Az ötödik haza

Új hazába jutott élő irodalmunk nomádja, immár az ötödikbe, költészete ötödik honfoglalását vitte véghez – ha már nomádnak hasonlítom saját szavával. Ha színésznek mondom, most játszotta el ötödik nagy szerepét. Új ország, új jelmez, az ember mégis ugyanegy, csak a tér és idő más körülötte, csak a ruhája más – egyszer vérvörös, hófehér, máskor gyászfekete, s szabása akár bibliai vászoning, akár popfesztiváli trikó. Hangjából mindig fölismerhető, mint a nagybőgőké, rekedtes és zökkenő, nem magasságában és mélységében változatos, hanem erejében és ütemében.

Csoóri-jelenség – szerettem volna dolgozatomat cégérezni, de elgyávított a lehetőség, hogy jó, vagy rossz bélyegnek használhatják. Mégis írásom eresze alá rejtve hadd kockáztassam meg ezt az összetett szót. Van egy költőnk, aki nem fér a bőrébe, meg akarja változtatni a lehetetlent, „húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt” – akarja, s nem lehet. Ezért vált teret és ruhát, miközben élő bőrt is váltani akar. Weöres Sándornak rokona így, ám, ami Weöresnél magától értetődő, nem magatartás, hanem közönséges, mint a víz, a levegő, tehát szabadság, az Csoórinál a rab vadak oda-vissza tánca, lódulata. Járása nyomával írja föl költészetét. De nemcsak költészetét, prózai írásait, filmjeit, társadalmi és társasági szerepléseit is. S hiába a kaland verstől a szociográfiáig, Grúziától Amerikáig vállra vetett erdélyi tarisznyában a zámolyi hamuba sült pogácsával, a „húsomból délre költözöm” elhatározását, mint szépen fölírt krétabetűket a táblán, letörli a rongy:

 

Várok valamit, ami nincs, valakit, aki csak jöhetne, utazó idő, utazó halál, utazó szerelem, csikorgó pályaudvar a test, nappal is sötét.

 

Az emberiség gravitációs és időrabságának magyar nyelvű hangja szól a testrabságban élő emberből. (Ezért mondja Csoóri olyan gyakran a világvégi szót?)

Mire való ez a nagyratörés? – kérdezhetnék kényelmességünk, kellő alkalmakra öltözöttségünk, gyávaságunk, alakoskodásunk, számolgatásunk karosszékéből. Éppen arra való, hogy ebből a karosszékből kirántson bennünket, s tudomásul vegyük sziszifuszi sorsunk tragédiáját és gyönyörűségeit. Csoóri nem kérlel, nem magyaráz, csuklón fog, és fölállít olyan rántással, hogy a lapockánk is belenyilall. Nyerd vissza, amit elvesztettél, találd meg a gyereket magadban, ne tagadd le karamazovi háromságodat, ember-rabságod szabadságát! De agresszivitását elegánsan gyakorolja, mint a torreádorok, olyan szépen, hogy már gyönyörködnénk ránk törő bravúrjaiban, ha nem pillantanánk meg arcán a kiserkenő vért és verejtéket, eleganciája fedezetét.

Versei első olvasásra megnyerőek, a telitalálatok színes lámpái mögött a lényeg meghatározhatatlan árnyáról még nem gondoljuk, hogy a lényeg rejtőzködő ragadozója, s karmos mancsával minden pillanatban kész leütni a szivárványt, s második, harmadik olvasásra meg is teszi azt. Először a nagyszerű-szép kifejezésekre figyelünk: a vízre „madár zökken, mint kifutópályák betonjára a gép”, a ló, „mint halhatatlan postakocsi”, „karamazovi kályhacsövek”, a zene „határsértő ezékieli vércse”, „virágzó fák pilótafülkéi”, „magasvasutak szélhámosa”, az öregember „ül a világvégi cigarettafüstben”, a költő „a háborús határ kasszafúrója”, az erdő „mint egy kiadhatatlan kézirat” stb. Képeinek nagy a tere, sokszor fölfoghatatlan a távolsága. Mi az, hogy magasvasutak szélhámosa, világvégi cigarettafüst, miféle pilóták fülkéi a virágzó fák, hogyan lehet a háborús határt kasszához hasonlítani? Lehet, mindent lehet, csak magyarázni nem tudjuk, hát csodáljuk, mint a jelenéseket egészen addig, míg mögülük a lapuló Valami elő nem ugrik. Ez a Valami aztán egyértelmű lesz, az Igen és a Nem, a puszta tény, az élet, a halál, olyan, mint az egymásra merőlegesen ácsolt két gerenda, az egymásra merőlegesen húzott két vonal: a kereszt. „A túlsó part bokrai fölgyulladtak. Zöld Van Gogh-i lángok a fák. Nem azok. Közönséges nyárfák. A halászok hozzájuk támasztják a biciklijüket.” Íme, az utolsó prózaversben elrejtett kulcs! Az állítás és tagadás egymás mellett, ahogy jártában írja verseit, ahogy morfondírozik magában maga a vers, nincs szüksége rímekre, ritmusa beszéd, kompozíciója az élet, torzó, mely a végtelenig folytatható. Őszintesége parázna, előttünk vetkőzik, szerelmeskedik, elgyávul, fölbátorodik, megalázza magát, végignyögi lelkiismeret-furdalását, vétkezik, vezekel. Na, ki csinálja utánam, költők és mindenféle emberek? Ki jön velem az útra?

 

Minden megtörténhet velünk, ha maradunk, minden, ami már megtörtént velünk. Gyerünk, mi legyünk az a menet, amely elcsavarog mindenfelé, hazát cserél, hogy a másikét megszeresse, aláírja a tengert, mint valami képeslapot, s megpihen a városokban, hogy a városok is megpihenjenek, s nem kér kegyelmet, ha pörbefogják ezért a vonulásért, amit a hetedik napon megszeretett.

 

Ez lett botránykeltése konklúziója, a szeretet. Legfontosabb költői indulata a tett, még akkor is, ha a nulláról beszél. Lebukik, hogy fölemelkedhessen, de már nem oda, ahonnan előbb, mindegy, hova, csak máshová, akár a nyárból a télbe, akár az életből a halálba, a hangyás kirakatú förtelemhez, amely

 

gyönyörü lesz, gyönyörü lesz, én mondom gyönyörü lesz, mert utánuk már csak te következhetsz, te, aki várni tudtál az első fájdalom után a másodikra, bújni vörösből feketébe, feketéből vissza, és megtestesülni naponta, veritékezni, veritékezni, meghasadni, folytatódni.

 

Utóirat

Jegyzeteimet böngészve látom, mennyi minden kimaradt. Nem hatoltam le mikroszkopikus szerkezetéhez, nem is mondtam el minden lényegeset, csupán az egyik, általam vélt legfőbb lényegét. Mégis, mintha beszélgetésben, hadd szóljak néhány észrevételemről rendszertelenül.

1. Csoóri költészetében sokkal több a felkiáltójel, kérdőjel, kettőspont, mint a pont – a magyar vers átlagához képest.

2. A kötőszavak, vonatkozó névmások, ezek a kis nyájterelő pulik, verseihez szükségtelenek, mert a nyáj ösztöne sokkal megbízhatóbb.

3. Gyümölcsökben, nyárban erotikus, tehát a nőkben is. Télben, tavaszban halálos, mint a Fejér megyei csaták.

4. Gyerek- és suhanckora mindig a 45-ös tél, mindig a 45-ös tavasz.

5. Vers-építése, logikája nem lineáris, ott is kezdődhet, ahol befejeződhetne, mint a gömb.

6. Ez a példa keveseknek mond valamit, bár megjelent a makedón költők antológiája nálunk: a makedón költők legjobbjainak stílusa hasonlít rá, mindkettő a népdalból szökött költészet modern hazája, amely elvesztette határait.

7. „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Írja József Attila. Csoóri: „Se itt, se ott, se kívül, se belül.” Ady: „minden egész eltörött.” Csoóri Sándor inkább Adyval játszik a zenekarban.

8. Havazás, hó, tél, jég, észak – közismert szimbólumait vágja a világ arcába. „Ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm vallani róla, bezárkózom ebbe a havazásba, mint aki fehér inget vesz föl, fehér inget az utolsó napon.”

9. „A mohán rozsdafolt” meg effélék, mint a forgatókönyvek utasításai. A sorok lefejezése – vágástechnika. Ahogy a mondatokat áthajlítja a másik sorba, mintha a tőmondatokból alárendelteket csinálna, ahol a vonatkozó névmások szükségtelenek.

10. A Kísértet-fonal 26 sora egységes kép a télről, utána a szakadék szaggatott vonalai, majd az utolsó mondat fogcsikorgató akarata. A kihagyás vonalai azt a szakadékot jelzik, amelybe a vers költőstül belezuhant, és kapaszkodott fölfelé, hogy az utolsó pillanatban függjön élet-halál között.

11. Mit szólhatnak a szünetben hűsítőző zeneakadémiai bérletesek ehhez a sorhoz: „gyűlöllek zene”. S az alkonyi kutyasétáltatók A kivetkőztetett vadak című vershez. S az elkötelezettségüket bérbe adók: „Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára.”

12. Mottóul vagy befejezésül illett volna írásomhoz:

 

vesztemet akartam mindig, tüntetően a bukást, mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom, sok a világbajnok, a fölpumpált fejű üregi király, a díszsírhelyek fölött röpködő húsos pille – talán még van időm megelőzni sikeres halálomat, zuhanni, hömpölyögni, elmúlni tanítom magamat.