Heteknek neveztettünk

a hatvanas években: Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon, Kalász László meg én. Nem kötött bennünket érdek. Nem is törődtünk nagyon ezzel a csoportosítással, nem éltünk egy helyen, alig találkoztunk, nem leveleztünk. Mégis, ha visszagondolok, már az első alkalommal megszerettük és tudtuk egymást. Közös volt a sorsunk. Kecskeméten, Nagykállóban, Kalocsán, Miskolcon, Budapesten, Szalonnán. Közülünk a szalonnai tanító: Kalász László.

Feléje fordítva a tollat eszembe jut, hogy mi még levelet sem váltottunk. Nem gondolom szellemi restségnek, bár ráfogható, inkább kortünetnek. Jobban tudunk egymásról, mint kétszáz levélből, hiszen tizenkét év óta ennyi még rossz levelezőktől is kitellene. Rendszeresen olvastam verseit, tudósított. Asztalomon fekszik négy kötete, mi kell ennél több, ha a szeretet nem hiányzik? Magyarország olyan kicsi, hogy minden írója összetalálkozhatik évente egyszer-egyszer. Mi is találkoztunk harminc-negyvenszer életünkben. De mi marad kapcsolatunkból, ha elemésztődünk? A csontok közötti űr?

Először a fiatal költők pécsi találkozóján láttuk egymást 1963-ban. Nagy szemű, söröző fiú ült oldalt vagy hátul, szelíden és ravaszul hallgatva, netán a sört sernek nevezve, nagyon hátulról képzett e betűvel.

De, nehogy ez az írás túlzottan magánüggyé váljon, egyik nagyszerű versével folytatom tovább emlékemet. Elolvasta Buda Ferenc előtt az Ökrök című versét nekem. Talán az egyetlent, amelyet címmel tisztelt meg. Aztán megfosztotta címétől a második kötetében. Bármelyik versét olvasom azóta, mindig azt a reszelős kis büszke hangját hallom:

 

Szarvuk hegyével   az eget öklelik – üvege reped törik – nyírkos orrukra tapad s nyálukon csurog le a nap patájuk terped s szügyükön aranydandár-szilánkok vágnak pókhálóeres szemükön légyraj hízik fekete könny bőgnek bután e legelőn a nagy félemlített világnak tátják hördülő szájukat majd bekapnak e tág lyukak szarvuk mellemnek ékelődik jobb ha húzódom távol tőlük   nem félelem   nem is csodálat   hökkent vissza:   sok e vadállat   s értelmetlenség hadakoznom se szóval mert lebőgnek folyton se tettel: megbénítnak tekintetükkel szemükben értelem? ugyan! fejükben zsír terem szívük ha van az is csak faggyú undok váladék zöld epe tölti el szívük helyét föld levegő vélük népesül köd meghasad s mindenfelől reám rohannak emelem karom: vézna! vézna! patájuk alatt sár leszek sár leszek néma fű nő belőlem majd leharapnak

 

Azért mertem ide másolni az egész költeményt, hogy dokumentumává tegyem a Kalásszal kapcsolatos sokszori értetlenségnek. Ezzel a versével meggyűlt a baja: allegóriának hitték. S azt is gyanítom, azért nincs egyetlen fölcímzett verse sem négy kötetében, mert a címek könnyen félreértetik rosszhiszemű értelmezőiket.

Ő, a perkupai útkotró fia, aki gyerekkorában, apja árokpartján, útja közepén; fűben, sárban és porban annyi ökrös szekeret, ökörcsordát láthatott elvonulni, döbbenten, halálfélelemig szemléletesítve figyelhette ezeket a mérsékelt égövi elefántokat. A butaság, az igába hajtható stupid erő, a herélt állatok természete. Látta széthúzni őket, aztán egymásnak támasztani farukat, az ökörkosárból fű után habzó szájukat, látta, ahogy könnyeztek. A bávaságból átbődültek megmagyarázhatatlan vadságba, taposásba. Eszerint Kalász László ökrei igazi ökrök még akkor is, ha nem feledkezem meg az emberek állati tulajdonságairól sem.

„Madár fiaihoz. Írta Ágh István verse.” Így köszönt. Nevet velünk, mert mi sohasem találkozunk kettesben. Most értem meg nevetésében a hirtelen elkomorodást, mintha eszébe jutott volna, hogy az embernek saját viccén rötyögni nem illik, most értem, nem erre gondolt, hanem a rámázolt allegorizálást mosogatta magáról. S talán azért használta nevemmel, mert érezte, én mondom meg neki humora lényegét egy írásban. Humora minden megnyilvánulása ilyen filozófiából fakad – önvédelme, önvédelmünk komoly paródiája.

 

Honfoglalás. Dráma egy felvonásban.   Árpád: Bocsánat, ha zavarok.     Itt vannak az avarok?

 

„Kalász Árpád” ekképpen szokott közénk lépni. Pedig akkor még egyikünk sem tudott a kettős honfoglalásról, melyet László Gyula professzor megfogalmazott. Asztal-országnál ültünk, és vártuk őt, rokonai.

Szelíd vidámság az érintkezésben, csöndjeiben örökké versekre járó agy, öltöny és nyakkendő jellemzi őt. Az egyiket könnyeden, a másikat feszélyezetten viseli. Sokszor voltunk irodalmi esteken, konferenciákon, közgyűléseken, nemzetközi találkozókon. Neki volt a legtöbb esze, mindig fölírt egy-két verset zsebéből előhúzott gyűrött papírjaira. S nem bökverseket, alkalmi rigmusokat, hanem igazi költeményeket. Nem érdekli, hogy kék táblácska hirdeti kék gallérján: „Laslo Kalas Hungary”, vagy éppen gyümölcsöt szedeget pálinkának Szalonnán.

Talán bölcsebb valamennyiünknél hetünk közül.

Nem vidéki bölcsesség-e ez? – kérdezhetném – s nem a teljes megvalósulás ellen ható-e? Én lennék a provinciális! Rest, begyöpösödött, gondolkodásra képtelen, hiszen megrögzött véleményt hajtogatnék. Kétségbe vonnám a költő természetét. Éppúgy kétségbe vonnám hazám nyolcmillió polgárának képességét a szellemi létre. Nemcsak a vidéki költőt nézném le, de a vidéki népet, a szalonnai embereket is.

A művész művében érvényes. Nem érdekel, hol él, ha jó művésznek tartom. Természete szabja meg, hol éljen. Ő ott, én itt, a másik amott. Remélem, nem szemérmetlenség, ha személyemmel magyarázkodom, paraszt származásom, tizennyolc évi vidéki életem ellenére sem tudnék meglenni vidéken. Világvárosi dühök, szorítottságok, tombolások, rejtőzködések kellenek nekem az íráshoz. Amott a falu bolondja lehetnék. Van róla tapasztalatom.

Lakótelepünk első emeleti szobájában fogalmazok, nyitott ablak mögött, májusi alkonyatban. Tele gyerekkel az udvar, két órája főnyírógép zúgja változatos ritmusait, egy-egy halkabb pillanatban figyelmeztető és hívó anyák hangja hallatszik be. Szalonnán csönd van. Nem jártam ott, hát Kalászhoz folyamodom csöndjéért. Először a bazaltzúzalékkal leterített utak, szív alakú lapátok, árokparti lapulevelek, kákicsban rejtőzködő sóskövek csendje, a vihar, a csorda, a szekér elvonulása utánié, a pataké két csobbanás között, ahogy a víz a nagy kőről lebukik, s még elhallgat egy pillanatra, s tovább, tovább a tanító úr iskola utáni csöndjéig, szülöttei alvása idején a nagy kutyaugatásokig.

De, ki kell már mondanom, mit teremt ez a csend.

Dalt, meditációt, gyermeki érzéseket meg a rátaposó ökörpatákat. Ismeretségünk elején mindegyikkel meghatott annyira, hogy másféle verseit, a didaktikusokat, annál inkább nem szerettem. Ma is a kívánalmak torzszülötteinek hiszem őket. „Atomkorban élsz!” – szólt a „nevelő”, de elfelejtette, hogy ez a költő az atomkort nem a maghasadásban, a gombafelhőkben, a műholdakban éli meg, hanem a mai természetben és emberi közösségben:

 

Fekete patak, én, lassú, fekete patak, csak téged szeretlek, csak téged, testvéremet, szeretlek, hullámod elindított, hullámod bennem is elindított egy kis hullámot egy kis fekete hullámot, s fut énekelve, fut szomorúan énekelve, kövektől szökell, kövekről magasba szökell, taraja gyöngyöz, taraja hasonlít fekete gyöngyhöz, midőn visszahull, midőn folyóba visszahull.

 

Jelentősége a dallá sűrített természet és természetesség.