között, amivel a te macskaprémkalapos hölgyed proszitol. A költészet legyen töményszesz, magas fokú! Ne üdítőital, se sör, se bor! Hát, énekeid ilyen élményt adtak nekem. Könyvedben ceruzajelekkel emlékezem rá. Mégsem idézem, más máshová húzhatná a grafitot. Inkább a liános szerkezetet említem. Például, a Halhatatlan és az Azok című verseket, ahogy magukba visszakunkorodnak. Olyanok, mint a szőlőlugas szeptember eleji fényben. Szinte énekelnek, vagy talán én dúdolok alattuk? Vogelweide, Dzsajadéva, a trubadúrok Provenceból, I. Sancho portugál király-költő, spanyol gitáros mondja velem:
Dúdolásom közben sohasem felejthetem a szőlőlugasban alvó, hirtelen ébredő és tekergő kígyót. Ezt a levelet azért írtam, drága Anna, mert régen találkoztunk. De, ha találkoztunk volna is, szemérmességünk nem hagyta volna mondani és hallani, ami így írásban könnyebb. Mi megvagyunk. Reggel néztem a szomszéd antennán egy csókát. Rászállt, bizalmatlanul billegette fejét, szárnyait illegette a felkelő napban, az antenna rácsain lépcsőzött, aztán elmerengett egy órán át, nyugalmában kezdtem gondolkodni verseidről. Ölel: István
1979. február 20. |