Szavak a télre

Mivel kezdjem írásomat régi barátságunk fészkében? Talán azt is meg kellene írnom, hogy az Eötvös-kollégium jobb szárnyának legfelső szobájában laktunk, lábtól aludva a fal mellett, és rengeteg papírunkkal irritáltuk társainkat meg a takarítónőt. Történetünk efféle kezdete adja hangomat Bella Istvánról szólva, dacolva az elfogultság és az elfogódottság vádjával. Folytassam az első írásokkal, aztán a megvalósulással, a kiteljesedés útján bandukolva? Mondjam családi életét gyerekkorától mostanig, melyet van alkalmam nemcsak verseiből tudni? Inkább személytelen leszek, hiszen így jelzőimet, ítéleteimet jobban pontosíthatom.

A Szeretkezéseink című verséhez fordulok először, mert a magyar költészet nagy művei között a helye. Fölborítom a kötet szerkezetét, hátralapozok. A sokat hallottat újra meg újra elolvasom, s belelátok a teremtés titkaiba, amikor az ember, aki megismerte a hangot, a fényt, a földet, elveszíti, hogy újrateremthesse valakiben. Világ keletkezik a szeretkezés, a vesztés és megtalálás ősködében, a „nincs sincs”-ben, a „NINCS SINCS csak Te; az ige: a lenni lehellete” sugarában. Onnan indul a történelem, ahonnan a férfi és a nő szeme fénye összemosódik és kicserélődik, éppúgy a kéj és kín a megállított időben. A vers mintha egyvonalú lenne, mégis oly magába zárt, akár a test, mint két párzó emberi test. Az 1. tétel a teremtés; a 2. a szeretkezés kifejezése, magában is illő lenne tárgyához, de a 3–4. tételben az építkezés tovább folyik, a férfi fölajánlja magát a nőnek, aztán kérdéseivel párját megvallatja; az 5–6. tétel ezt a biológiai materializmust történelmivé teszi József Attila-i logikával: „Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem” –

 

Hát mi vagyunk mi, drága, hányféle tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene: mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme, az idő terén, a turista világ napszemüvege előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

 

A 7. tétel himnikus összefoglalás, hogy a 8.-ban a törvény kimondathasson:

 

Ezt az éjt csak a szemed oltja ki. Ezt a fényt csak a kezed mondja ki. Ezt a színt nem lehet fölbontani. Ezt a kínt nem lehet kioltani. Ezt a földet nem lehet mondani. Ezt a csöndet nem lehet hallani.

 

Innen visszahajlik a vers: a 8. tétel a másodikhoz, a 9. az elsőhöz, szókészletével és ritmusával az emeli magasabbra. S közben mennyi hímnemű felkiáltójel és nőnemű kérdőjel csapkod, könyörög és jajong át a költeményen! Mint ahogy a világ születik, a szavak is úgy születnek:

 

Nincs ü, nincs i, az é csak élene, nincs fény, nincs kék, a kék csak églene, nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, nincs ő, nincs én, az én csak őlene

 

Égiesített főnevek, melléknevek, vagy főnevesített, melléknevesített igék születése, óhajtó feltételesség, jelen és jövő idő együtt egy szóban, ez a magyar költészetben szinte egyedülálló. Érvényét a vers tárgya adja meg.

Elszomorodom műfajom gyarlóságán, a vers rejtelmeinek kimondhatatlanságán, és csodálkozom a költeményen, mert a lélek kimondására törekszik a teljességben. József Attila Ódá-jára gondolok párhuzamnak. Az Óda a vágyakozás, a Szeretkezéseink a beteljesülő cselekvés, az biológiai, ez lélektani és történelmi, s a kettő együtt a szerelem nagy ódája. S József Attilához folyamodva eltűnődöm: Bella István egyeneságú leszármazottja nagy költőnknek szerkesztésben, logikában és dialektikában, mintha másra nem is függesztette volna tekintetét. Csak szóalkotásban lelek Adyra, hangulataiban néha Sinkára és Jeszenyinre. Elolvasva három kötetét, mintha elődje sorsa ismétlődne meg, hát föl kell kiáltanom, most már mentse az Isten attól a sorstól.

Négyéves korában vesztette el apját, aki József Attilával volt egyidős. Egyikük töreket hordott, napszámba járt, a másikuk hajót súrolt, szenet lopott a pályaudvarról. Elveszett szülők után stációzik ez a két költészet összetéveszthető makacssággal és fájdalommal.

Szívünk, eszünk, fülünk már hozzászokott József Attilához. Bella István költészetéből ez a melódia és sors sokszor kihallik, elsőre, mintha könnyen érthető verseket írna, mintha pontról pontra értenénk is. Bár ezzel a vers már elérte első célját, de önmagához méltó célját még nem, a teljes érzelmi, értelmi egyesülést.

 

Játszani kell a csönddel, a csendbe bele ne haljon.

 

Játékos-lényeges a csönd-csend hangzócsere. Ugyanarról csönd-csendről van szó, embercsend-csöndről.

 

Játszani kell a fénnyel, föl kell dobni magasra a fényt, szemünkét, ne féljen a sötét sötétben hagyva

 

Az embercsend-csönd után az emberszem-fény óvása ez a strófa, a fölfokozott sötét sötétből való mentés. Föl kell dobni, csillagként, szemünk fényét, hogy világítson az éjszakában.

 

Játszani kell a késsel, néki kell adni halálunk, ha már torkunkra térdel, ne halhasson utánunk.

 

A játszani szó kötelére szinte fölakasztja a csendet, a sötétet, a halált, és mintha elérné, hogy a halál hal meg előbb nálunk. Abszurditás. A vers elsőre mintha közérthető, második olvasásra mintha irracionális lenne, de harmadszorra már érthetjük és megfogalmazhatjuk: látszólagos irracionalizmusa valóságos óhaja a mélyben élő emberiségnek. Ne haljunk meg korán!

Első köteteiben ez a műszer-fényes bonyolultság ritkább. S ha végiggondolom egész költészetét, mintha egy évet éltem volna át a tavasz forradalmi zászlóbontásától a tél ketyegő fehér órájáig. Először a tavasz és a nyár dús fürtjeivel még az árvaság is fölkoronázható. Az első nagyigényű, a halott apához szóló Válasz nélkül is bízó vers. A kín enyhülésre hajlamos.

De a második kötet első strófájából már kicsap a jeges novemberi szél. Őszös tél, havaseső. „Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. – – – És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak.”

A harmadik kötet: szavak a télre.

A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság, mely, mint egy varjú, az elhagyott csatatér fölött kering? Az apa fagyott, véres köpenye vízszintesen, s az apakép – döggödör, holnapféreg, olvadhatatlan „vaskó, kőhó, rézhó”, a „Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz” hullása, menetelése az időtlen télben, „az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél”-ben.

Barátom költészetében csatangoltam eddig, ing nélkül szedegettem virágait, és beburkolózva fagyoskodtam telétől. Életében bolyongtam elkeseredve, mert láttam elkomorulását, és ő sem mentett föl tapasztalataimtól: amennyire korosodunk, annyi tüske szúr belénk, hogy minket önmagává változtasson. Vagy mintha betöltenénk a természeti ember életidejét, s néha még meg is halunk a további éveink érdekében. A „szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál” meg

 

– – – – A sás szaga, sár, föld már kisusog a számból. Füvek liliputi hada dereslik, kúszik koponyámon

 

– harmincévesek szavai. De túl a fiziológiai állapoton, az okokat másban is kell keresnünk. Honnan szakadtak a jeges szelek? Egyik szél fúj az árvaságból, másik a szerelemből, a harmadik a társadalomban való rosszból.

A kötet ciklusai ezt a hármasságot fejezik ki. A tél könyve című rész önmagát fagyasztja, önmaga, mint a jég, de hidegebb lesz a Hetedik kavics, a válságos szerelem költeményeitől, s mint egy világítóablakos, színes karácsonyi üdvözlet, melyet a költő saját címére ad föl, úgy írja meg a Balázs versei ciklusát, s ha tenyerében tartva félrenéz, rárémül az Indulók idejére, a társadalom ütközői között talál családot: apát, önmagát, szerelmet és gyereket. Mikor a Balázs-versekre gondolunk, melyek igazi, kedves, szép gyerekversek, ne felejtsük az Augusztus 7. utolsó sorait:

 

Ki egyre kevésbé leszel az enyém, s ki ismered már a hanyattesett bogár bánatát: – „Segítségezik a katica” – kicsi fiam, állj körém, végy a tenyeredbe, vigyél el apámhoz, s tégy le két lábra, négy lábra, vagy százezer lábra akár.

 

Bella ciklusai önmagukban álló kis kötetek is lehetnének, de mégis mint egy hosszú vers tételei, felelnek egymásnak, a szerkesztés statikailag kimért. S ha néhány vers nem is illik e rendszerbe, vagyis máshol lenne a helye, mint a Dajdajozók-nak, az Egy kis poeticá-nak, az építmény kibírja, sőt levegősebb lesz tőle. Az utolsó rész, a Sárkeresztúri ének négy verse, úgy csúcsosodik az építmény fölé, az ég felé, olyan mámorosan csap a csúcsba, hogy maga is meghökken, még az anyag is megijed önmagától. Itt áll a Szeretkezéseink is, s nem lehetne elképzelni jobban, mint ahogy a jeges láncát pengető Mandelstam áll mögötte „koszlott kabátban, mintha bíborpalástban”, mögötte meg a finnugor ősköltészet jegyeivel teljes Sárkeresztúri ének, ez a halottsirató, mégis varázslat a feltámadásért, feltámadási ének. Föltámadtában egy idősebb költő néz rá. Maga vagy más? Mindegy! Az ember.

 

Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni, sírj sírokat. Azt kell kinyírni, ki géppisztoly tőgye, tankok csánkja, műholdak hasa alatt játszva ül a föld fölkavart porában – s nincs anyja sírni, hazavinni.

 

Írtam a hatásokról, ezekre az utolsó versek visszafeleselnek. Kész épületről beszéltem, de ha a falakat megsimogatom, s megnézem tenyeremet, látom a hólével összekevert virágport, könnyet és vért valami múltbeli ragyogásban.