Hódító, hódoltjaiban

A kezdő műfordító, akit iskolái tökéletlensége s talán ebből következő restsége az idegen nyelvek proletárjává tett, megijed Somlyó György ezerkétszáz oldalas versfordítás gyűjteményétől. Hogyan lehet ennyit dolgozni? Hogyan lehet ennyi verset megemészteni? Somlyó az első kérdésre remekléseivel válaszol: érdemes volt! Gyámoltalan olvasóját bátorítja a világköltészeti idő rendjével: régmúlt, múlt, közelmúlt, jelen – nyisd ki a könyvet ott, ahol éppen kedved tartja! Az olvasó félelme birtoklásvággyá lesz és mámorító aktivitássá. Megismerni ezt a fordítói életművet, s kedvre derülve, munkába kezdeni magának is, szárnyat növesztve-bontani új, ismeretlen szelek ellenében, hogy egyes szám első személy lehessen.

Somlyó György a sztrugai költőtalálkozó fáklyafényei hátterében a makedón nyelvre biztatott, mert a kis népek nyelvének is nagy a szellemi haszna. Ő spanyolul versek fordítása közben tanult meg. Talán így fordította azt a Neruda-kötetet, amelyik már gyerekkoromban kezembe került. S hogy így is lehet, szorgalommal, hegymászó-kínokkal és gyönyörűséggel, azt nemcsak Neruda-fordításai igazolják, de Machado, Rafael Alberti, Hernandez, García Lorca, Octavio Paz, Vallejo is. A fordító Szélrózsá-ját forró latin áramlatok igazgatják maguk felé szüntelenül; a spanyolok és a franciák.

S bár figyelmesen kutat másfelé is – a görög Kavafisz és Ritszosz, a cseh Holan, az amerikai beatnikek lényegüket mutatóan vannak jelen – mégis a latin Európa és Amerika az otthonos területe. Innen hozza legnagyobb és legismeretlenebb zsákmányait, hogy mi is fölfedezzük őket. Nagy élményem volt a mexikói Octavio Paz. Aztán a portugál Pessoa, akiről 1969-ig csak hallani lehetett, azt beszélték róla, olyan verseket írt, mintha három teljesen más költő lakott volna benne, s egyszer csak átadta verseit Somlyó a Bika sorozat-ban. Nemrégi nagy vállalkozása a Hallomás: harminchat új francia költő. Meghökkenve és csodálkozással olvasom kortársaimat, nemzedéktársaimat, mikor leülök velük egy asztalhoz. Somlyó György a házigazdánk és tolmácsunk. S mikor a vendégség föloszlik, nekem kell leghálásabban megköszönnöm a házigazdának a magam és fiatal magyar költőtársaim nevében, mert szükségünk van a távoli láthatárra, s e fordításokra nemcsak olvasóként tekintünk, de a magunk költészete gyarapodása miatt is. A régi világköltészet már csak olvasmányélmény lehet, a kortársi nekünk munkaeszköz is, mint a Szélrózsa második kötete Tzarától Denis Roche-ig. Ekkor már mi is hódítók vagyunk. „A hódító a hódoltakba olvad.”

Somlyónak nincsenek formai, érzelmi határai. A görög időmértéktől a mai szaggatott versig, ahol megtörnek a szavak, és a mű a bespékelt idézetek nehezen követhető logikáján araszol, minden vers meghódítására képes. Akkor sem veszti ihletét, amikor Cendrars száraz fölsorolásai zörögnek papírján, vagy Pessoa tipródik mondataival képzelt padlásszobájában, szemben a Trafikkal. Élete legnehezebb munkája lehet Rimbaud verse: „Amit a virágokról mondanak a költőnek.” Mégis, virág- és embernév, szám és idegen szó hordalékával úgy rohan keskeny medrében a költemény, hogy minden szokásos, fordítással kapcsolatos szkepszisünket elfelejteti. Mintha Rimbaud szájából hallanánk a szót magyarul:

 

de a müvészet kedvesem, immár nem az – ezt végre érd fel – ha egy ritka fát éhesen elnyel egy boa-hexaméter!

 

– mondja a kamasz-zseni Somlyóra kacsintva, mert érzi verse kétféle hűségét.

Nagy színészi, pontosabban: beleélő és újjáalakító képessége van Somlyónak. De lehetősége is, hogy illetlen szerepet nem kell vállalnia. Hiszen éppen ő ad szerepet magának két legfontosabb nyelvterületén. Ki ismeri jobban a spanyol és francia költészetet? Az imperátorok iránti gyanúnkat avval oszlatja el, hogy nekünk adja zsákmányait úgy, hogy a meghódítottakat is gyarapítja a műfordítás paradoxona által.