Regina Viola-Hirta nevére

Sinka István hősei közül melyiket foghatnám Kiss Annára? A bűbájosokat, a szegény-szomorúakat, a törvényeket értő belenyugvókat, a boldogságot kotyvasztókat?

Ha így kérdezem, már vallok. Kiss Anna onnan jött, ahol Sinka hősei is megszülettek – a mesterek uccájából.

Milyen rejtett és nyilvánvaló források csillogtatják-villogtatják Kiss Anna verseit a tarajukon? Mintha maguk is habok lennének és mégsem. Babonák, hiedelmek, akaratok, vajákosok, csepűrágók, bábosok, rafinériák csigaszarv-nüanszai, fordított látomások, fonák filozófia, mint a pásztorok szűkszavúsága?

Megindulhatnék ezen a csapáson is a műhöz.

Mi a vers? – kérdezhetem. Vers ez? – kérdezhetem. Színjátékból kimaradt párbeszédek, melyeket a színpad nem visel el, színfal mögötti játszás, mikor a színész önmagát fedezheti föl, rádöbbenhet önmagára? Mese és tanulság? Vers ez?

Merenghetnék a vers határairól.

Aztán ha igazolom magamnak, hogy Kiss Anna verseket ír, megkérdezhetném, hogy mégis hogyan csinálja? Mitől lesz verssé az írás?

Esszé kerekedhetne belőle, és nemcsak Kiss Annára vonatkozóan.

Merengek a Feketegyűrű fölött.

Először megkeresem verseiben Kiss Annát, a nevét.

 

Jaj, nézvén jobb felül magam, megfeketedvén attól, amit nézek, csak a tubarózsák a vállamon, s a szív fái bennem fehérek. Ríhatsz, Kiss Anna, mert mentél sehovába, – – – – – – – – – – hogy mertél szívet, virágot rajzolni mindenre, ahol megfordultál.

 

Tudnom kell, neve csak annyival jelent többet költészetében, mint ahogy versei szerzője, ahogy a címlapon. Akár Regina Viola-Hirta nevét is kiírhatná a Feketegyűrű fölé, Isten bocsássa meg, de még Bonifác Stipa-Joannisz, vagy a kutyák, sárkányok, városatyák, füvek, lámpavirágok nevét is. Ó, egek – mint ahogy a bolondos házból fölsóhajt a világ csücsörítő női hangon.

Tehát, Kiss Anna rejtőzködik. Álarcát alig veszi le. S ha leveszi, akkor sem azért, mert ráfülledt csontjaira, inkább pajkosságból. Emlékezzünk a jelmezbálok „fölfedem magamat” mozdulataira, melyek olyan pillanatnyiak és gráciában bővelkedők! De ott a Hölgy szépségét fedi föl, kapcsolatra való hajlandóságát. Itt a Hölgy fölfedett tekintetével a művet írja alá: esendőséggel és vérrel pajkosan. Ez a furcsa, hogy pajkosan. Szenvedések sütnek a szeméből, és maskarázik.

Könnyű lenne leírnom a költő testi mivoltát. Nem tehetem, álarcát tépném a lába elé bűnösen. Inkább ajánlom olvasóimat a lopva látás alkalmaira.

Nem akarom megkeresni a kezét, kiteszem magam a széles mezőnek, valami olyan völgynek, amelyik feléje szűkül. S már az is szerencse, ha versei a magyar népköltészet lapjait forgattatják velem. Mert versei, akár a népköltészetnek is, gyakorlatiasak. Akkor támadnak, mikor a szülés ideje eljött, és életben maradhatnak. Akár ez a strófa a népköltészetből:

 

Én uram kovács, Nem is olyan, mint más Viaszból a háta, Szalmából a lába. Meggyullad a lába, Elolvad a háta.

 

Rokonai a gyermekdalok, a tücsökhívogatók, héjariasztók, a varjúhívogatók, sasriasztók. Híva vagy riasztva – mégis egy családiasságban, akár a jó ördög, aki a fazekasnak bájolja a kemencét.

 

Fazekas edénye Szépen piruljék, Meg ne csorbuljon.

 

Mégis árulkodnom kell. Róla való gondolkodásom idején elmondta, hogy az általános iskolában éppen a nemeket tanítja a gyerekeknek, és minden órára egy nő és egy férfi kukoricacsutka-babát csinál nekik, azon gyakoroltatja az orosz nyelvet. Aki legjobban tud, megkapja a csutkababát. De hol lehet minden órára csutkát szerezni Budapesten? Eltérve a pedagógiától, ez a hajlandósága is bevilágítja világát. A gyerekjátékokat éleszti föl költészetében. Mint a kisgyerek, aki maga szerkeszti játékait, s néhány lépést hátrál, hátha fölélednek a kukoricaszár ökröcskék, és a krumplikerekű szekerek is gurulnak. És nemcsak a játékok, hanem az egész világ: szél, vak csirke, tükör, kémény, mozsártörő meg minden. Ahogy tárgyain át vezettetem magam, gyermeki együgyűségemből fölrémülök – nem is játékokat látok én, hanem bálványokat. Tisztaságra, tisztességre, pontosságra figyelmeztető rémeket. S ha újra visszatérek a népköltészet gyerekdalos mezőire, már csak ezeket a bálványokat látom Kiss Anna miatt. S meg kell köszönnöm, hogy az alapokra figyelmeztetett, mert nemhiába beszél a szél, a kóró, a vak csirke, a tükör, a kémény, a mozsártörő.

Mint a népköltészetben is, különösen legrégibb rétegeiben, melyeket a gyermekek őriztek meg, vagyis a felnőttek gyerekszájra taszítottak vissza, mondván, értelmetlenségükön az apróságok elszórakozhatnak. Akár ezen a versen:

 

Egyszer volt egy ember, Szakálla volt kender. Meggyulladt a kender, Elszaladt az ember. Közel volt a tenger, Belefúlt az ember.

 

vagy:

 

Volt egyszer egy szalmapap, Szalmakardját kihúzta.

 

Nem hiszem, hogy Kiss Annának mást se kellett volna tennie, csak emlékezni a gyerekkorára, mit játszott és mit mondott, énekelt közben. Pontos emlékezete nem a reprodukálásért működik, nem az örömért, dicsekvésért, nem is egy stílus vonzása miatt, hanem azért, mert így tudja kifejezni azt a széllelbélelt, szegénységéből fölmagasodó, gazdagságából disznólkodó Embert, akit ő lát.

 

– Minek a szekér?   – Lányokat, bábokat   Rajta hurcolgatni.

 

– jut eszembe megint egy töredék a népköltészetből. S ha költészetének elsőre szembeötlő sajátosságait, amit könnyű szóval népi szürrealizmusnak is nevezhetnék, ehhez a szekérhez hasonlítom, tudom, mire való, és hova hurcolgatja terhét.

Az igazi költészet országútján!

Első könyvében, a Fabábu-ban, versei nyilvánvalóbbak. Az oka érthető. Egy állandónak hitt világ elemi ereje munkálkodott akkor. Abban még szépen is meg lehetett volna halni. Ott minden természetes, akár a mesterek utcájában. S ha most – a Feketegyűrű-ben – Kiss Anna föl is zaklatta azt a világot, mégiscsak abban a világban él, azért lett költő, hogy a legfontosabb viszonylatokat kifejezze, hitét tegye rájuk. De már tudja, hogy mindegy a halál pipacsos mezőben vagy kátrányos, kormos utcán, a tisztességes embernek sem a patakpart a helye éppen, s a rosszé sem a kémény. Második kötete ennek a fölismerésnek a jegyzőkönyve is.

A Fabábu-ban két verssel kezdi el második kötetének legfontosabb sajátosságát, a bábjáték-töredékszerű verset. Vers ez egyáltalán? – kérdeztem az elején. Igen, mert versmagból lombosodik, abból, amit semmi más műfaj nem képes kisajátítani. Ez az oka, hogy a szereplők nevének fölsorolása is a szövegbe szerveződik, s a zárójeles, dramaturgiai utasításoknak gondolható sorok is költői értékűek.

Szereplőit elkopogtathatom tollam felső végével a négerdobok ritmusára: Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Ember. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Ember. Asszony. Ember. Fekete kandúr.

Ha neveket és mesterségeket sorol, akkor is verset ír.

 

Tejszagú szél fúj: tútútú! Szép hangosan fújja:

 

és így egymás után

 

 

A Fekete kandúr, Asszony, Ember mondandójuk nélkül is megtestesülnek a fölsorolásban. A kandúr és az asszony pörlekedését sejthetjük, s az ember, vagyis a férj harmadrangúságát ebben a purparléban. Érezhető, hogy a Fekete kandúr a kihívó fél, s neki van az utolsó szava. S ha még ezek után azt is tudnánk, hogy az asszony mikor hallgatott el?

A zárójeles utasításokban efféle verssorok rejtőzködnek:

 

 

Beckett verseire gondolok, melyeket drámáknak neveznek. Beckettel jelezhettem Kiss Anna modernségét, hogy a hazai modernséget se felejtsük el.

Ezt tartom írásom céljának, bár a költő ráfelelhet:

 

Tegnap Varjút sütöttünk, Tegnapelőtt Varjút sütöttünk, Minden nap hús?