Kormos István mágiája

Tudtam, legjobb műfordítóink egyike. Ösztönösen, megfogalmazatlanul vallottam, kijelentő mondatos terjedelemben. De most itt van válogatott versfordításainak gyűjteménye, s a bővebb indoklást nem odázhatom el.

Olyan örömmel rakja elénk fordításait, akár a verseit. Azt az utat, melyet a mű a papíron ballonkabátja zsebéből, pénztárcájából asztalunkig megtesz a kezünkig, boldog oldottság lebegi át, függetlenül, hogy Kormos István vagy André Frénaud alkotása sorjázik-e azon. Mert végül is a más nyelvű vers az előhúzott papírokon Kormos alkotásává, magyarrá lényegült. Műhelyének két egymásba nyíló szobája van, s az ajtó mindig nyitva áll.

Egyszer rádióműsorban kérdeztem, azt mondta: „A műfordítónak nem nyelveket kell tudni elsősorban, hanem versül kell tudni.” Igaza van, a fordító nem elégedhet meg az informálással, magyarrá s talán még sajátjává is kell alkotni a verset, természetesen olyan határok között, melyeket az idegen költő húz meg. A fordítók nevét letakarva egytől egyig fölismerhetem az övéit.

Mik egyszerre fölismertető sajátosságai? Neki a műfordítás nem bérmunka, hanem ihletett kedvtelés, éppolyan szükséges, mint költészete. Egyik tágítja a másikat.

Elsőnek a nyelve, aztán a választása vall rá.

Maga választotta természetéhez illően a szegénységben szomorkodó Tu Fu-t; a Si King magányos-árva, szépségtől roskadozó dalai, a középkori portugálok kecses lantját örömmel hangolja föl a magyar szavakra, az ófrancia költészet pikantériájától dévajkodik, tobzódik Chaucer érzékletes sorain át, szólongatja a modern költészet zenekarát, melynek instrumentumai neki oly igen kedvesek. Azokat a moderneket szereti, akik az értelmet, érzelmet, érzékletességet nem tagadták meg, de nem is hevertek bele az elkorhadt sablonokba. Már választásaiból is előhívhatom lelke arcát: meghatározott, akár a testi, vonalasra vésett, ívesen domborított, fényre vágyó fej árnyékos plasztikája.

Tehát, mert önmagát keresi a világirodalomban és önmagát találja meg, nem hamisít, nem követ el bűnt, ha leigázza, kizsákmányolja, értékeivel kolonizálja, értékeivel gazdagítja a meghódított tartományokat.

Elsőnek a nyelve gondoltat Kormosra, de természetét mégis a választása ismerteti föl. S hogy a fölismerés pontosabb lehessen, tudnunk kell, kit nem választ, s a választottakból mit választ. Nem hiszem, azért hiányoznak a németek, mert nem ismeri a nyelvet, hátha ismeri; a portugál középkori líra külön rész is lehetne újdonságos szépségeivel, és úgy tudom, fordítója nem tud portugálul. És finnül, észtül sem biztosan, csehül se, szerbül se, lengyelül se, a kínait ne is említsem. Kormos István olyan költészetül tud, amely szelleméhez illik; a magyarhoz a finn, észt, a mordvin, a chanti, s ehhez a latin népek szabad világossága, melyben megélheti a teret és időt; a szlávok szenzibilis búja, melyben „köd előttem, köd utánam” eltűnhetik; s a más költészetekből minden, amire érvényes az előbbiek mágnese. Ez a magnetikus szerelem könnyedén idevonzza az angolokat. Az élen Chaucer jön:

Mutatja őt Robert Green, aki csak azért fordíttatott le, hogy a sovány, „nem nagyon magas”, piszkavaslábú, harisnyanadrágos, sityakos, ezüstfényű és lágyhajú költőt botjával koppintva elővezesse.

Jön Blake, a kis csibésszel és a kéményseprővel. Most nem játssza ki, micsoda zuhatagok hanyatlanak az agyától a szívéig, mutassa meg azt csak Puskin, akinek árvízi haláltánca elviselhetőbb, démonai nem albioni démonok, Blake most enyhébb, kedvesebb ajándékokkal érkezik, az ártatlanság és a tapasztalás dalaival. De Burns három verssel is teljesen. Keats, ahogy a vendégnek nem szabad megfeledkeznie a jó modorról. John Masefield egy matróz históriáit énekli el:

Ahogy Masefieldet ismerem, legjobb formáját adta.

Azt írtam, választása jellemző rá. Zavarban vagyok. Zavaromban Villont tartom a kezemben, Walter von der Vogelweidét, Shakespeare minden vígjátékát, az egész Moliére-t (a Sganarelle kivételével, mert azt már Kormos lefordította, de válogatott versfordításai közé egy sora sem kerülhetett), Verlaine-t, Apollinaire súlyos bibliotékáját, a huszonhárom évesen halott Baczynski összes műveit, a beat költők között Ferlinghettit. Csak könyvtárosi cipelőtechnikám segít a megnevezett és megnevezetlen könyvtorony málházásában. Zavarban vagyok. Zsarnoka lettem szerető olvasói óhajaimmal.

De hát mennyi az élet, azokhoz a szent passziókhoz, amiket véghez kéne vinni!

Vágyaimban megtörve inkább nyelvéhez fordulok. A stilisztákra vár az a vizsgálat, melynek végeredménye lenne: jelen költészetünkben a hangutánzó és hangfestő szavak legnagyobb mestere Kormos István. Általuk úgy emeli föl a verset, mint satu a kocsit, nem a vehemens emberek izomerejével, hanem a fizikai törvényeken alapuló áttételek rafinériájával.

Vallomásomhoz ne legyen szürke egy kis nyelvészkedés, hiszen az előzőkre is az biztatott, hogy Kormos fordításai közben ilyen mondatokat találtam:

Azt hiszem, hogy a mordvinoknál is zsiborog a láb, s az oroszok úgy gondolnak a tatárra, ahogy „kaftánja korcos, ékes, karmantyús vala személye”. És mindenhonnan messziről donog a harangszó, s kahog az éj. S honnan döcög a szekér kenetetlen nyiszorgó négy keréken? S a hóhullás mélye mért hózuzogás? S mit jelent a két sor:

S aztán tovább: „kit gyámolának tisztel csonka-bonka”. S mit jelent, hogy „csapott suhér szelet”, s „gágározott és habatolt”?

Kormos mindig a jelzőből teremt kifelé állítmányt és alanyt. Sohasem megállapodott, hanem virul, bosszankodik, pajzánkodik, de soha nem trágárkodik, mikor az ófrancia énekek vaskosságait a magyar népköltészet szemérmes őszinteségével adja át nekünk. Tudja a feladatát. Ott áll, ahol ítélkeznek a jelzők.

A magyar nyelv elfelejtett rétegeiből is alkot, új szavakat teremt maga is költészetben, fordításban egyaránt.

Így ismétlődik, szélesül és magasul versről versre, fordításról fordításra mágiája.