Orbános emberáldozat

„Rohadt egy szakma mesterdalt faragni, Walter” – mert az ostrom, a tömegsír, az exhumálások végén hogy is lehetne szépeket mondani már. Orbán legújabb kötetében a szépség friss teteme látható csupán abban a pillanatában, mikor a költő kihúzta belőle a kést. „Nesztek! Iszonyodjatok, vagy ha még mindig ragaszkodtok hozzá, gyönyörködjetek anatómiájában!” De az értők fölmenthetik a költészet elaggott úrnőjének gyilkosát. Cinikus mondata után maga is eliszonyodik, és nemsokára elsírja magát. Micsoda virtuóz lehetett volna belőle! Tobzódjon külföldi költők átültetéseiben? Megteszi, mert úgy ismeri a magyar versnyelvet, mintha ujjaira húzott gyűrűk összeütéseivel játszana el egy szimfóniát. Új kötetében csak két verssel utal erre a tudásra, a Kosztolányi sírja és A régi ház címűekben, gesztusa kétféle, egyik az ezt is tudom, a másik az önmagával semmisítem meg efféle tudásom ideálját. A Kosztolányi sírja képletes szonett; költészet-sír, nem költő-sír.

 

Ringyó, tisztelt csontváz, a vers tökélye, ha betemet balsorsod konok éje, mással hentereg új stílusú kéje. Fújd el sírod halál-ezüst ködét, látod a vasbeton tar üstökét, fönt: romos menny, lent: ipar, füst, sötét.

 

A régi ház egy verkli dallamára, az angol-amerikai groteszk vers, a ravatalbárók giccs-halottjainak mosolyával, mégis saját halottjainkon való megrendüléssel szól:

 

Anyám igazi úrinő, lábán fémcsattos lakkcipő, vállán valódi róka-kepp és a kosztümje műremek, ciklámenszín és encián, s így szól: „Pá, édes Mancikám”.

 

utána

 

Kilakoltatott szellemek, poruk a semmibe lebeg, s míg az apáca-fityulás halál csontjukon pikuláz s hörög az űri térzene, lesik a holdból: vérzem-e?   Csodás, csodás, csodás gyerekkor.

 

Akik ismerik Orbán egész költészetét, visszagondolhatnak e sorokból régi bravúrjaira.

„Én sem leszek már Rimbaud” – mondta, mikor hármasban ültünk Pilinszkyvel a Nárcisz eszpresszó tükrei alatt 1957-ben. Akkor már túlnőtt a rimbaud-i koron. Ezt csak azért bátorkodom leírni, mert Orbán Ottó költészetében akkor még megalapozott vágy feszült a francia zsenije iránt. S mostani önmagából visszatekintve sokszor emlegeti az árvaházi csodagyereket. A fenti sóhaj kifecsegése kulcs lehet hajdani s ma már ironikusan visszatérő nosztalgiáihoz. És jobb megértése miatt hadd bonyolódjam további indiszkréciókba is. Együtt jártunk egyetemre, ő, aki végigjárta a vendéghallgatók előadások körüli mellékösvényeit, idősebben velünk kezdhetett csak az egyetem polgáraként. Sokkal többet tudott nálunk. Volt benne valami koravén. Már Whitmant és Blake-et fordított, versei tökéletesek voltak, a nyár és a női testek sárgája és barnája váltakozott a korom hatalmas muszlinfátylának előterében, s én még a Gellérthegy őszi színeit sem tudtam versbe jeleníteni. Néhány tanárral tegeződött. Sokan ezért sem szerették, de ő áhítozott a szeretetre, bocsánatkérő volt. S amilyen sokat küzdött az egyetemi felvételért, olyan hamar otthagyott bennünket deklinációstól, Szepsi Csombor Mártonostól; kirándulásos, kinevet a végén? játékainktól ellépett szabadfoglalkozású írónak. S beíratta a telefonkönyvbe: Orbán Ottó költő és műfordító.

Nem tudtuk, hogy milyen szörnyű gyerekkort élt át abban a városban, ahol velünk volt.

 

Ahol leköptek göndör hajamért és édesen csurgott lábamon a sűrű nyál

 

S ha azt mondjuk, hogy a gyerekkor meghatároz egy életet, akkor logikus, Orbán Ottó élete szenvedésekkel, megaláztatásokkal, megaláztatásképzetekkel, a váratlanul föltámadható szörnyek elleni készenléttel s dacos ráolvasásokkal telik azóta is. Szeméből még ma sem tűnt el a tört fény, a fölismerhető félelem jele, nagyon jól tudja, hát leplezni próbálja okos mosolyával, okos költészetének iróniájával és grimaszaival. Apja a nyugati határszélen halt meg. Árvaságra árvaház következett, a „nevelők vércsepofonjai”, a havi kimenő, és visszatérés „egy mosott gatyákkal csábítóan kitömött zsákkal” – „és egy törpe Chaplint lát az idő, ahogy kalimpálva rohan a meredek úton a savanyú szájízű felnőttkar felé”. Talán csak most bújhatott vissza a félelem üregébe, ha most mer beszélni róla szabadon. Mert öt verseskönyve közül az Emberáldozat a legemlékezőbb és az emlékek következtében a legdrasztikusabb, itt döbben rá igazán, hogy a tömegsírok után nem lehet mesterdalt faragni. Nem hiszem, hogy Ginsberg és Corso pszichoanalitikus szóáradata szabadította volna föl, inkább a világ mindannyiunkat érintő közös lényege. Hol van már első kötete, a Fekete ünnep esztétikus, pontos rímekbe, szép képekbe rejtett emlékezéseitől? Attól, amikor még megnyerő költő akart lenni szenvedéseivel. Az is volt. Mondhatták rá, itt nagy költészet érlelődik mondandójával és formai bravúrjaival. S most megdöbbenve láthatják a villamosvezetőnek állt királyfit.

Mégis, mit tehet az ember, hogy ebben a költőietlen világban költő maradhasson? Mégis a költészet karámjában kell élni, ha már verset ír. Lehet groteszk, ironikus, kiábrándult, drasztikus, alpári – alpári tárgyaihoz –, mégis a költészeten belül. A túllazított költészeten belül akár, mely annyira végső, hogy minden pillanatban semmivé robbanhat – a csönddé, korunk kísértetévé. Orbán többféle módon tette alkalmassá magát a modern költészet gyakorlásához. Bőbeszédűvé vált éppen a csönd elleni kihívásként. S íme, az anyagában tobzódó ember pátosza! A juhász, aki pásztorbotokat faragott, vadkörtefa alatt furulyált, kihányja az akolból a ganéjt, nekilát a birkanyírásnak, s még egy kis kost is kiherél, netán levág. Orbán visszament a munkához. S hogy mégis művész maradhasson, patétikussá kellett válnia, mert csak ezzel a nagy szélfújással emelheti föl lusta tárgyait. Aztán a szépség hulláit otthagyta a valóság élő roncsai között, megzavarva bennünket, hogy ne tudjuk, melyiket szerethetnénk jobban, a halott szépet vagy a csúnya élőt. Az eget, a földet, a napot, a szelet, a vizet, az állat- és növényvilágot visszaállította elemi erejű nyerseségébe. Kiteregeti elénk ebbeli tettei látleletét, hadd kísérjük végig akciója történetét elejétől végig. Ezzel olyan megnyerővé válik, mint az a bohóc, aki szerepéből kibeszél szeretetünkre vágyva, hogy aztán az ellenkezőjére váltson, zászlósan hirdeti másodlagosságát valami kollektív költészet jegyében.

Nemhiába címadó vers az Emberáldozat. Gerince Orbán költészetfilozófiai gerince is. „Láttam a földet – Láttam a vizet – Láttam a szelet – Láttam a csillagokat – A vers a műkedvelők célja – Istent tagadni olcsó élvezet – Istent alkotni sem nemesebb öröm – Pogánnyá tégy megfoghatatlan – Az öröklétet egy ágyon éltem át – A névtelen neve: ütemes lihegés. – A sejtek kicsapódó többlete – Az ő búrája alatt a szerelem csavarta föl a lángot – E porfészek hősét csak a megszokás mondatja hősnek – De sejtről sejtre szálló rögeszméje: tűz. – Ő a gyereksírás a világ küszöbén – Földet, vizet, szelet és csillagot bámulva rá hasonlítok.”