Jelenbe zsúfolt idő

Becsukom újabb prózakötetét utolsó mondata után. „…keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel.” Izgatott vagyok, mintha egy nagy poémát olvastam volna. Mindennapibban, mintha egy veszélyes vadászaton vettem volna részt. Hanyatt fekszem az ágyon, pihenni szeretnék, nem tudok. Bekapcsolom a televíziót: érdektelen. Kezembe veszem a mai újságot: hírei fölöslegesek, szövege laza: ilyen aranyvasárnap még nem volt; 1975 Ázsiában a nyúl éve, nagy keletje van a nyúlprémbundáknak. Érdekes lehetne, de most nem, mert sorsomról, sorsunkról, anyáméról, családoméról, népem-nemzeteméről kell gondolkodnom. Szép az aranyvasárnap színes tolla, az ázsiai gyerekek nyúlszőrbundája is gyönyörű lehet, és szépek a csillagok, de most nem érdekelnek. Csoóri választás elé állított. Fölizgatott, elfárasztott. Nagyobb élményekkel terhesen vetem magam hanyatt az ágyon. Nem érdekel a veszélytelen szépség. Oroszlánokat láttam, és szembenéztem velük olyan szavannán, ahol vagy ők, vagy én.

Csak így kezdhetem vallomásomat – idegrendszerem dübögéséből kibeszélve. S ezzel már a mű egyik jegyét is megneveztem.

Mondtam, választás elé állított. Vagy belemocsolásodom a zúgó folyam holt ágába, vagy átadom magam a sodrás veszélyes gyönyörűségének. Megtöltődtem, mint az akkumulátor hamleti sorssal: lenni vagy nem lenni, lenni vagy lenni, nemlenniből lenni. Olyan kötéltáncosként figyelmeztet erre, aki a kötél egyik végétől dobja a kötelet a másik kapocsra, s már nem az a produkció, hogy átmenjen rajta, az már mindennapi, hanem az, hogy kötele karikáját be tudja-e ejteni abba a kapocsba, ahova ő természetes tudása következményeként átmehet. A produkció sikeres, de a fölszálló repülőgépeknél sokkal veszélyesebb. Alulról nézzük, a kapocs és a karika hátha nem érintkezik pontosan, s találkozása csak a látszata. A művész átegyensúlyozza magát. Kitör a taps. Sokan szemfényvesztésre gyanakszanak.

Csoóri kiszolgáltatja magát, és szóra bírja a rosszakaratot. A rosszindulatúak legalább vegyék tudomásul artisztikumát. Én meg hadd mondjam, igazsága szüli meg tudását, és ez a művészi torna azért szükséges, hogy figyelmet keltsen arra, amit a kötél túlsó végén elmond.

Mutatvány a hazáért. És értem.

Eddig az élményről írtam és a stílusról, de nem arról, ami ezt az egészet kicsiholta, nem írtam munkája lényegéről. Vagyis hogy a hasonlatnál maradjak, nem írtam a művész agyáról, gondolatairól, izmairól és ritmusérzékéről.

Önhittségnek tetszhet, ha valaki egy ország gazdájának választja meg magát. Akarnok ő a választási törvények szerint. De forradalmár a történelem ítéletében. Példaképe Petőfi, „a teljességet akaró ember szenvedélye és hite”. Kevesen érdemlik meg azt a kitüntetést, mikor csönd van. De nem éppen az a forradalmár, akit a szituáció annak teremt, hanem az is, aki a csöndben lázad a teljességet akaró ember szenvedélyéért és hitéért.

A teljes ember pedig nemcsak a jelene, hanem a történelme és jövője. S ha forradalmár gondolja végig ezt, mint aki elöl áll a csatasorban, annak szegezi fegyverét, aki őt meg akarja ölni. Vagy kiröhögni, vagy semlegesíteni, vagy elnémítani. A forradalmárnak nemcsak fegyvere van, hanem osztálya és népe is. Értük fogott fegyvert. Ma már nem a kenyérért, hanem a lelki egyenlőség, testvériség, szabadságért.

Ágyamból felkönyökölve, elfordulva az éjszakai ablak felé, melyben az Amerikai úti idegsebészet hátuljának világos ablakai sütnek be, s a szigeteletlen réseken éppúgy hallatszik a kísérleti kutyák ugatása, akár a szél – elrévedek. Vagyis eddigi mondataim rögzítő köteleit keresem, nehogy egy elszálló léggömböt lássanak, még azok is, akik hisznek bennem. Odanyúlok a könyvért. És már nem a margójára akarok írni, hanem általa akarom folytatni tovább.

Minden szavát igaznak hiszem, mert így éreztem én is. Álltam a belgrádi pályaudvaron, akárcsak ő. Belgrádtól Szarajevóig horkolt szomszédom a vállamon, átéltem a bukaresti váróterem purgatóriumát, megszégyenített idegenségemet, magyarságomat. De azt is megtudtam, mint ő, mikor a szerb sekrestyés meghívott a lakására, mert magyar vagyok, s rakijával kínált, hogy mi szétszakadt család vagyunk errefelé.

Nyelvemhez való viszonyom is ő. Tudásom burkát szétszakító nyelvtanórák után, hogyan találtuk meg azt a szabadságot, mikor már nem úgy fejezzük ki magunkat, mint a fogalmazási gyakorlatokon?

Ragaszkodom gyerekségem totemjeihez. Csoóri azt magyarázza, szellemük most is időszerű, pedig már nincsenek. Tudjuk, dal-, tánc-, kép-teremtő lelkeket idézhetünk csak, vagy félresimíthatjuk öreg fejükön a kendőt, mint ahogy Balassi Esztergomához is elzarándokolhatunk. De művüknek érvényesnek muszáj maradni! Tehát, amikor erről beszél, senki ne használja ki őt szerencsétlen vitákra. Mert nem azt mondja, hogy itt lépten-nyomon, mint ahogy kinől a zsibavirág, teremnek dalok és balladák, hanem: költészetünk termőtalaja, abból kinövő fája népi művészetünk: Balassink, Csokonaink és Édesanyánk! Az elterjeszkedett rossz stílus, a földszintes függőlegesség természetellenesnek mondja a madarak röptét is, pedig a röpülés nem más, csak a madarak lényege. A madárral nem vitatkozom, hanem érteni akarom. Hasonlatok indáznak rám hanyatt fektemben, logikájuk önmaguk.

Csoóriról mondják, elpazarolja magát a műfajokban: vers, próza, film. Magát akarja ráerőszakolni, ki-ki, ahogy szeretné. Csoóri Sándor, költő. Csoóri Sándor, publicista. Csoóri Sándor, filmíró. Mért harcolnak vele vagy érte ennyire? Csak nem azért, mert mindegyikben magas? Kit érdekelne az univerzális tehetség unalma? Csoóri már azért is büszke lehet, hogy vitatkoznak dolgain. A kötéltáncosnak két tábora van: sikerüljön! ne sikerüljön!

Nem azért ír prózát, mert a vers melléktermékeit akarja hasznosítani. Nem szövetkezete melléküzemágának a csoportvezetője. Nem gomb-, nem parketta-, nem bőrkikészítő búzamezői hátterében, hanem a Gazda mindenért.

Prózája azért lelkesít ennyire, mert versei lándzsahegye. S nem verseit akarom kisebbíteni, hátrarakni. Inkább azt mondanám, hogy a prózája vers. Petőfi költői megvalósulását, melyben Csoóri ifjúkorában oly nagyon hitt, átfegyverezte a prózára, itt dörögnek puskái igazán. Nagy csata dúl. De próza-e ez, s ha szolgálat, nem az-e a vers is? melyet mi prózának, publicisztikának, értekezésnek, tanulmánynak érzünk. Műfaja egyaránt nyitott a vers meg a novella, forgatókönyv és a regény felé. Határponton áll. Vers-tojás. Elragadtatottság és megrendülés.

A 19. században Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és Petőfi lenne, aki a 20. században Ady, Babits, József Attila, Illyés, Szabó Lőrinc, Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor. Mindegyikük prózája elragadtatás és megrendülés: jelenbe zsúfolt múlt és jövő idő.