Tornai József aranykapuja

Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében vitatkozik egy értelmiségi társaság, már csak az újat akarás gesztusaira emlékezünk, meg az arcokra, akik ismerőseink: írók, képzőművészek, filmesek – a modern művészet jegyesei. Az Oldás és kötés s az utána következő filmek sora ezekből a vitafészkekből indult el a siker és rang csúcsára, de a hasonló indíttatású vers, próza, kép és szobor azóta is a félreértések ritka levegőjében szűköl, állandóan önvédelemre és önmagyarázatra kényszerítve. Csoóri Sándor, Tornai József, Takács Imre, Kalász Márton, Orbán Ottó, Csukás István, Horgas Béla nevét mondhatnám a költők közül, és megannyi névtelent, akik a precízen megszerkesztett lakatokra nem találták még fel az álkulcsokat. Az említett költők már több kötetesek, műveiket a kritikák megítélték, elemezték, vállon veregették és levágták, magyarázták, legtöbbször elfogultan, a hagyomány szempontjai szerint. Talán nem eléggé tehetségesek? Valóban, közülük egyik sem jutott föl a nagynak nevezhető költészet magasába, de az igazi kibontakozás lehetősége mindegyiknél jelentős, nagy költészetet teremteniök csak akkor volna lehetséges, ha a költői lét hamleti állapota helyett a gyarapodásra fordíthatnák energiájukat.

Közülük Tornai József helyzete a legmostohább. Lehetőséget alig ad megkövesedett mentőkategóriáink érvényesítésére, eldobta a hagyományos szépséget és dallamot, az élmények közvetlen költői lehetőségeit, fölbontotta a megszokott kompozíciót, kiszárasztotta a jóérzések versi forrásait, a nekünk oly kedves kötőanyagokat nem használja, őszintesége sokszor szentségtörő, humanizmusa, mint egy mélylélektani lelet, rapszodikus.

Csoórit még mentheti erőteljes érzelmi költészete, bősége, melyben magunkra szeretnénk ismerni, Orbánt megtapsolhatjuk a világköltészet mezőin dévajkodó grimaszos kalandozásai közben. Horgast mondhatjuk fiatalnak, várván újabb verseit és köteteit.

Tornai, mint a meztelen, „nem hord emberruhát, csontján a hús áttetsző, szétszakad”, ruhát vinnénk neki, idegen kelméket ő is húzna magára, de nem illene rá, be kell látnunk és látnia, minden védekezés és oltalom saját nedveiből, sejtjeiből teremtődhet, mint csigának a háza, madárnak a tolla, halnak a pikkelyei.

Négy kötete a következetes bontás dokumentuma. Új könyvével a föltámadás, az Aranykapu korszaka jött el, mert a további bontás megsemmisülés lenne már, hiányérzete felgyülemlett, alapvető indulattá változott, hogy új szépséget, zenét, kompozíciót, harmóniát teremtsen. Hasonlóan a Most nem gondolok a halálra című verséhez:

 

A sötétségből visszajöttem, esők sörénye a szememben, szél ordít, recsegnek erdők, gyerek vagyok, mint minden felnőtt, most újra levetve előtted tízezer jégkori esztendőmet… napkorong szikkasztó csóvája, süss, tajtékozz be a szobámba, itt vagyok, sár tapad hajamban, adj rám csattogó inget, föltámadtam.

 

Új kötetében lett igazán tudatos programmá: „A költészet, még inkább, mint valaha, az az alapvető emberi megrendülés, amit mindannyian átélünk, de csak ritkán tudunk kimondani. A versnek olyannak kell lennie, mint mikor kőbe harapunk.”

A költészetet nem újítja a korhoz, hanem teljesen újat teremt. Szándéka és következetessége Kassákhoz hasonlítható. Újrakezdi örömeit és félelmeit, szinte az őskortól napjainkig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a hirosimai villanás, a rontó, kísértő népdalok, a totemek és autók, az alföldi puszták és világvárosi zsúfoltság egymásba csapó feszültségében. A mélyből kihallható a líraiság, a népdalok, virágénekek, a gregorián dallamok föld alatti kísérete:

 

Miért omlasz le, pünkösdi rózsa, miért zuhansz az asztalomra? A piros gyász, a jószagú szégyen értem pusztít el tüzében? A piros gyász, a jószagú szégyen csak az én örökségem. Bámulok a kárhozott sziromra, én vagyok a pünkösdi rózsa.

 

Tornai a külső világot nem a maga rendjében alkotja verssé, a modern líra elvei szerint a világ szeszélyesnek tűnő lelki nyomaiból teremt költészetet, melyben a rozsda, a sóder, a beton és a tavaszi madárdal együtt van a Tisza kövén locsogó vörös lókoponya, a négylábú madár, a fejetlen kócsag, a farkas-, kos-, csukafejű tajtékzás mitologikus képzeteivel. A modern lírai elméletekkel azonosítja magát, felületesen rásüthető a másodlagosság bélyege. Hát tisztességünk parancsolja, hogy kimutassuk alapvető megkülönböztető jegyeit ennek a költészetnek. Olyan Pest környéki faluban született és élt sokáig, ahol az ipar 20. századi morajától kicsit félrehúzódva kezdik hajnali éneküket a madarak, a beton és vas ellenére őrizgetik sziklakertjeiket, kerti törpéiket a fővárosban dolgozó altisztek, hivatalnokok, a helyiérdekű vasút és a távolsági vonatok hordják a piacozókat; nyugdíjra váró elégedettség, babona, pletyka és félműveltség vette körül, ahova nem menekülhetett vissza a gyárak tárgyai és emberei közül, a szervetlen világ dagályából, a fáradtság mosolyából és dühéből, a titkárnők csevegéseiből és alakoskodásaiból. A lét dunaharaszti vegyes képlete kényszerítette, hogy letisztítsa önmagáról és költészetéről a szokványos cselekvés, szokványos gondolkodás és kímélet, a kifejezési sablonok kövületeit. Innen származtatható, e történelmi tudat nélküli közösségből makacs ragaszkodása a történelemhez. Szent István szarkofágjáról ír verset, s a második világháborúról, ez az ellenszenv a forrása politikai indulatainak is, a Töredék, a Vannak még magyarok című versekre gondolok elsősorban. Szinte mindent e kispolgári lét ellenére tesz, ahol az őszinteség megbotránkoztató. Felnagyított, civilizálódott változatával Nyugat-Németországban találkozik, a megdöbbenés két nagy verset teremt, a Se nappal, se éjszaka és A halál hadifoglyai címűeket.

A paraszti származású költők védelmet találhattak a paraszti élet erkölcsi és művészi rendjében, a jobbításért munkálkodhattak vagy sirathattak, elhagyhattak és visszamehettek, a városiak gyerekkorukból élvezhették a dolgozó, vagy értelmiségi környezet megszakítatlan melegét. Az ő háttere annyira értéktelen, hogy eldobásával otthontalanná változott, véglegesen. Ez kétségbeesésének gyökere, innen kezdődik az igazi létezés utáni vágyakozása, makacs otthonteremtési szándéka, melyet mániásan a költészetben akar megvalósítani.

Az Aranykapu befejezése egy pályaszakasznak, sok jogtalan és jogos kritikát kapott, inkább a részletekben, az eredet és a szándék megítélésében kevésbé. Pedig mindig őszinte volt, tudatos és megtéveszthetetlen, s nem okozott soha csalódást azoknak, akik értették és szerették.