Az újrakezdés könyve

A költő új könyve kíváncsivá tett, vajon miféle lelkiállapot tükröződik azoknak a Nyugaton élő magyar költőknek a verseiben, akik hasonló körülmények között, hasonló magányban éltek és élnek, szétszóródva a világban? Vajon az iszonyú magány, a hazátlanság őket is ennyire szorítja-e? Arra a következtetésre jutottam, hogy Parancs János kétségbeesése, bár a hontalanság át- meg átszövi, elsősorban a lélek természetéből, nem a körülményekből fakad. Nem találtam a hozzáférhető versek közül egyet sem, amelyben akkora lenne az elhagyatottság, mint az ő verseiben. Ő jött közülük haza egyedül. Hazajövetelének is talán ez az egyik magyarázata.

Még egyszer átolvastam a Félálom és a Portölcsér című előző köteteit, s azokat a legújabbal összevetve a halálra tekintő szempár örökös figyelmét érezhettem, s tapasztalhattam olyan gondolkodást, mely az élet értelmét keresi, ki a tehetetlenségből, haza az értelmes munkába s ugyanakkor az újabb csalódások közé.

Parancs Mélyvízben című kötete, s visszaforgatva, itthon írt második könyve Omló falak című ciklusa sem mutat jobb közérzetet, mint a párizsi versek. Bár költészete a hontalanság egyféle dokumentuma, én nem ezt tartom a legfontosabbnak. Inkább a lét abszurditására érzékenyen válaszoló, számtalanszor vereséget szenvedő és újra kezdő, már néha a cselekvést is megtagadó, de mindig folytató embert a halál, a végső vereség előtt. Nyomasztó félálomban, portölcsérben, mélyvízben egyféle kiszolgáltatottság, egyféle „gyilkos magány”, „cella-magány”, „kurva-magány”, „iszonyú magány” – a lét magánya. „Sokáig úgy tűnt, legyőzött már a halál” – írja. Máshol: „El tudom-e feledni a halálveszélyt?” A kérdésben a válasz is. A földből felszökő anyakép, anyakoponya állandó figyelmeztetése. Sohasem képes megszabadulni gondolatától. Azért sem, mert mintha lassú haldoklás lenne az élete. Rajta is múlik, meg nem is, hogy így járt. Párizsban több sikerélménye volt. A Magyar Műhelyt szerkesztette, versei, írásai rendszeresen megjelentek. Itthon hazára, otthonra, családra lelve költőként éppen a sikerélményben szűkölködik, abban, ami cselekvése értelmét megadhatná. Itthoni magányának falai irodalmi életünk kormos és nyirkos tégláiból épülnek fel. Ezért írja egyik versében: „únom ezt az egész folyamatot, a kötetlen fecsegésre alapozott irodalmat”, ezért unja néha verseit is, s ezért veszi állandóan észre az emberi kapcsolatok fonákságát. Rendszeresen efféle sorokat olvashatunk, például a Férfikor-ban:

a Modus vivendi című versben:

Ellenfelei a közönybe bölcsült öregek, a latolgató hivatalnokok, akik középszerűvé akarják kényszeríteni, akik „tájképpé szelídítik a zúgó vihart”. Úgy látszik, Parancs Jánosnak nincs menekvése, mindig forgószélben, mélyvízben találja magát, odaáll, vagy odalökik, vonzza a bajt. Persze hogy vonzza, ha ez szükséges neki a végső következtetéshez.

Kérdéses viszont, hogy a hétköznapi torzsalkodások talajából terebélyes fává növekedhet-e a filozófiai mag? Elegendő-e a közvetlen helyzet, a makacs földönjárás, az apró bajok sokasága a költői minőséghez? Olyan minőséghez, amely méltó céljaihoz.

Új kötete egységesebb, megmunkáltabb, tehát a mesterség szempontjából jobb az előzőeknél. De tartalmai kevésbé izgalmasak, most direktebbek, köztudottabbak. Többször a prózai logika érvényesül, úgy, ahogy elbeszélget az ember a legintimebb dolgairól is. Versei természetesen fölfakadó monológok, egységes gondolati ritmusban áradó beszéd. Tájai őszi tájak, vagy a locspocs február, amikor még nem fejeződött be a tél, de már szerkezete meglazult, tájai hideg vizesek, ködösek, folyékonyak. Látomásaiban nyomasztó álmok lovai ügetnek, „a kásás vérben és mocsokban nagytestű lomha állatok alszanak”, „véres birkafej megtört tekintete” látszik. Csak a dac, a csak azért is küzdés, a szerelem ragyogtat valami fényt ebbe a világba. Mert a költészetet a költői kifejezés teszi, a költőt itt, metaforáiban, látomásaiban, transzponált nyelvében kell megvizsgálnunk. Parancs is ezekben érzi jól magát igazán, de túl sok kicsinyességgel találkozott, melyekre azonnal választ kellett adnia, hogy ne érezze legyőzöttnek magát. Mélyvízben című kötetére elsősorban a hirtelen válaszok a jellemzőek. Úgy érzem, inkább képi beszéde mutat előre, képi beszéde mutat vissza régebbi verseire is.

Parancs János új kötete az újrakezdés könyve, újrakezdeni nagyon nehéz akkor, amikor a férfivá érés súlyos esztendőit is viselni kell. Mert nem volt elég az „elszánt hazautazás”, végig kellett kínlódnia a beilleszkedést. Érezte és éreztették vele, mintha más bolygó fia lenne. Párizsban nem a hazai normák szerint művelte a költészetet, meg kellett szokni az itthoni irodalmi viszonyokat. De mert Párizsban sem nyugati normák szerint verselt, újra elkezdhet énekelni saját törvényei szerint.