Csillagok kutyaláncon

Ki ne ismerné őt, ha mai költészetünkben valamennyire is járatos? Úgy ismerjük, mint a csavargókat, akik mindig visszatérnek országunk teréről szalmánkra aludni. Hetedszer, nyolcadszor s most már kilencedszer keresett föl bennünket újabb kötetével. A szabadságnak örülünk így. Felénk jön, törött szemüvege tekintetébe veti árnyát, ezáltal mindentudóbb-ravaszságú és áthatóbb lesz. Belénk néz: mit tudunk mi a fagyról, hőről, virágról, madárról, szélről, esőről, a magányról, a szegénységről, a csavargó-örömről? A világgá-menő gyermek vágya csiklandoz bennünket. Én például Kiskamondi Németh Jóska „vándortanyai” költőre gondolok, fejéig érő fényes botjával, vállára csatolt fakofferével szokott bennünket látogatni valaha. „Mit tudsz te?” – csücsöríti száját Ladányi. – „Rácsinálok nosztalgiáid luxusára.”

De mert Kiskamondi Németh Jóska dilettáns volt, inkább garabonciás életével teremtett valami költészethez hasonlót – a pápai kollégiumban nyomtatott papírjai, lanttal és karddal fölcímerezve, jelképes árui voltak, melyeket elcserélt tojásra. Ladányi költészetében alkotja meg az életét, ott csavarog dallamaiban, tűnődéseiben, akarásaiban, és élete a hitelét adja művének az igazi líra természetes következményeképpen.

Persze, az olvasók szeretik tudni a hátteret, s nem is érezhetik becsapottnak magukat. De jól ismerői, ha nekik ennyi is elég, ha izgalmasabb a könnyen kiismerhető életrajz a versnél, bizalmas információik birtokában elindulnak más vadászterületek felé.

Aki még nem tudná, hadd mondjam el: Ladányi Mihály negyvenéves, alföldi születésű, alacsony, kopaszodó ember. Nem veszi föl a hobók külsődleges pózait. Még sohasem láttam farmerben, borotválatlanul, hanem öltönyben, nyakkendővel, vagy kitárt gallérral. Szemüvege is csak a Szép versek egyik kötetének fényképén törött, s ezt divatos, indamotívumos inge majdnem elfelejteti. Szoba-konyhában lakik, munkahelye a konyhaasztal. Mindennap ír, amikor fölszáradt már a viaszkosvászon – gondolom –, kicsöpögték magukat a tányérok, valószínű sokszor rányitja ablakát az ételszagra. Nincsen egyetlen napja munka nélkül, akár a kétkezieknek. Olcsón vett egy homoki szőlőt, nem éppen maga miatt, inkább mert gyanakszik a bolti borokra, s vendégeit becsületesen akarja megvendégelni. Tehát evvel is kizárja kapcsolataiból az alakoskodást, még akkor is, ha ráfoghatná a borkombinátokra.

Nem csodálkoznék ötletén, ha saját búzájából, maga sütötte kenyérrel kínálna meg. Engem, olvasóit, netán még kritikusait is, akik már tizenöt éve óvják ösvényei veszélyeitől. Kenyerével jelképezné: a mindennapi kenyérnél kezdődik a következetesség. Úgy hiszem, nem szereti a cukros süteményeket. Aki tortakészítésre biztatná, az is tudja, fontosabb, amit csinál.

A kenyeret nem szoktuk emlegetni, ha van. Ladányit sem emlegetik mostanában annyira, mint régebben, amikor megjelent költészetünkben vagabundos, ostorozó, drasztikumig őszinte, érzelmes verseivel. Őt is elérte a középnemzedékbe jutottak sorsa. A kritikusok a legfiatalabbak első lépéseiből jósolnak, s az élő klasszikusok újdonságait boncolgatják, a középnemzedéket sokszor beleszántják kétirányú érdeklődésük barázdájába. Mintha már nem is az alkotások határoznák meg a kritikát, hanem a kritika újdonságigénye. Mintha már mindent tudnának Ladányiról is, mert nem újít kötetről kötetre, hanem a kétkezi munkások szívósságával teremti remekeit. Nem érdeklik a fogadóirodák előrejelzései, mert tudja, a költészet nem lóverseny, hanem építkezés, és nem előre gyártott elemekből, hanem olyan kövekből és téglákból, melyeket magunkból fejtünk és égetünk ki. Az sem érdekli, milyen magas és cirkalmas lesz a ház, hanem a legfontosabb, hogyan érzi benne majd magát lakója.

Ezen munkálkodik, és ne tévesszen meg bennünket könyvének fülszövege. „Verseim még mindig »árokparti álmodozások«, kóborlásaim közben írtam őket, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, öreg présházban, de soha könyvtáramban és dolgozószobámban – mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha.” A világ a műhelye, elég neki, ami legtöbb.

Közismertségében bízván mertem elemzés nélkül vallani róla. S itt írásomat be is fejezhetném, mert ezek után csak magamban mormoghatok: mit jelent nekem ő?

Makacs hitet igazában.

Igaza társadalmi érvényű, még akkor is, ha perifériális állapotokkal mutatja meg.

Olyan, mintha a szakadékba vágyó emberiség hátsó felén fogná meg a nadrágot, és rádöbben vegetatív, nevetséges borzalmaira: az önpusztító istennek alfele is van.

Mintha valami belek alá süllyedt agyvelő mozgatná az emberek sorsát, kívánva autót, telket, elhallgatott indulatokat, sört, bort, cirkuszt, ami ellen már régen kivonta kardos zászlait.

„Végre fáradt harcos vagyok” – mit jelent a végre szó? Csak nem azt a tudást, amely a győztesek jutalma, amikor már a kételkedésre is alkalmuk adatott?

Mikor lepereg az ifjúság izgalma, akkor maradhatunk igazán a költészetünkkel. Már túlságosan ismernek bennünket, nyugalmasan tehetjük, amit kell, talán szomorúbban, talán eszköztelenebbül.

Dalai könnyedén jönnek elő, s megférnek egy kis noteszlapon – vízszintesen, függőlegesen, haránt.

Apollinaire a futóárkokból írt ilyen egyérvényűen, ilyen harmatosan, vért, rozsdát, szirmot összevegyítve. Ladányi futóárka a konyha, az étel- és izzadságszag átvált a bánat szép sanzonjaiba.

Harcos, de érzelmes – e kettő egyensúlya a költészete.

Olyan természetes, akár az őszinte beszéd, semmi látható nekifeszülés, ezért varázslatos.

Így válik a legközönségesebb tartalom is költészetté, a legközönségesebb szavak sem bánthatnak.

Olyan érdesség nélkül rímel, s mert elfelejtettem, hogy rím van, boldogít, mikor a rímet meglátom.

Sokszor használja a magány szót, a társadalomból és a szerelemből fakadó magányt:

A magány egyik arcától elszomorodom, de boldogít a másik, a gondolatok, alkotások keltő fészke. Szükségünk van szabadságára a művészetben. Amikor már, mintha nem is lennénk, csak a testesülni vágyó gondolat. Mintha kimennénk a pusztába. Először még félünk, mert lekötnek testünk kívánalmai, s valami olyan félelem, mint a szülő asszonyoké. Aztán eltölt bennünket a remény gyötrődő gyönyörűsége. Ez a puszta képletes, mert lelkiállapot. Ez a puszta a vers. Az olvasó úgy hiheti, hogy a költő magányosságában tetszeleg, pedig éppen létrehozójáról vall, azokról az áldott-áldatlan időkről, melyekben önmaga teremtődik meg. A magány, a megállított idő, a múlt és jövő jelenvalósága, az a pillanat, melyet mindig elveszve érzünk, pedig lelki békénk miatt szükségünk lenne rá. A mai ember nemcsak járműveivel, de gondolataival is rohangászik, kergeti önmagát, és közben önmagát veszti el. Itt vagyok, de már az jár az eszembe, mi volt, mindig a jövőben és a múltban, sohasem a jelenben. Pedig úgy szeretnénk kicsit növények és állatok is lenni.

Végül is ezért tartom boldog-magányú költőnek Ladányi Mihályt.