Ébresszen aranysíp

 

Hét év versei, negyven oldalon Buda Ferenc új kötetében, hét év gondja-kínja, kevés öröme és állandó reménye ez a könyv, ez a jelentőssé tömörödött, magát újra megmutató költészet.

Buda Ferenc onnan jött, ahol minden falatért verejtékezni kell, s ahol nincs maradék, inkább mindig valamivel kevesebb az étel, mint kellene. Onnan jött költőnek, de ott maradt embernek, szegénynek a szegények között, visszahökkentve korunk gazdagabb asztalától, megverve korszerűtlen szegénységgel, hogy szeplőtelenül mutathassa föl a küzdelmet és a hitet.

Nagy terhek teszik próbára, olyanok, melyek alatt a gyönge elpusztul vagy tisztességtelenségre vetemedik, s csak az erős marad meg összeszorított szájjal, szúrós tekintettel és konok testtartással. Nagy teher az emberszáj éhe, élethalálharc, a verset a legnagyobb fajsúlyok felé szorítja. A vizet és eget a vasba, a sarat a fagyba, a test lágy részeit a csontba sodorja. Az ihletnek ritka pillanatokat juttat, hét év alatt 23 versnyi időt, ünnepet, a súlyok alatt kristállyá nemesedett költeményt.

Szeretnénk törvényeiből kiszabadítani, kívánnánk neki oldódást, költői felszabadulást, játékot, első kötetének szertelenebb, szabadabb áradását, rímei és ritmusa hetykeségét, hogy a megküzdött győzelem nemcsak vágy, de valóság lehetne, hogy ne csöndből, hanem szóból teremthessen. De Buda annyira vállaló és elkötelezett, annyira a termő szegénységbe kapaszkodó, hogy nem a kiemelkedés, hanem az együttemelkedés, a teremtő munka nagyobb érvénye és megbecsülése táplálhatja életét és költészetét.

Hazája térképét is a munka rajzolja ki a világból, nem a kirándulások. Ahol vasakat kell hajlítani, parkettakötegeket cipelni, etetni a villanyfűrészt, esőben dolgozni az őszi mezőn, ott van a hazája, mint a munkásoknak és parasztoknak. S ha a Szólaljatok című, „hol a hazád?” indíttatású verséből nyomozunk vissza világa megismeréséért, ráakadunk a vonatozókra, akik kőkemény hajnalokon mennek a vaslemezekhez, a szürke lapátok és keserű téglák felé, s fáradtan, erő nélkül térnek haza. Megtaláljuk az ő faluját, mindnyájunk faluját: a mély sár, kutya, templom, tövis-szegénység, ostor, kapa, beleket rázó traktor, fakó öregek, motorbiciklisták, fekete vonatok faluját – s mindezt a tél végi olvadásban, mintegy a remény, rideg, mégis fagypont fölötti állapotában, a tavasz kezdetén. S ráakadunk magára a költőre is, aki a téli éj, a téli élet rohamában teszi, amit tenni kell: betakarja az alvókat az éjszaka aknamezején, a legkisebb gyereknek enni ad, emlékezik az ifjúságra, ahol minden szeplőtelen és zöld, s a hó is szűz, szép, tudomásul veszi a jelent, az emészthetetlen gondok jelenét, a számlák, kérvények, árcédulák, igénylések, SZTK-beutalók stb. jelenvalóságát. Így mondhatja ki pontos és tiszta vallomását:

 

Jó lelkiismerettel és elkészült elmével állok ide, fegyvertelen. Meg nem puhultam, meg sem lágyultam, alku ma sincs. Szakadék életünk örökös küzdelem az örömért, maradék ifjúságunkért. Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot? Füvek, levelek hatalmára esküszöm. Virulj fel, szabadulás.

 

Így áldoz az elesett katonák emlékének, a háborúban és a hétköznapok rohamában meggyötörteknek, elesetteknek, így szól a kiszolgáltatottság veszejtő lehetőségeiről.

Buda Ferenc költészete a szegénység tájaiból és évszakaiból építi képi világát. Ahogyan állandóan visszatérő jelzője a vas, ugyanúgy visszatérő évszaka a tél. A tél, akit minden szegény gyűlöl, ellenségének tart, aki zsarnok, és a kulcslyukon, a rosszul záró ablakon, a kialvó kályhák csövén a lélekig hatol, huzatos gyárudvarokon suhint, kiveti magából a gömbölyű, árnyas kedélyt, állandóvá akarja emelni a levedlett fát, az erdei vadak éhét, a kispénzűek, vékonyan öltözöttek didergését. A tél Buda költészetében a megpróbáltatás, de a kibírás évszaka is. És mert az élet állandó megpróbáltatás és kibírás, megtalálja a télben kifejezését. Buda költészetének természete nyártalan, tél-központú, minden a télbe törekszik, vagy a télből lábal ki sárosan.

 

Megjön a fagy is, az igazi, fölépül   fehér világa, sürü acéllal beültet   mélyszántást, kövér vetést, esendő vadra   durrog a visszhangos vasmennyezet

 

Ez a költészet természeti indíttatású, de a természet legszigorúbb, vas-állapotából való, szinte szerkezetté alakult világ. Ez a szerkezet préseli össze azt a teret is, melyben az elmúlt ifjúság szép, tavaszias világa akar terjeszkedni. Prés zsúfolja a szavakat olyan közel egymáshoz, hogy mintha a szavak már egymástól vennék el a levegőt, nem hagyja kifutni a sorokat, visszagörbíti, a rímeket borotvaélesre köszörüli és jajgattatja.

Pilinszky Jánosra kell gondolnom, aki másból fakadó, de hasonló nagy nyomás alatt küzd a megszólalás öröméért. Pilinszky és Buda is végponton állnak tökéletesen és fokozhatatlanul. A költő innen csak szárnyas, szabadságot élvező lélekkel juthat tovább.